17159129_1289561767793385_8062964318659558443_o3


Nemrég indult egy új sorozat A mi kis falunk címmel, amelyben a Polgármester szerepét alakítja. Ez a produkció nem hajaz egy kissé az Üvegtigrisre?

Semmiképpen nem akarja utánozni. Mindkettő egészen más témával foglalkozik, csupán csak a műfajában hasonló. A mi kis falunk egy licensz, amelynek Szlovákiában őrületes sikere van. Egy pár évad után, ha jól tudom, le akarták venni a műsorról, amin a közönség teljesen felháborodott és nem engedte. Remélem, hogy mi is hasonló cipőben fogunk járni. Az eddigi visszhangja nagyon jó, az utcán már nem úgy állítanak meg, hogy: ?Szevasz, Csoki!?, hanem hogy ?Szevasz, Polgármester!?. Ennél a produkciónál egyébként teljesen zavarban vagyok, mert nem szeretem visszanézni magamat, itt viszont kénytelen vagyok, mert nem hallom azonnal a közönség reakcióját. Ha az ember színházban játszik, akkor ott azért hallja, hogy jól szerepelt-e vagy sem. Ennél a produkciónál viszont egy légürestérben van a színész, és csak később az utcán, jártában-keltében tapasztalja meg a reakciókból, hogy jól alakított vagy sem.

Talán még jobb is, hogy az utcán állítják meg és közvetlenül kapja a dicséreteket.

Persze, hogy jobb. Csak amikor az ember önmagát nézi vissza, azzal nem nagyon tud mit kezdeni. Maximum ezerszer végigrágja magában, hogy mit csinált rosszul, mit csinált jól, mit kellett volna máshogy.


Nem félt attól, hogy beskatulyázzák ezek? Hogy mindenki csak az Üvegtigris Csokijaként fogja ismerni?

Ezt már nagyon sokan megkérdezték tőlem. De erre csak azt tudom mondani, hogy nyilván kihasználjak ezek a produkciók a komikus vénámat, de nem érzem, hogy bármilyen skatulyába is belekerültem volna. Az Üvegtigrisben is más azért Csoki karaktere, mint A mi kis falunkban a Polgármester szerepe. De ott a Valami Amerika 2-ből Bala figurája, az is azért eltér valamilyen formában. Mindegyik produkciónál a műfaj az, ami azonos, nem a karakter. Ezenkívül pedig ott vannak a színházi szerepeim is, amelyek ezt kompenzálják. Sőt készítettem nagyon sok hangoskönyvet is, legutóbb Móricz Zsigmond-novellákat olvastam fel. Emellett tartok versesteket is Imi, mondj egy verset! címmel. Ezek pedig, azt gondolom, azért ellensúlyozzák az említett komédiákat.


Ha jól tudom, rajong Shakespeare-ért, és az említett estek mellett tartott Ady-estet is. Ugyanakkor ott van Csoki és a Polgármester karaktere, illetve Torrente szinkronizálása is. Ezek a karakterek, műfajok azért elég éles ellentétben állnak egymással.

Nem érzem, hogy ezek a dolgok ütköznének egymással. Gyerekkoromból ered a versszeretetem, illetve a színház és a dráma iránti szeretetem, amely körülbelül ötven éve tart. A nagymamám tanította a legtöbb verset, nagyon fogékony is voltam rá, ő pedig anélkül, hogy tudta volna, színészt faragott belőlem.


17159129_1289561767793385_8062964318659558443_o2


Ezek szerint nem volt tudatos döntés, hogy a színészi pályát választotta?

Gyerekkoromban nem. Fogalmam sem volt, hogy mi akarok lenni. Kényszermegoldásként választottam volna a tanári pályát, és gondoltam arra, hogy magyartanár leszek. Aztán tizenhét éves koromban jött az ötlet. Egy nagyon jó ismerősömmel elkezdtünk arról beszélni, hogy jó lenne színészkedni, benne is volt eziránt ambíció, de végül mégis a jogi pályát választotta. Nekem pedig nagy lökést adott egy orosztanárnő, akinél az Irodalmiszínmű KISZ szakszervezetben ? mert akkor még volt ilyen ? bontogattam a szárnyaimat. Egyszer csak azt mondta ez az orosztanárnő, hogy ?miért nem akar maga színész lenni?? ? és ez volt az a lökés, amelyre egy tizenhét éves fiatalembernek szüksége van, amelyre nekem akkor szükségem volt. Az is nagy lökést adott, hogy szinte gyerekkorom óta játszom. A közönséget mindig falubéliek alkották, akik ? más szórakozás hiányában ? összejártak egymáshoz beszélgetni, és amikor kifogytak a pletykából, akkor mondták mindig: ?Imi, mondj egy verset!?. Ők voltak az én első közönségem, ott éreztem meg először azt a borzongást, azt a lámpalázat, amelyet ma is érzek még minden fellépés előtt.


Még mindig lámpalázas? De hát ön Csuja Imre!

Igen, de akkor is van minden előadás előtt. Az évek során igyekeztem fordítani ezen, hogy ez ne előadás előtt, hanem előadás után jöjjön ki. Ehhez azonban roppantul fel kell készülni, nem elég a száz százalékot nyújtani, ehhez visszafele kell tudni a szöveget, a szerepet. Ha pedig az ember a szásztíz százalékot hozza, és igazán felkészül, akkor szabad, és akkor tud szárnyalni.


Ha már a lámpaláznál tartunk: mennyiben más felkészülni egy színházi szerepre és egy tv-sre?

Az alapvető különbség az, hogy egy sorozat, egy film szövegét egyik napról a másikra tanulja meg az ember. Rögzíti a rövidtávú memóriájában, és pont ezért ha vége az adott filmnek vagy sorozatnak, akkor az a szöveg, amely ahhoz kellett, azonnal törlődik. A színházban teljesen más a helyzet, ott sokkal több idő is van a szövegkönyv gyakorlására, akár egy, két vagy három hónap is. Még próba alatt is gyakorolja az ember, hiszen a szöveget igazítja a cselekvéshez, a partnerhez, és eközben is folyamatosan tanulja, így pedig nyilván hosszú távon is megmarad.


Az Örkény István Színház állandó tagja. A tv-s szereplések nem befolyásolják a színházi szerepeit?

Nem, abszolút nem, sőt hatnak egymásra, és ilyen formán ide vehetjük még a szinkront is. A színpadon nagyobb gesztusokkal, nagyobb hangerővel dolgozik az ember, és ezt olykor a filmbe is át lehet vinni, ha szükség van rá. A filmből pedig az intimitást lehet visszahozni a színpadra, pláne a pódiumra. Tehát ezek abszolút hatnak egymásra, ami nagyon jó, mert valahol ébren is tartja az embert, koncentráltabb lesz.


Melyik karakterrel tud/tudott a leginkább azonosulni?

Muszáj mindegyikkel azonosulnom, különben nem tudnék estéről estére felmenni a színpadra. A próbák során is arra törekszem ? minden áron ?, hogy valami közöm legyen az adott karakterhez. Ne csak a rendező utasításainak feleljek meg, hanem én magam is beletegyek valamit a szerepbe. Ez alapvető dolog, úgy gondolom, minden színésznek kutya kötelessége ezt megtenni. Arra nagyon kényes vagyok, hogy olyan alapötleteket vigyek bele a darabba, amelyektől az enyém lesz a szerep, amelyektől ki tudom lopni a rendező kezéből a szerepet. Ha ez sikerül, onnantól kezdve az enyém a karakter.


Foto_Gordon_Eszter


Ezek szerint saját ötleteket is belevisz egy-egy alkotásba.

Persze. Akár a legidétlenebb ötleteimet is képes vagyok felhasználni, elmondani a rendezőnek, aki pedig rögtön tud válogatni aszerint, hogy mi az, amit tud majd hasznosítani, és mi az, amit nem.


Visszakanyarodva a filmekhez: nem fárasztó, hogy állandóan Csokival és az Üvegtigrissel jönnek az emberek?

Szerencsém van, mert ugyan valóban így köszönnek az utcán, így azonosítanak, de volt olyan, hogy pont emiatt az ismeretség miatt sikerült a színházra is felhívnom a figyelmet. Egy házaspár jött oda hozzám a Pillantás a hídról című előadás után. Gratuláltak, és elmondták: csak azért jöttek el, mert kíváncsiak voltak, hogy ez az ?Izirájder-gyerek?, mit tud kihozni egy Andy Carbonéból, és nagyon kellemesen csalódtak. Tehát nincs bennem semmilyen keserű szájíz azzal kapcsolatban, hogy az Üvegtigris hozta meg számomra a népszerűséget.


Tudatosan próbálta felhasználni az ismeretségét arra, hogy népszerűsítse a színház világát?

Nézze, most önnel is a színházról beszélünk. Tehát igen, abszolút felhasználtam erre a tv-s sikereket, de az igazság az, hogy ez egyébként is elkezdett magától kialakulni. Hiszen ha az utcán megállítanak, akkor is az a második kérdés, melyet feltesznek ? a Csokizás és az Üvegtigris után ?, hogy mit csinálok a színházban. A tv-s szerepeim általában mind komikus szerepek, kicsit hasonlóak, és ez is felkelti az emberek figylemét, hogy vajon a színpadon, egy drámai szerepben miként állom meg a helyem.


Ha már a komédia műfaja szóba került. Valóban nagyon viccesek ezek a karakterek, de óriási társadalomkritika is van bennük. Erre játék közben tudatosan ügyel? Mennyire lehet elvonatkoztatni és csak a humoros részére figyelni a karakternek?

A játék, az előadás közben oldódik ki ez a fajta társadalomkritika. De erre nem játszunk rá, nem fektetünk rá hangsúlyt, hagyjuk, hogy ezt szabadon értelmezzék a nézők. Minden darabban van aktualizálás, társadalomkritika. De ez természetes hozadéka a dolgoknak, valahogy mindig előkerül az apa-fia konfliktus, a testvérharc vagy a társadalmi különbségek is mindig megjelennek. Erre nem kell tudatosan rájátszani, hiszen a művészetnek az a sajátja, hogy örökös emberi problémákat feszeget. A komédiában keverednek azért az elemek, azonkívül, hogy szórakoztat, van benne önirónia, gúny is. A legszebb öröm pedig ? ahogy szokták mondani ? a káröröm. Az emberek szeretik kinevetni a másik hibáját vagy akár a sajátjukat is, és ilyenkor mindig vagy a szomszédra, vagy akár magukra is ismerhetnek egy-egy szerepben. Ez nem rosszindulatú dolog, egyszerűen ilyen az emberi természet. Ezek mellett pedig Csoki vagy a Polgármester karaktere is szerethető figura. Egyébként ezeket a szerepeket a legnehezebb eljátszani és végig nagyon komolynak kell maradni, hiszen a humort csak véresen komolyan lehet venni, különben áthajlik hülyéskedésbe. Karinthy óta tudjuk, hogy humorban nem ismerünk tréfát.


Mi az, ami megváltozott akár a színházban, akár önben a pályája kezdete óta?

Fiatalkoromban vágytam a drámai szerepekre. Szerettem volna Shakespeare-t játszani. Igazi színészépítő szerepeket akartam alakítani, Mercutiót vagy akár még Rómeót is. De szerettem volna Moli?re-t is játszani. Nem így alakult azonban a pályám, viszont én a mai napig azt érzem, hogy folyamatosan haladok előre, lépcsőről lépcsőre egyre feljebb kerülök. Ahogyan pedig változik a világ, úgy változik az ember is. Felgyorsult minden, és ez sajnos meglátszik a színházon is. Sajnos sok nagy színész már nincs köztünk, de szerencsére folyamatosan érkezik az utánpótlás. Sok a fiatal színész, ám van, aki csak megtanulja a technikai részét, de nem tud játszani, vagy nincs rendes képesítése sem. Ezért talán lehet azt mondani, hogy némiképp felhígult a szakma.

Fischer Viktória

Fotó: Gordon Eszter/Örkény István Színház