Szent Hilárius (Vidor)

Hilarius annyi, mint ‚vidám’ (hilaris), mert Isten szolgálatában igen vidám volt, avagy annyi, mint alarius, a magas (altos) és az erény (ares) szavakból, mivel kimagasló volt a tudományban és erényes volt életében. Vagy Hilarius neve a hyléből jön, ami annyi, mint ‚ősanyag’, mely homályos volt, miként műveiben is nagy homály és mélység figyelhető meg.
Hilarius, Poitiers püspöke Aquitánia vidékéről származott, és mint ragyogó hajnalcsillag fényeskedett a csillagok között. Eredetileg volt felesége és leánya, de világi öltözékében szerzetesi életet élt, s végül korban és tudományban előrehaladván püspökké választották. Amikor tehát Szent Hilarius nemcsak városát, hanem egész Franciaországot védelmezte az eretnekek ellen, két, eretnekségtől megrontott püspök sugalmazására a császár, maga is az eretnekek támogatója, Eusebius vercelli püspökkel együtt száműzetésbe küldette. Végül amikor már az ariánus eretnekség mindenütt felütötte a fejét, a császár engedélyt adott, hogy a püspökök mindnyájan egybegyűljenek, és a hit igazságáról vitatkozzanak. Miután Szent Hilarius megérkezett, az említett püspökök követelésére kénytelen volt visszatérni Poitiersbe, mivel nem viselhették el ékesszólását.
Útközben Gallinaria szigetéhez ért, amely tele volt kígyókkal. Partra szállt, s puszta tekintetével az összes kígyót elűzte. A sziget közepén levert egy karót, és megtiltotta, hogy annál tovább merészkedjenek, mintha csak a sziget e része nem is szárazföld, hanem tenger lenne.
Amikor már Poitiers-ben volt, egy csecsemőt, aki keresztség nélkül halt meg, imádságával életre keltett. Sokáig feküdt leborulva a porban, majd egyszerre keltek fel: az öreg imádságaiból, a csecsemő a halálból.

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea (részlet)

Szent Félix

Félix megkülönböztető neve in pincis. Ezt vagy a helyről kapta, ahol nyugszik, vagy az árakról, amikkel halálra kínozták: a pinca ugyanis ‚ár’.
Azt mondják, hogy Félix tanító volt, és nagyon szigorúan bánt a gyerekekkel. A pogányok elfogták, és amikor nyíltan megvallotta Krisztust, azon gyerekek kezére adták, akiket tanított. Azok íróvesszőikkel és áraikkal megölték. Úgy tűnik, az Egyház inkább azt tartja, hogy Félix nem vértanú, hanem hitvalló volt.
Ha egy bálványisten elé vezették, hogy áldozzék neki, Félix rálehelt, s az menten leomlott.
Egy másik legendában olvasható, hogy Maximus nolai püspök a keresztényüldözés elől menekült, s az éhségtől és a hidegtől elgyötörve földre rogyott. Egy angyal odaküldte hozzá Félixet. Nem volt mit enni adnia, de meglátta, hogy egy közeli tőkén szőlőfürt lóg. Bort préselt a fürtből Maximus szájába, majd vállára vette és magával vitte. Maximus halála után Félixet választották meg püspöknek.
Később, midőn egyszer prédikált, egy pribék kereste. Félix egy kis résen át egy falomladékban rejtőzött el. Isten akaratából a rést a pókok rögtön beszőtték sűrű hálóval. Amikor ezt meglátták a pribékek, azt gondolták, hogy ott ugyan senki nincs, és odébbálltak. Innen egy másik helyre ment Félix, ahol egy özvegyasszony három hónapon át táplálta, de orcáját egyszer sem látta.
Amikor végre békesség lett, visszatért saját egyházába, és ott békében elnyugodott. A város mellett temették el, azon a helyen, melyet Pincisnek neveznek.
Félixnek volt egy azonos nevű fivére. Amikor arra kényszerítették, hogy a bálványisteneket imádja, így szólt: „Ellenségei vagytok ti a saját isteneiteknek? Ha odavezettek hozzájuk, rájuk fúvok, miként a bátyám, s leomlanak.”
Szent Félixnek volt egy kertje. Egyszer el akarták lopni a veteményét, de a tolvajok azt gondolván, hogy lopnak, egész éjjel serényen művelték a kertet. Reggel aztán Szent Félix köszöntötte őket, azok pedig megvallván vétküket, hazatértek.
Amikor jöttek a pogányok, hogy elfogják Félixet, nagy fájdalom állt a kezükbe. Jajgatni kezdtek, mire Félix azt mondta nekik: „Mondjátok azt, hogy Krisztus az Isten, s rögtön elhagy benneteket a fájdalom!” Mihelyt ezt mondták, meggyógyultak.
Egy bálványpap elment Félixhez, mondván: „Uram, mihelyt az én istenem meglátott téged, rögtön futásnak eredt. Amikor megkérdeztem: »Miért futsz?« Azt mondta: »Félix erényeit nem tudom elviselni.« Ha pedig az én istenem így fél tőled, mennyivel inkább kell nekem félnem téged.” Miután Félix kitanította a hitben, megkeresztelkedett.
Egyszer Félix így szólt azokhoz, akik Apollónak áldoztak: „Ha Apollo valóban Isten, mondja meg nekem, mit tartok a kezemben!” Egy cédula volt a kezében, melyre az Úr imája volt felírva. Mivel az nem válaszolt, a pogányok megtértek.
Végül, mikor egyszer misét mondott, s a népet békében elbocsátotta, a padozatra borult, hogy imádkozzék, s megtért az Úrhoz.

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea (részlet)