 |
Nagyszabású, olykor extravagáns vizuális megjelenítésükhez képest az Új Színházban A varázshegy Vera Sturm és Hermann Beil készítette drámaváltozata (Nádas Péter fordításában) letisztultabb, szikkasztottabb, de szegényesebb, ötlettelenebb, szimplább is. A magaslati tüdőszanatóriumba látogatóként érkező, ápoltként hét esztendőre ott ragadó Hans Castorp fejlődéstörténete, a világ- és önértés stációssága kevéssé bontakozik ki. Schruff Milán m. v. a főszerepben a misztikus hét év elteltével sem mutat sokkal többet a Thomas Mann által életre keltett ?egyszerű fiatalembernél?, akinek egyszerűsége, ártatlansága és ártalmatlansága mégis jóval rétegzettebb a folytonos csodálkozásnál és epekedésnél. Hiába a háttérben a tizenkét négyzetre osztott ?képernyő-fal?, melyre hol egy fa lombozatának más-más évszakra utaló változása vetül, hol egy óramű fogaskerekeinek hangyaszorgalmú lüktetése vagy egyéb fejezi ki az idő múlását, Hans huszonnégy és harmincegy éves kora között mintha nem is hullna az ifjúkorból a férfikorba át (hogy Radnóti szavait kölcsönözzük).
 |
| Galkó Balázs |
A díszlet legfontosabb alkatrésze az ágy. A betegágy, napozóágy, betegszállító alkalmatosság, boncasztal, kanapé. Halálos ágy valamennyi. A regény és a színmű is a halálközelségben, az elmúlás mindennapos árnyaitól borítva szövi tartalmait (azért is, mert a cselekmény az I. világháború kitöréséig fut). A rendező nyitányként mészfehérre-ólomszürkére festett hullaarcok, visszafordíthatatlanul romló testek haláltáncát ígéri, Sztárek Andrea m. v. mint nővér-elbeszélő egy tetem irgalmas mosdatása közben indítja el a Thomas Mann-i mesét (ahogyan József Attila nevezte költeményében a hiteles írói szót). Később ebből inkább a mulandóság budoárja, a megsemmisülés szalonja, a halál kuplerája lesz, de e módosított képek már alig közvetítik magukat (a farsangi, álarcos kép a legintenzívebben).
 |
| Schruff Milán és Almási Sándor |
Jelen variánsban (dramaturg: Hársing Hilda) nem válik jelentékeny tényezővé Hans két tanítómesterének, a humanista Settembrininek és az újjezsuita Naphtának oly sokat elemzett hatalmas vitája. Almási Sándor arcél nélküli, gördülékenyen optimista világmagyarázó lélek az előbbi alakban, Derzsi János sokkal hatásosabb ? Lenin-sapkás, önmagával sakkozó, a mondatokat két-három szavanként külön megrágó ? korhadó szellemi tekintély lenne a másikban, ha a forradalmi anarchia radikális érveinek kifejtésére legalább közelítően akkora teret kapna, mint ellenlábasa. Gáspár Sándor hatásos, gondosan épített monológban kergeti a mérgezett vörös bor okozta öngyilkosságba a hiányos és befejezetlen szintagmák közt a széteső, a létről tudatosan leváló, mezítlábas Mynheer Peeperkornt, aki tragikus kacajjal veszi tudomásul: pénzen se egészséget, se mást nem lehet venni; legfeljebb, alkalmilag, nőt.
 |
| Schruff Milán és Száraz Dénes |
Száraz Dénes pontosan, lelki vigyázzban rajzolja az uniformisért élő-haló, a háborút szükségszerűségként igenlő, néha még mosolyogni képes beteget, a katonásságát, fegyelmét végnapjaira elvesztő Joachimot. A kisebb epizódok csak szerep-exponálásokat engednek, a betegek kórusa szervesebben kötődik a történésekbe, mint Takács Kati (Fräulein von Mylendonk), Vass György (Dr. Krokowski)
 |
| Schruff Milán |
, Galkó Balázs (Albin úr) és Tordai Teri (Első hölgy) kevés nyomot hagyó, legfeljebb nyomatékosabb félperceket lehetővé tevő figurája.
Az élet nem más, mint a nő ? veti bele a világba felismerését Peeperkorn. A varázshegy most jobbára valóban Madame Chauchat, a szerelem, a házasság, a férfi-nő kapcsolat, a magány körül forog. Thomas Mann bölcseletéből a pacifizmus, a kapitalizmus-kritika, a művészetbe vetett hit, a természetfilozófia mindössze futólag köszön vissza. Madame Chauchat-nak mint félvilági, egyszerre ernyedt és ugrásra kész hölgynek Nemes Wanda ad mértékkel kihívó testet (a hivalkodástól mentes jelmezeket Balla Ildikó jegyzi). Hirtling Istvánt Behrens doktor fanyar hűvösséggel interpretált szerepében ugyanúgy befolyásolja, hogy nemcsak átlátni akar (a röntgen révén) a Madame testén, de örömest látná is e testet ? a műkedvelő festményen vallomásosan megörökített nő testét ?, ha a közeli temetőben nyugvó feleségének emléke (akit nem tudott megmenteni a kórtól) és emberismerete nem kötelezné tartózkodásra.
A magas rendű zenei idézeteket és bizonyos hangeffektusokat jó érzékkel az előadásba applikáló Szikora János törekedett ugyan némi elvontság, modellszerűség, a sok félsötéttel is jelzett lidérces látomásosság érvényesítésére, mégsem jutott el jelentékeny és gondolatgazdag koncepcióig. A rendező nem először került olyan helyzetbe, hogy munkáját külső tényezők kedvezőtlenül motiválják. Szolnokon 2007-ben a Szentivánéji álom telítődött a várostól, a társulattól való kényszerű búcsúzás felhangjaival. Ezúttal az Új Színház február 1-jén bekövetkező átalakulása, többek közt Szikora János távozása ad más csengést egy-egy szekvenciának. Mindezt értve is jobb lenne, ha magába a drámába organikusabban kötődne például Settembrini útravalója, mellyel Hansot búcsúztatja: Addio, Giovanni! Menj, és tedd azt, amit a tieid között kötelességed tenned ? nem lesz könnyű.
