Pénteki kultúrrandi Koltay Dorottya Szonja képzőművésszel

Koltay Dorottya Szonja munkáinak forrásai személyes történetei, amelyeket úgy forgat át, hogy az elkészült mű, akár festmény, akár videó több legyen, mint terhelő vallomás. Munkáiban nem traumákat dolgoz fel, mert tart a trauma-feldolgozóipar káros következményeitől. Ehelyett inkább a „mentális sitt” újrahasznosításán dolgozik; kényes narratívákat hoz játékba úgy, hogy a kész mű túllépjen a privát élményanyag dokumentálásán. Képei gyarlóságunkra is ráébresztenek, így egyszerre tudunk rajtuk sírni és nevetni. A héten a festőművésszel randiztunk.

Művészcsaládból származol: édesanyád színésznő, édesapád zenész. Mennyire volt eleve elrendelt, hogy te is művészi pályára lépsz?

A szüleim példája világossá tette, hogy lehetséges egy olyan világban létezni, ahol az ember karúszó nélküli szabadúszó, és nem szigorúan körvonalazottak a működési keretek. Ezért a mai napig tanulom, hogyan lehet feszesebb struktúrákon belül is közlekedni. Szabadon gondolkodhattam arról, mit szeretnék kezdeni magammal. Érzékeltem, hogy a színpad varázstér, és én is valami hasonló boszorkányságban akartam részt venni. Viszont láttam az előadóművészek kiszolgáltatottságát is: hogy ha nem hívják őket, akkor nincs játék. Így én olyan tevékenységben gondolkodtam, amit akkor is lehet csinálni, ha nincs kinek. 

Felmerült lehetőségként, hogy a szüleid pályáját folytasd?

A bátyáim gyorsabbak voltak: zenészek lettek, nekem már nem sok jutott a hallásból. Anyukám pedig azt mondta, hogy a színésznőkkel Dunát lehet rekeszteni. Ez megrémisztett.

Nem akartam, hogy velem bárki Dunát rekesszen.

Mikor tudatosult, hogy a képzőművészeti pálya passzol hozzád?

Azt hiszem, a mai napig próbálom ezt tudatosítani: szeretnék stabil tudatállapotot ezzel kapcsolatban. Kölyökként is fontos volt a rajzolás; remek műhelybe jártam, ahol megerősítettek abban, hogy érvényes tevékenység órákig figyelni valamit, és leképezni. Amikor rájöttem, hogy a képalkotás értelmező gyakorlat is, és az engem körülvevő dolgokat ezen keresztül lehetek képes megélni és megérteni, akkor tisztult le bennem, hogy a képzőművészet tényleg jó. Viszont ez sokkal később történt, mint a döntés, amit, azt hiszem, gyerekként még elég vakon hoztam.

A grafika tanszéken kezdtél Madácsy Istvánnál, majd két év múlva átkerültél a festők közé, és Gaál József lett a mestered. Hogyan segítettek ők a saját hangod megtalálásában?

Nagyon fiatalon vettek fel a képzőre. Erős öntudatom volt, de minden más részem képlékeny. A mesterek szerepe emiatt igazán jelentékeny. Az elején az elképzelt tekintetükön keresztül láttam a munkáimat és magamat, ezért nagyban befolyásolt, hogy mit olvasok ki ezekből a tükröződésekből. Rólunk, süldő tanoncokról nem lehet teljes képet alkotni. A mesterek nem minden teret látnak be, így amik nem kerülnek a látómezőbe, és amin nem dolgozunk, azok a részek kevésbé tudnak fejlődni.

Madácsy konceptuális figura, aki az alkotás szellemi aspektusait erősítette bennem. Nagy beszélgetéseink, meghatározó közös olvasmányélményeink voltak és vannak. Épp ezért nem értette, hogy azok a távlatok, amelyekig olykor fejben eljutok, miért nem tudnak megjelenni a munkáimban. Nem tartottam ott akkoriban (most bezzeg igen), hogy át tudjam fordítani az engem foglalkoztató tapasztalatokat. Madácsyval egyébként azóta is baráti a viszonyunk, fontos viszonyítási pontom;

hálás vagyok neki, hogy nem bocsátja meg a hamis munkát.

Aztán átkerültem Gaál Józsefhez, aki mellett egy másik logika mentén tanultam meg gondolkodni a képről. Segítségével képes lettem a korábbi képépítési gyakorlatomon változtatni. Többet engedtem meg a képnek, hagytam formálódni, nem akartam előzetes terv alapján leigázni. Ebben az időszakban jöttem rá, hogy sokszor magamat blokkolom. A festő szakon szabadultak fel azok az energiáim, amiket korábban még nem tudtam működésbe hozni. Gaál fontos lendületet adott.

Mit adott a Törökországban töltött Erasmus-időszakod?

Megtapasztaltam, hogy milyen teljesen egyedül lenni az egyik legnagyobb városban. Mélyen szorongató és euforikus volt ez az állapot. Félig világtalanul barangoltam, kapcsolódást keresve ezzel a se eleje, se vége Isztambullal, aminek nem érthettem a furcsaságait, mégis nagyon izgatott.

Ószeresekhez jártam, ahol régi tárgyakat és családi fotókat nézegettem. Mivel nem tudtam emberekhez kapcsolódni, képekbe zárt, ismeretlen halottakkal kötöttem barátságot meg Mehmettel, az ószeressel, akitől sokat vásároltam, és mindig megteáztatott. Egy öreg török házaspár nyaralásáról készült fotósorozatot használtam végül, hogy pici animációkon keresztül elmesélhessem az itthoni és a kinti kalandjaimat.

Milyen munkával diplomáztál?

A Haljak meg, ha még egyszer című anyagommal, ami egy akvarellsorozatot, egy vászonképszériát és egy videómunkát tartalmazott. Azt vizsgáltam, hogyan válnak otthonossá a krízishelyzetek, és hogyan alakulnak ki a különféle túlélési mintázatok. A munkák főszereplői a nagymamám, az anyám és én magam voltunk, de a problémát nem transzgenerációs szempontból vizsgáltam. A figuráink inkább három női minőséget jelenítettek meg; olyan nőkét, akik különféle taktikák mentén élik (túl) a mindennapjaikat.

Hogyan találtál rá a saját hangodra?

Hogy a saját hang ne legyen hamis, az folyamatos meló. Rájöttem, hogy a saját narratíva képzése az egyik legnehezebb feladat. Nagy a kísértés, hogy konzervnarratívákhoz nyúljunk. Vagy hogy már előrágott történeteket nyeljünk be ahelyett, hogy pontosítanánk a tapasztalatainkat.

A munkáimban privát történetekkel foglalkozom, azok analitikus-pszichoanalitikus aspektusai érdekelnek, főleg az elsunnyogott részek.

A mai napig oda kell figyelnem arra, hogy ne felkínált pozíciókba helyezkedjem bele, vagy ha igen, „újrakárpitozva” használjam fel őket. Igyekszem a saját anyagommal és annak törvényszerűségeivel dolgozni. Számomra akkor működik a munka, ha tényleg tudok gátlástalan lenni, és nem vigyázok sem magamra, sem az anyagra. De ez egy folyamat: ha kicsit is szépelgek, az kuka. Remélem, egyre kevésbé fogok.

Privát történetekből dolgozol. Nálad az alkotás traumafeldolgozás is?

Igyekszem kitérni e fogalomhasználat elől, mert a szó a műveket sokszor egy adott irányba tereli, és a befogadói tapasztalatot is korlátozza. Az én szándékom a műveimmel nem a feldolgozás, hanem a játék. A kész műnek túl kell lépnie rajtam. A munkáimmal nem vallomásokat teszek, hanem játékba hozom a saját pozíciómat, és a narratívát eltávolítom a saját személyemtől.

Hogyan értelmeződik mindez vizuálisan?

Különböző viszonyok, élmények, gondolatok, ábrák formájában válnak számomra világossá, aztán erről eszembe jutnak új problémák, amikből új formák születnek. Ezeknek az átfordításoknak állandó szereplője a figura.

Az egyetem idején is egyértelmű volt, hogy erősen kötődöm a figuralitáshoz, amit egy ponton támadhatónak éreztem. Majd rájöttem, hogy ha ez működtet, akkor egyszerűen csak vállalnom kell. Viszont, azt hiszem, folyamatosan felül kell vizsgálnom a vizuális nyelvem, hogy érvényes maradjon.

Hogyan születtek meg a figuráid?

Ahogy Athéné apjának, néha az én fejem is széthasad. Ilyenkor a koponyámon egy kis rés nyílik, és a sok kis figurám állig felfegyverezve kipattan.

Sokat rajzolok. A figurák vonásainak forrása a családtagjaim és a környezetem arcai. A családi fotókat nézve tartalmas viszonyulásokat, gesztusokat találtam, amelyeket szerettem volna átmenteni a képeimre. Ez egy ponton önkorlátozóvá vált, így ma már arra is figyelek, hogy ha van is konkrét előképem, a fotó képi logikáját semmiképp ne hozzam át a vásznakra, hanem saját rendszereket teremtsek a figuráimnak a festményeken. 

Nagyon izgalmas, hogy míg a festményeiden eltávolítod magadtól a történeteidet azáltal, hogy a figuráid szájába adod a gondolataidat, a videós munkáidban végig egyes szám első személyben fut a narratíva. 

Az elképzelt szituáció adja ki, hogy milyen pozíciót választok. Az folyamatos kérdés, hogy melyik mit és mennyit enged. Úgy gondolom, hogy mindkét esetben karakterfejlesztés történik. Próbálom azt a pozíciót választani, ahol bátrabban tudok az képzeletbeli ollómmal játszani.

Esendő karakterek jelennek meg a munkáidon. Az a feladatuk, hogy empátiát váltsanak ki a nézőkből?

Jobb esetben a nézők nem engem sajnálnak, nem is a figuráimon rémüldöznek, hanem nevetnek és sírnak a képi helyzeteken. Ehhez elengedhetetlen a beleérzés képessége. Szeretném az állítani, hogy a figuráim nincsenek leterhelve feladatokkal, de az nem rossz, ha a szövegelésem nélkül is elvégeznek bizonyos dolgokat. 

Igyekszem azt a pillanatot kinyújtani, amikor az utcán sétálva megbicsaklik a padkán a lábad, majdnem pofára esel, de mented a menthetőt.

És még mielőtt rendeznéd a soraidat, és újra felépíted magadat, van egy kis időd, amíg ott állhatsz lemeztelenedve, pofonegyszerűen, de kicsit kiszolgáltatott állapotban. A figuráimat ebben a pillanatban tartom.

A képcímeid olykor kommersz mondatokat, elhasznált frázisokat idéznek fel a nézőben. Hogyan játszol a nyelvvel?

Szeretek erre úgy gondolni, hogy újrahasznosítom őket. Izgalmas helyzet, hogy van egy mostani megítélésünk szerinti elócskásodott dimenzió, amihez valami szégyenérzet tapad.

Úgy gondolom, hogy egy-egy ilyen mondás csatornákat nyit, összekacsintásokat teremt; megidézi azokat a maszatos személyiségrétegeket, amiket szeretünk a közönségünk elől elrejteni.

Valamint az elhasznált frázisok előhívják a hagyományt, és lehetőséget teremtenek arra, hogy újraírjuk, ráírjunk, felforgassuk.

A nagy méretű munkáidon olajat és festékszórót használsz, de gyakran készítesz kis méretű akvarelleket is. Mitől függ, hogy melyik technikához nyúlsz?

Elég türelmetlen vagyok, az akvarell ezért nagyon testhezálló anyag számomra. Ezeknél a kis képeknél rövid ideig kell koncentrálnom. A festékfújóban pedig azt szeretem, hogy vibrálóak a színei, és gyorsan lehet vele nagy területet foglalni. Nálam fontos a tempó; szeretem, ha halad a kép. 

Az akvarellek esetében igyekszem a lehető legkevesebb jellel a legtöbb információt megjeleníteni, minél egyszerűbb képleteket felvázolni, és arra törekszem, hogy a nagy vásznakon is megmaradjon ez az egyszerűség. Hogy ne bonyolítsam túl a kompozíciót csak azért, mert ott nagy a felület. 

Hogyan tudod a nyughatatlanságodat energiává fordítani?

Leginkább úgy, mint a versenylovak. Sokat feszülök a karámban, aztán valahogy kinyílik az ajtó, és akkor megiramodom. 

A művészeted a képalkotáson túl eszközként is működik.

Amit csinálok, az magányos tevékenység, ami remek, de közben azt élvezem, ha emberekkel dolgozhatom. Érdekel, hogy miként lehet sok összetevős produkciót létrehozni, különböző embereket és médiumokat egy irányba fordítani. Most különböző álló- és mozgóképes tartalmakat barkácsolok a Táp Színháznak. Harmadik éve pedig a Katona József Színház Behívó programjában dolgozom.

Kihívás volt (van) a színházpedagógián megtanulnom, hogy mit tudok csinálni a képzőművészettel a csináláson túl, és hogyan tudok hozzájárulni az ottani érzékenyítő tevékenységhez. Nehéz kérdés, hogy mit lehet kezdeni a tudásommal inkubációs helyzeten kívül, például javítóintézetben tartott foglalkozáson vagy nehezített pályán mozgó gyerekeknek tartott táborban. Olyankor magam is olyan helyzetekbe kerülök, amik intenzíven alakítanak engem.

Min dolgozol most, és hol láthatjuk legközelebb a munkáidat?

Haladok a Marcsa című sorozatommal, ami a Makulátlan Mária sorozat mostohatesója. MaMarcsa figurája (Marcsa anyja) különböző fogantatási hiedelmek rabja, de pontosan tőle sem tudhatjuk meg, hogyan lett Marcsa apja az öreg Harcsa. 

Az én kertem a dzsungel a következő projekttervem, amiben kislexikonnyi etológiai téves magyarázatot használok fel, hogy megszelídítsek emberi furcsaságokat; olyan irracionális jelenségeket, amik valójában ledobják magukról a magyarázatokat.

Hamarosan nyílik az FKSE új tagjainak bemutatkozó kiállítása, ahol az én munkám is szerepelni fog. Márciusban a MODEM-ben szintén csoportos tárlaton veszek részt, aminek a Déry Múzeum fényképarchívuma a forrása.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi