Az utóbbi években nagymértékben megváltozott a múzeumok, a kutatóintézetek és az egyetemek, a tudomány helyszíneinek működési kerete, valamint az ott dolgozó szakemberek státusza, jogállása, feladatköre. A múzeum tudományos szerepe és pozíciója kibillenőben van, amit a pandémia csak még inkább felgyorsított.

Az átalakulás és a járványhelyzet az ismeretterjesztés felé tolta el a tudományos munka fókuszát.

Kérdésessé vált, hogy ezek az intézmények ma mennyiben tekinthetők a tudás színtereinek. Dr. Kalla Zsuzsa, a Pulszky Társaság alelnöke Szolyák Pétert, a Herman Ottó Múzeum igazgatóját, Szabó Attilát, az OSZMI (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet) igazgatóhelyettesét, Vidák Tündét, a Marcali Múzeum igazgatóját, Mélyi József művészettörténészt, az MKE (Magyar Képzőművészeti Egyetem) oktatóját és Laszlovszky József régészt, a Közép-európai Egyetem professzorát kérdezte a kutatómuzeológusok helyzetéről, a múzeumok lehetőségeiről, valamint tudományos és társadalmi hasznosságáról.

A washingtoni Smithsonian Natural History Museum ornitológiai gyűjteménye
Forrás: designboom.com

Kalla elmondta, hogy korábban a múzeumok profiljának meghatározó elemei voltak a nagy tudományos projektek. Szolyák Péter szerint ma már csak álom, hogy a múzeum komoly kutatási helyszínnek tűnjön az átlagember számára, a szakma azonban tudja, hogy az intézményekben fontos munka zajlik, és az általuk összegyűjtött tudás fokozatosan átszivárog az oktatásba. Ez azonban a múzeumok fenntartói számára nem szempont. Mint Szolyák hangsúlyozta: a fenntartó nem tud külön anyagi forrásokat szánni a kutatásokra, azokat a múzeum működésére szánt összegekből kell kigazdálkodni. Az igazgató úgy látja: a munkatársait sokszor csupán a belső tűz hajtja, hogy egy-egy témában elmélyüljenek.

Laszlovszky József doktori témavezetőként is úgy tapasztalja, hogy

a tudásbővítés rendszerszinten nincs beleépítve a múzeumi működésbe.
Látogatók a Louvre-ban 1923-ban
Forrás: Pinterest

A múzeumok ma már nem számítanak tudományos műhelynek, amelynek tagjai időnként lehetőséget kapnak a tudásuk bővítésére. A PhD-fokozat megszerzése vagy egy kutatásban való részvétel legtöbbször egyéni motiváció kérdése.

Régebben az intézményekben kutatómuzeológusok is jelen voltak, és olykor egy adott projektben dolgozták végig az életüket. A közalkalmazotti státusz megváltozásával azonban ez a kategória is eltűnt, ami még inkább megnehezíti, hogy a muzeológusok kutatási lehetőségekhez jussanak. Mélyi szerint nemcsak hogy nincs elég pénz a kutatásokra, de intézményi vákuum is keletkezett, aminek hatására a fenntartónak nincs elég ideje és energiája a múzeum belső működését figyelemmel kísérni. Vidák Tünde ezzel szemben kiemelte: egy kisebb település esetében a múzeum továbbra is a tudomány legfontosabb terepe. Várostörténeti, családtörténeti és az életmódra vonatkozó kutatásokat tud folytatni, amelyek eredményeit a városlakók elé tárhatja.

Laszlovszky rávilágított:

ma már gyakran úgy tűnik, hogy nem is a kutatások alapján definiálják a múzeumot, hanem aszerint, hogy kiállításaik révén hogyan tudják megszólítani a közönséget.
Diákok az Uffiziben
Fotó: Christopher Broadbent

Szabó Attila ezt a gondolatmenetet kibontva elmondta, hogy a múzeumok társadalmi beágyazottsága fokozatosan növekszik, ám ez a tudományos kutatások kárára megy. A muzeológusokra egyre több kommunikációs feladat hárul, egyre többször kell nyilvánosan képviselniük az intézményüket, és emiatt kevesebb idő jut a kutatásaikra. A kutatások hosszú és elmélyült figyelmet igényelnek, de sajnos mindig vannak sürgősebb feladatok, amiket azonnal el kell látni.

Ha a 2010-es évek horizontját nézzük, azt látjuk, hogy a kutatóintézetek, a felsőoktatási intézmények és a múzeumok aktívan együtt tudtak működni különféle kutatásokban. Laszlovszky szerint ezzel most sincs probléma: a kollegialitás működik. Szerinte inkább az okoz nehézséget, hogy nem mindegy, melyik szakma képviselője nyújtja be a pályázatot.

Mivel a múzeumok manapság ritkán visznek nagyszabású kutatási projekteket, kisebb a presztízsük is, és emiatt nehezebben nyernek meg egy kutatási pályázatot. Mélyi úgy látja, hogy míg régen a kutatói munka látványosan megjelent a kiállításokban, ez ma már ritka, és nemcsak a kutatói, hanem a kurátori munka presztízsének csökkenését is magával hozta.

Az elmúlt év rákényszerítette a múzeumokat, hogy egyre több ismeretterjesztő tartalmat állítsanak elő, ami szintén sok erőforrást igényelt. Szolyák rámutatott, hogy

a múzeumok nem gyorsan mozgó intézmények, és a tudományos kutatásokhoz is idő kell.

Ám a jelenlegi helyzet rákényszerítette a muzeológusokat, hogy hirtelen reagáljanak a megváltozott állapotokra. Szerinte a múzeumok többsége jól vizsgázott, érdekes és informatív online tartalmakat hoztak létre. A közönség megszólítása és figyelmének fenntartása mellett arra is jutott idő, hogy a múzeumi dolgozók pótolják a korábbi elmaradásaikat, és jól haladtak a gyűjteményfeldolgozási munkákkal.

Azt is látni kell, hogy a látogatók ki vannak éhezve az offline múzeumi élményekre, és valószínű, hogy a nyitást követően tömegek akarnak eljutni az intézményekbe.

Szabó is úgy látja, hogy a muzeológusok sokat tanultak a digitális technológiákról és a prezentációs lehetőségekről. A virtuális kiállítások lehetőséget adtak egyes kutatási eredmények azonnali megmutatására, bizonyos online beszélgetések pedig olyan új találkozások alkalmai voltak, amelyekből később új eredmények születhetnek.

A digitális jelenlét erősödése tehát olyan nyereség, amit később is érdemes fenntartani.

Szolyák szerint a nyitást követően sem szabad elengedni a digitális tudásátadás lehetőségét, de ehhez átszervezésre lesz szükség. Több pénzt és több embert igényelne, hogy az offline és az online muzeológia egyaránt megfelelő módon működhessen. Az új igényeknek tartósan csak úgy tudnak megfelelni, ha a klasszikus muzeológiai csapat mellé egy másfajtát is felépítenek az intézmények. Olyan emberekre lenne szükség, akik ugyan nem művelik, de értik a tudományt, és le tudják azt fordítani a közönség nyelvére. Mélyi szerint ha a tudományos kutatási eredményeket a közönség számára közérthetően kommunikálja a múzeum, az arra is lehetőséget biztosít, hogy később jobban hozzáférjen különféle forrásokhoz.

A Szépművészeti Múzeum Régi Magyar Gyűjtemény Magyarországi művészet 1600 és 1800 között című kiállításának virtuális bemutatója. Forrás: szepmuveszeti.hu

A műtárgyak publikálásának felületei is megváltoztak. Korábban kizárólag a katalógusok és az adatbázisok látták el ezt a feladatot, és még ma is közvetítői lehetnek a tudományos eredményeknek. Szabó elmondta, hogy az OSZMI esetében

nem a műtárgyak, hanem a kontextus megismertetése a fontos.

A tárgyak közötti kapcsolatok feltárása a lényeges, de a kutatók részéről megjelenik egyfajta publikációs igény: műtárgyakkal támasztják alá vagy illusztrálják az érvelésüket. Egy műtárgy publikálását azonban nehezíti a jogvédettség.

Laszlovszky szerint a gyűjteményi katalógus a múzeumi szakmai munka csúcsteljesítménye. Szerinte ez leginkább digitálisan értelmezhető, mivel így a leginkább hozzáférhető a kutatók számára. A kiállítási katalógus szélesebb kört szólít meg, emiatt általában látványosabb, albumszerű, ezért érdemes nyomtatott formában is megjelentetni. Szolyák Péter hozzátette: a könyv a megőrzés egy formájának is tekinthető. Megkönnyíti a kutatást, ugyanakkor felhígítja a felhasználást. A tudásátadásra nagy szükség van, de a módjait megfelelően kellene szabályozni.

A Pulszky Társaság beszélgetése itt visszanézhető.

Nyitókép forrása: designboom.com