Böszörményi-Nagy Gergely két évvel ezelőtt Nonkonform címmel megjelent könyvében a világ állapotáról elterjedt téves mítoszokat bontotta le. Most megjelent, Mindenség algoritmus – Feljegyzések a jövőnek című kötetében a modern ember és társadalom előtt álló legfontosabb kihívásokról és az azokra adható válaszokról ír.
A tizedik, jubileumi Brain Barnak a Magyar Zene Házában lezajlott pénteki, záró alkalmán Kadarkai Endre a rendezvény alapítóját először a könyv megírásának nehézségeiről faggatta.
Böszörményi-Nagy elmondta: technikailag, szellemileg és lelkileg is nehéz volt megírnia a könyvet, és van is benne mindenféle kétely emiatt, de erősebb volt a késztetése, hogy megossza felismeréseit. Felidézte: első könyve legnagyobb ajándéka nem az volt számára, hogy kézbe vehette a tárgyat, amit alkotott, hanem a beszélgetések, amelyek könyvbemutatókon, olvasókörökben követték a kötet megjelenését. Új élmény volt számára, hogy sok magyar emberrel tudott beszélgetni róla Budapesttől Kárpátalján keresztül a Szilícium-völgyig, és nagyon sokat épült ezekből a találkozásokból. A minap például megszólította őt egy fiú, és elmondta: két éve magánál hordja a Nonkonform című könyvet, amely megerősíti őt abban, hogy nem kell mindig egyetérteni a többséggel. „Ha egy ilyen impulzus éri az embert, már megérte, és engem sok ilyen impulzus ért.”
A szerző kiemelte: új könyvében olyan tudásmagokat igyekezett összegyűjteni hit és tudás, szépség és érték, információ és bölcsesség, gondosság és innováció kapcsolatáról, amelyek akár tízezer éves távlatban is igazak, ugyanakkor nem beszélünk róluk eleget.
„Az egyik legfontosabb téma a szépség, amellyel az egyetemes igazsághoz vezető úton foglalkoznunk kell. Állítom, hogy a trashkultúra korában, amikor attól számít menőnek valami, hogy szemét – a klasszikus szépség képviselete küldetés, ezért külön fejezetet szántam neki” – emelte ki.
Szintén külön fejezetet kapott a határ fogalma. „Szerintem tinédzserlogikára épülő életmódot élünk, amikor folyamatosan át kell lépni határokat. A modern ember kényszeresen megsért mindenféle határt fizikailag és kulturális értelemben is. És akkor még nem beszéltünk a politikai határok felszámolásának utópiájáról. Azt állítom, hogy a határnak fontos szerepe van fizikai, élettani, pszichikai értelemben is. Fontos határok között élni” – hangsúlyozta.
„Újdonságtörténetek irányítják a fogyasztói demokráciát, amelyben minden értéknek számít, ami új, és ha valami új, önmagában érték. Szerintem ez nincs így. Rengeteg új nem érték, és valami attól, hogy régi, nagyon is az. Ma többet fordítunk a közös erőforrásokból, pénzből mindenféle innovációs cirkuszra, mint például a víziközmű felújítására, karbantartására, és az tragédia. Érthető, hiszen a politikusok nem szívesen költenek ezermilliárdokat olyasmire, ami nem is látszik, s aminek ráadásul csak 20–30–40 év múlva lesz bármiféle hasznossága. Ám eközben a szó szoros értelmében aláássuk a civilizációnkat. Annyival fontosabb az új a meglévő ápolásánál, hogy az már nemzetbiztonsági kockázat. Ezért hoztam vissza a könyvben a gondosság fogalmát. A gondosság civilizációs érték, és a hosszú távon sikeres közösségek odafigyeltek rendszereik ápolására. Mi egyáltalán nem figyelünk oda” – tette hozzá.
Meglátása szerint manapság nincs megbecsültsége a gondoskodó, tudásátadó szakmáknak, a kiüresedett innováció fetisizálásából pedig el kellene menni a balansz irányába.
A beszélgetés további részében szó esett hazaszeretetről, az értelmiségiek alakoskodásáról, a kulturális homogenizációról, továbbá arról a civilizációs virtusról is, amikor megtehetnénk valamit, de nem tesszük.
A tekintéllyel kapcsolatban Kadarkai arra vonatkozó kérdésére, hogy az orosz–ukrán háború kitörését követően miért vonult be tartalékos katonának, Böszörményi-Nagy elmondta: úgy látja, nem tett jót a második világháború után az európai, nyugati társadalmaknak, hogy bennük a hadsereg lesajnált intézménnyé vált. Szerinte a jól működő társadalomban a hadsereg centrum, a mai társadalomban pedig periféria. A hadsereg tízezer éves tudásokat ad át – nem az adott országról, hanem általános értékekről: csoportkohézióról, bajtársiasságról, saját szerepeink megvédelmezéséről. Aki volt katona, az megtanult valami önmagánál többért küzdeni. A nárcizmus társadalmában ezek megkülönböztetett értékű felismerések. Erre szerinte nincs jobb eszköz a katonaságnál, ami miatt hasznos lenne minél több embernek megtapasztalnia.
Véleménye szerint olyan időben élünk, amelyben – a történelemben először – a felnőttek próbálnak megfelelni a gyerekeknek, és nem fordítva. Szerinte ez veszélyes, és ha megnézzük, hogy a fiatalok milyen mentális állapotban vannak, abból látszik, hogy ez nekik sem jó. Úgy látja: a tekintélyre annak is szüksége van, aki nem tud róla. Ez sokkal ősibb és mélyebb dolog a korszellemnél.
Arra a kérdésre, hogy van-e számára tekintélyszemély, a szerző így válaszolt: „Sok ilyen ember van. Kifejezetten szeretem, ha valaki veszi a fáradságot és a bátorságot, hogy megkérdőjelezze, amit tőlem hall, és ha az időt is rá tudjuk szánni arra, hogy megbeszéljük.” Saját meggyőződéséről, kételyeiről szólva kijelentette: „Úgy gondolom, hogy nekem dolgom képviselni bizonyos ügyeket és felismeréseket, de nem szeretném ezeket senkire sem ráerőszakolni. Ez az én életem, ezek az én felismeréseim.”
Arról pedig, hogy számára mi a mérce, ezt mondta:
„Az én világképemnek középpontjában nem ember van, és azokat a törvényeket keresem, amelyek túlmutatnak mirajtunk, és tágasabbak a sorsunknál. Én azokkal szeretnék szinkronba kerülni. Ez olykor, egy-egy pillanatra sikerül.”
