Ákos, deákosan Achatius, ókeresztény vértanú. A keresztesháborúk idején költött legenda szerint Hadrianus császár idejében tízezer katonatársával együtt az Ararát hegyén keresztre feszítették, mert nem áldoztak a pogány isteneknek. Ezért a napot a Tízezer Vértanú ünnepe gyanánt is számon tartották. Achatius et Socii ünnepe hazánkban először a XIV. századbeli pozsonyi misekönyvben bukkan föl. Az egyik katona fejereklyéjét az egri székesegyház őrizte.
A legenda szerint keresztre feszítésük idején a nap hatodik órájában nagy földrengés támadt, ők azonban félelem helyett azoknak testi-lelki egészségéért, boldogulásáért imádkoztak, akik majdan böjttel és hallgatással hozzájuk könyörögnek. A kilencedik órában kiadták lelküket. Testüket újabb földrengés tépte le a keresztről. Angyalok földelték el őket.
Mint mondottuk, a legenda a keresztesháborúk idején bontakozott ki, nyilvánvalóan a lovagoknak bátorsággal és hittel való fölvértezésére. Künstle szerint a kultusz a maga teljességében a középkor végen, a XV. század folyamán vált általánosabbá, éspedig Közép-Európában, Ausztriában, Csehországban, de hozzátehetjük, hazánkban is.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

WEÖRES SÁNDOR [e.: vörös] (Szombathely, 1913. június 22. – Budapest., 1989. január 22.): költő, műfordító, drámaíró. 
Földbirtokos katonatiszt apa és művelt polgárcsaládból származó anya egyetlen gyermeke. Csöngén élt, gyermekkorától nagy műveltségű felnőttekkel érintkezhetett. Pápán, Szombathelyen, Győrött, Sopronban végezte középiskolai tanulmányait; 1933-ban Pécsett volt joghallgató, majd bölcsész, ekkor ismerkedett meg Fülep Lajossal. 1932-ben jelent meg első verse a Nyugatban, 1934-ben pedig első kötete, a Hideg van. 1935-ben Baumgarten-jutalomban, 1936-ban Baumgarten-díjban részesült. 1937–38-ban Észak-Európában és Távol-Keleten járt. 1939-ben a vers keletkezéséről értekező önvallomásával doktorált (A vers születése). Könyvtáros lett Pécsett, de sok időt töltött Budapesten is. 1947-ben Pestre költözött, 1948-ban feleségül vette Károlyi Amyt. Hosszabb olaszországi tanulmányutat tett. Világszemlélete miatt támadások érték; 1949-től csak műfordításai és gyermekversei jelenhettek meg. Színes, dallamos versein nemzedékek nevelődtek (Bóbita, 1955; Ha a világ rigó lenne, 1974). 1951-ben könyvtárosi állásából is elbocsátották. Kodály Zoltán, aki már a 15 éves lírikus versét (Öregek) megzenésítette, támogatta. 1956 végén megjelent Weöres Sándor gyűjteményes kötete; 1957-től 1964-ig ismét nehezen tudta megjelentetni írásait. 1966-ban Nyugat-Európában és az USA-ban járt. A nyolcvanas években mind súlyosabb betegségekkel küzdött. Kossuth-díjas (1970).
Költészete kezdetben a Nyugat lírikusainak erős hatását mutatja; leginkább természetes, naiv őszintesége egyéníti. Maradandó Babits Mihály és Füst Milán befolyása: a személyiség háttérbe húzódásában, a kitalált helyzetekben, „szerepekben” való megszólalásban. Korán megmutatkozott a primitív és az ősi megnyilatkozási formákhoz való vonzódása (A kő és az ember, Maláji ábrándok, Első emberpár); mitikus asszír és ógörög költői művek átírására is több ízben vállalkozott (Istar pokoljárása, Gilgames, Theomachia). Tudatosan vállalta, hogy különböző stílusokat asszimiláljon. Medúza (1944) című kötetében már saját világát építette. Fölfogására Hamvas Béla is hatott, akár a keresztény és a platoni szemlélet. Az emberi érzékek szerinte csak a jelenségek fölszínét közvetítik, de a praktikumra irányuló értelem sem jut mélyebbre, igazabb látásig; ezzel csak egy magasabb rendű, az ősit meg nem tagadó szellemiség tud élő kapcsolatot teremteni. Alacsonyabb szinten a játékosság és a naiv, nyitottságát el nem veszítő szemlélődés, magasabban a harmóniák, ritmusok törvényeihez igazodó művészi alkotó tevékenység. Szerinte a közvetlen tapasztalással észlelhető vagy a tudományos kategóriákkal rendbe foglalható történelem sem több kicsinyes részérdekektől meghatározott, zavaros történéshalmaznál; az igazi a szellem alakváltásaiban ragadható meg (Egy másik világ, Őrültekháza, Örök sötétség tapad…, Le Journal, XX. századi freskó). Ez utóbbi megvalósítására törekedett életművének sokféleségével: képi, érzelmi, gondolati és hangzáselemeket hordozó anyagának zenei megszerkesztésével (kisebb változatokban: Magyar etüdök, Rongyszőnyeg; nagyobb kompozícióban: Háromrészes ének, Harmadik szimfónia). A társadalmi változások ritkán késztették – ekkor is többnyire áttételesen – megnyilatkozásra (XX. századi freskó, Elesett katonák, Relációk), a közvetettséget néha az általános létélmények vagy a létbölcselet kifejezéséig fokozva (A reménytelenség könyve, Mahruh veszése, Nehéz óra). Számára az átélt rettenetek az egyetemes értékvesztés részei, s mivel a cselekvés megoldást nem hozhat, e rettenetek teremtenek alkalmat a cselekvésről való lemondás megfogalmazásához. 
Mítoszaiban és más nagy verseiben a világgal való ősegység helyreállításának, a férfi–nő viszonylatoknak, az anyag és a szellem ellentéteinek és a művészlétnek a kérdéseit dolgozta föl (Hatodik szimfónia, Az elveszített napernyő, Medeia, Orpheus). A szürrealistáktól tanult laza képzettársítás Weöres Sándor soraiban éppúgy találkozik a primitív szemlélet titokzatosságával, mint a gyermekversek friss játékosságával, a zenei motívumszerkesztéssel vagy a modern szabadversépítés eljárásaival; bravúros verselésének köszönhetően rendkívül sok versváltozatot alakított ki (Fughetta, Fuga, Változat egy népdalra, Grádicsok éneke, Dob és tánc, Ablak az éjbe, Négy korál). Gyakran juttatta jelentős szerephez az írásképet (Kínai templom, Keresztöltés, Tapéta és árnyék, Egérrágta mese). Versportréinak egy része is fontos (Három emlékmű, József Attila utolsó fényképére), lényegesen nagyobb azonban a súlya negyven darabból épített szonettciklusának (Átváltozások). Ebben az örök alakváltás, az átszellemült vándorlás eszményeit sugallva talán legteljesebb kifejtését adta harmóniaeszményének és a változás–változatlanság egységéről kialakított fölfogásának. E ciklus kiemelkedő darabjai: Proteus, Marsyas és Apollon, A nyüzsgés, A kilyukadt világ, Autophagia, A benső végtelen, Animus, Anima, In aeternum. Szerepjátszó készségét és stílusvirtuozitását Psyché című kötetében bontakoztatta ki a legszabadabban: ez a kitalált időrendjéből következő fejlődésen túl motivikusan is megszerkesztett versgyűjtemény a másfélszáz évvel korábbi időbe képzelt költőnőnek, Lónyai Erzsébetnek ellentétek közt őrlődő életéről, különös lelkivilágáról vall. Weöres Sándor kései lírájában nagyobb szerepet kapnak a személyes tényezők. Kiemelkedő költői műve még a Hetedik, a Nyolcadik, a Kilencedik szimfónia (ezeket részben korábban külön megjelent darabokból állította össze többtételes alkotásokká), A föld meggyalázása, Fairy Spring, Salve Regina, Variációk Sevcsenko témáira, Internus, Merülő Saturnus. Írt mesejátékokat, oratóriumdrámát és egyfelvonásos drámai költeményt; megszokottabb drámatípusokhoz közelebb álló műveiben leginkább a hatalomváltás problémái foglalkoztatják. Legértékesebb közülük a középkor végi Észak-Afrika színterére helyezett, alakok sokféleségét mozgató, problémákban és költői értékekben is gazdag Octopus.
Weöres Sándor műfordítóként is kivételes teljesítményt nyújtott: angol, német, francia, orosz, ukrán, olasz, latin szerzőktől többnyire közvetlenül (közvetítéssel más nyelvekből is) tolmácsolt művekkel a magyar fordításirodalom élvonalába emelkedett. Különös figyelmet érdemelnek a szemléletével rokon kínai versek átültetései.

(Tamás Attila szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

A székely ezermester, BODOR PÉTER (Erdőszentgyörgy, 1788. június 22. – Kolozsvár, 1849. augusztus 6.) már kisgyermekként bizonyította faragó tehetségét. Asztalosinasnak állt és hamarosan nagy ügyességre, szakértelemre tett szert. Támogatóinak köszönhetően tanulhatott a marosvásárhelyi református kollégiumban, ahol rajztehetségével tűnt ki. 1806-ban a bécsi Polytechnikumban tanult gépészetet, majd tíz évig járta Európa országait és gyakorlati ismereteket szerzett az órás és lakatos mesterségben, sőt, az orgonaépítést is kitanulta. Erdélybe való visszatérte után Bethlen Lajos gróf birtokán kapott építészi és műszerészi állást. 1816-tól Marosvásárhelyen élt, közeli barátja lett Bolyai Farkas. Mint „városi geometra” felépített a Maroson egy 8 méter széles és 63 méter hosszú hidat, amely teljes egészében fából készült, egyetlen vasszeg felhasználása nélkül. Életének legjelentősebb alkotása a híres marosvásárhelyi zenélő kút volt, amelynek messzi földről csodájára jártak. 1820 és 1822 között készült a kupolával lezárt építmény egy már létező vízvezeték rendszer felhasználásával. Különlegessége az a szerkezet volt, amely minden hat órában különböző zenedarabokat játszott a víz hajtóerejének felhasználásával. A kupola tetején vörösréz Apolló-szobor állt, illetve arccal a Nap állását követve lassan mozgott. A szerkezetet és a szobrot 1836-ban egy hatalmas hóvihar tönkretette. A zenélő kút másolatát 1936-ban a Margitszigeten állították fel és többszöri felújítás után ma is működik.
A nevezetes zenélő kúton kívül számos – falusi templomok számára készült – orgona építése fűződik Bodor nevéhez; ezek közül a legjelentősebb a kibédi orgona. Az ezermester 1848-49-ben sokoldalú tehetségét a szabadságharc szolgálatába állította. Sokcsövű orgonaágyút szerkesztett láncos golyókkal. Egy új típusú gyutacs bemutatása során, Bem tábornok fogadószobájában érte a halál.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1988 [Batári Gyula])

A Kőrösi Csoma-kutatás első nagy alakja, DUKA TIVADAR (Dukafalva, 1825. június 22. – Bournemouth (Anglia), 1908. május 5.) Pesten jogot tanult, a szabadságharc alatt Görgey titkáraként és hadsegédjeként szolgált. A világosi fegyverletétel után Angliába emigrált, ahol 1853-ban orvosi diplomát szerzett. Mint a Brit Kelet-Indiai Társaság orvosa, Calcuttában, majd Moghir körzetében teljesített szolgálatot. Katonaorvosi működése mellett itt kezdett el behatóan foglalkozni India tanulmányozásával és Kőrösi Csoma Sándor munkásságával. 1855-ben elzarándokolt Darjeeling-be, Csoma sírjához és elkezdte hagyatékának összegyűjtését. Munkája eredményeként adta ki a máig alapműnek számító Life and Works of Alexander Csoma de Körös, illetve magyarul Kőrösi Csoma Sándor dolgozatai című könyvét (Londonban illetve Budapesten egyaránt 1885-ben jelent meg).

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 2000, Magyar Életrajzi Lexikon)

A neves Afrika-kutató, etnográfus, Torday Emil (Budapest, 1875. június 22. – London, 1931. május 9.) iskoláit Budapesten és Münchenben végezte. 1895-ben ment ki Belgiumba, ahol banktisztviselő lett. A belga állam szolgálatában Kongóba közigazgatási hivatalfőnöknek nevezték ki. A Kongó vidékén végzett antropológiai és nyelvészeti kutatómunkát, később az angol Royal Anthropological Institut majd a British Museum részére. Nyolc afrikai nyelvet beszélt. Embertani és néprajzi megfigyelései úttörő jelentőségűek és az általa gyűjtött tárgyi anyag is páratlanul értékes. Ennek egy részét, egy 350 darabos gyűjteményt, a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott. Mivel az afrikai éghajlat aláásta egészségét, 1910 után Londonban dolgozott a British Museum munkatársaként. Gyűjtőútjairól számos könyvben számolt be, ezek közül néhány magyarul is megjelent (Bolyongások Afrikában – három utazás az Egyenlítő vidékén, 1923, Afrikai emlékek. Egy Afrika-kutató naplója, 1924.)

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 2000, Magyar Életrajzi Lexikon)

A neves fotóművész, 13 fotótechnikai találmány alkotója, DULOVITS JENŐ (Budapest, 1903. június 22. – Budapest, 1972. július 24.) tanári oklevelének megszerzése után 20 évig tanított matematikát középiskolában. Ezzel párhuzamosan kezdett foglalkozni azzal a területtel, amit igazán hivatásának, sőt, szenvedélyének érzett: a fotografálással és filmezéssel. A korabeli folyóiratok szívesen közölték színvonalas felvételeit. Az 1930-as években kimagasló szerepe volt az ellenfényes fényképezés technikájának kialakításában, amelyet a szaksajtó „magyar stílus”-ként emlegetett. Tóth Imre mérnökkel együtt dolgozta ki a felvételek lágyítására szolgáló, úgynevezett „DUTO” (DUlovits-TÓth) előtétlencsét, amely az egész világon elterjedt. Dulovits talán legjelentősebb találmánya az első szemmagasságból fényképező, tükörreflexes, kisfilmes, beugrórekeszes objektívvel működő fényképezőgép, a DUFLEX (DUlovits reFLEX). A gép előállítására a Gamma gyárral kötött szerződést a feltaláló. A háború közbejötte miatt az új típusú gépet csak 1948-ban kezdték gyártani, és bár külföldön is sikert aratott, a gyártást 1950-ben profilváltás miatt megszüntették. Dulovits operatőri ambíciói sem vezettek sikerhez. Szőts István rendezővel 1943-ban készítettek egy kisfilmet a Kodály által feldolgozott Kádár Kata népballada alapján. A fényképezést egyhangú elismerés fogadta, de az újabb, egész estés játékfilm leforgatása már csak nagy nehézségek árán sikerült a háborús körülmények között; az elkészült anyag pedig még a készre vágás előtt elveszett. Egyértelmű, hosszan tartó sikert csak Dulovits könyvei jelentettek – ezek közül kettő német, kettő pedig magyar nyelven jelent meg és mindegyik számos kiadást ért meg – a legelsőt (Lichtkontraste und ihre Überwindung, Wien, 1936) hat nyelvre fordították le.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Életrajzi Lexikon)