A jelen kötet már sokadik könnyűzenei vonatkozású írása. Csak érdekli a téma, vagy szereti is? Esetleg zenélt is korábban?
Már gyerekként megérintett a rockzene. Hétéves voltam, amikor a családommal Dunaföldvárról Előszállásra trabantozva belefutottunk egy csapat Beatrice-koncertre igyekvő fiatalba. A tíz évvel idősebb bátyám mindjárt csatlakozott is hozzájuk, és engem is elfogott egyfajta euforikus érzés. Visszatekintve ez volt a „nulladik” koncertélményem. Az első pedig hat évvel később egy Pokolgép-buli Sárbogárdon, ahol felnőttem. Fontos mérföldkő volt a rockzene felé vezető utamon az István, a király rockopera is, tizenegy évesen, amikor megjelent, azonnal a rajongója lettem. Zenélni tinédzserként kezdtem, autodidakta úton megtanultam dobolni, a gimnáziumi osztálytársaimmal pedig zenekart alapítottunk Extázis néven. Az egyetemen már egy sokkal profibb csapat, a Hydrock’s tagja voltam, még egy dalt is írtam, de mire meghangszereltük volna, éppen lediplomáztunk, és Székesfehérvárra kerültem levéltárosnak. Ezzel tulajdonképpen le is zárult „rockzenészi karrierem”.
És elindult a „rocktörténészi”. Hogyan kezdte kutatni a hazai könnyűzene történetét?
Az egyetemi szakdolgozatomat a Székesfehérvári Egyházmegye 1927 és 1968 közötti, Shvoy Lajos püspöksége alatti történetéről írtam, és úgy gondoltam, ebből készül majd a doktori disszertációm is, de a kutatásaim során akkor még annyi nehézségbe ütköztem, hogy egy idő után feladtam, és – édesapám tanácsára – Magyarország 1945 utáni történelméből kerestem új témát magamnak.
és meglehetősen hosszadalmas, számos meglepetést rejtegető levéltári kutatómunka után, 2008-ban megvédtem a disszertációm A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája címmel. Ennek a bővített, olvasmányosabb változata lett Az ész a fontos, nem a haj című könyvem, ami 2015-ben jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában.
Aztán egy sor másik könyvet is írt, lényegében ugyanezt a témát körüljárva. Hogyan is épül fel a sorozat?
Kronológiailag a következő a Jampecek a Pagodában című kötetem volt, melyben a Magyar Rádió Kádár-kori könnyűzenei politikáját mutatom be, külső és belső hírforrásokat feldolgozva. A zenészek oldaláról közelíti meg a korszakot Poós Zoltánnal jegyzett interjúkötetünk, az Azok a régi csibészek, amely egy közös pódiumbeszélgetés-sorozatunk anyagának szerkesztett változata. Ismét más szemszögből világítok rá a korszak kultúrpolitikájára a Nekem írod a dalt című könyvemben, ahol a korabeli hatalom képviselői, például egykori „cenzorok” és lemezgyári vezetők szólalnak meg. Megjegyzem, a legelső kötetemet még mindezek előtt, Géra Eleonórával írtam az Artisjus százéves történetéről, melyben az 1945-től 2007-ig tartó időszak feldolgozását kaptam feladatul. Izgalmas munka volt, az Artisjus budaörsi irattára is sok érdekességet tartogatott számunkra. És hogy teljes legyen a kép, írtam egy könyvet a Bojtorján együttesről, valamint többedmagammal szerkesztettem, illetve közreműködtem a Petőfi Csarnok történetéről készült kötetben, továbbá az Azok a régi csibészek második kötetében. Nem zenetörténeti munka, de említsük meg azt is, hogy A Tájékoztatási Hivatal története Szirmai István elnöksége alatt (1956–1957) című médiatörténeti kötetet is megírtam, amit a Jampecekhez és a Bojtorjánhoz hasonlóan a Nemzeti Emlékezet Bizottsága adott ki.
Kóbor Jánosra hogyan esett a választása? Az Omegához is kapcsolódnak fiatalkori élményei? Rajongóból lett szerző?
Úgy voltam ezzel, mint szerintem sokan mások a generációmban: rengeteg Omega-számot ismertem, legtöbbjüket kedveltem is, de nem voltam a törzsrajongójuk. A szüleimnek voltak Omega-lemezei, de élőben csak a kilencvenes években hallottam őket először, amikor ismét összeálltak egy Népstadion-koncertre. Később elmentem több másik bulijukra is, de a legemlékezetesebb mégis az az 1994. szeptemberi koncert volt, ahonnan egy pólót is őrzök relikviaként, az elején Meckyvel, hátul egy hatalmas ómega betűvel és a koncert dátumával. Pszichedelikus élmény volt bőrig ázva, villámlások közepette hallgatni az Ezüst esőt. Egyébként
Akkor ugyanis még senki sem tudta biztosan, lesz-e folytatás. Később aztán nemcsak az Omega története, hanem az újságírói tevékenységem is folytatódott, elsősorban kulturális és egyházi témájú cikkeket, interjúkat, tudósításokat készítettem különböző lapoknak és az MTI-nek.
Mivel már jó néhány könyv megjelent az Omegáról vagy valamelyik tagjáról – többek között Bálint Csaba, Kovacsics András, Havas Henrik, illetve Mihály Tamás és Molnár Elefánt György tollából –, magamtól nem gondoltam volna rá, hogy írjak egy újabbat, ha Trunkos András, az együttes menedzsere nem veti fel az ötletet. Aztán átgondoltam a dolgot, rájöttem, hogy lehetnek még fehér foltok, illetve új fénytörésbe is kerülhetnek bizonyos események, és 2019-ben nekiláttunk Meckyvel az interjúzásnak.
Hogyan született a kötet, milyen kuriózumokat tudhatunk meg belőle Kóbor Jánosról és az Omegáról?
A kötet alapjául szolgáló hangfelvételek csaknem egy évig készültek, átlagosan hetente két alkalommal beszélgettünk, és mintegy 250 órányi anyagot rögzítettem. Átbeszéltük az egész életét a gyermekkorától kezdve. Elmondta, hogyan érte bombatalálat budapesti házukat a második világháborúban, és hogyan menekült le a családjuk Bátaszékre, hogyan került a műszaki egyetemre, hogyan alakította meg a Ciklon együttest, amely később egyesült Benkő László Próféta nevű zenekarával – bár ezek a nevek is képlékenyek voltak, akárcsak a zenekarok összetétele. Elmesélte, hogy a közös formációjuk hogyan kapta az Omega nevet, hogy milyen tapasztalatokat szereztek Omega Red Star zenekarként az 1968-69-es angliai útjaik során,
Elárulta, hogyan jutottak a hetvenes években COCOM-listán lévő különleges színpadtechnikai berendezésekhez, ahogyan azt is, hogy az 1972-es müncheni olimpia záróünnepségén közös koncertet adtak volna a Led Zeppelinnel, ha az izraeli sportolók ellen elkövetett terrortámadás meg nem hiúsítja. Számos rockszakmai kérdést is érintünk, és a rendszerváltozás utáni újjáalakulásuk körülményeit is megismerhetik az olvasók.
Szót ejtünk a magánéletéről, családjáról és a hobbijairól is, de ezekről viszonylag szűkszavúan mesél, nem akartuk a bulvár irányába elvinni a történetet. Hozzáteszem – és ezt a kötetben is jelzem –, hogy amit Kóbor János mesél az interjúban, nem mindig egyezik azzal, amit a korábbi Omega-könyvekben mások elmondtak egyes dalokról, koncertről vagy egyéb eseményről. Vannak témák, amelyekre többször is visszatérünk, mutatva, mennyire fontosak voltak számára, vagy éppen fájó emlékként maradtak benne. Egyszóval lesznek bőven kuriózumok a kötetben. Ezek között említeném még Hegedűs György fényképeit is, aki fotósként végigkövette az Omega teljes történetét, és számos, mindmáig publikálatlan fotót bocsátott a Helikon Kiadó rendelkezésére.
Bizonyára a Kádár-rendszer kultúrpolitikája is szóba kerül a kötetben. Megtudhatunk valamit erről előzetesen?
Természetesen ezt a kérdést is alaposan kiveséztük, még Aczél György és az Omega eléggé felszínesnek nevezhető kapcsolatáról is beszélgettünk. Kiderül majd, hogy melyik Omega-számnak mi a háttere, melyiket miért kellett átírni vagy miért nem került lemezre. Megjegyzem, az Omegát nem a Táncdal- és Sanzonbizottság cenzúrázta leginkább – sőt a bizottság elnöke, a „rímhányónak” is nevezett Romhányi József kifejezetten kedvelte őket –, hanem az MHV vezetőinél, az Erdős Péter–Bors Jenő-tandemnél kellett néha vért izzadniuk. Különösen azért, hogy Presser Gábor, Adamis Anna és Laux József 1971-es távozása után is lehessen lemezük.
bár az énekes nagyon nagyvonalúan és úriember módjára mesél erről. Ebből az derül ki, hogy jóformán még csak esélyt sem akartak adni a zeneszerzőjét, a szövegíróját és a menedzserét egyaránt elvesztett csapatnak a folytatásra, folyton-folyvást újabb és újabb akadályokat eszeltek ki, és leginkább Kóbor János és Benkő László agilitásán múlt, hogy az együttes életben tudott maradni.
A hazai könnyűzene számos területét feldolgozta már, de vélhetően vannak még feltáratlan területek. Elárulná, jelenleg milyen témák foglalkoztatják?
Jó néhány éve kutatom az Országos Rendező Iroda 1958 és 1991 közötti történetét, amelyről egy átfogó történettudományi munkára készülök. Ennek egyik-másik vonatkozása már tanulmányok formájában napvilágot látott. Ugyancsak jó lenne megírni egy monográfiát Erdős Péterről, amely az ötvenes években történt pereitől az Artisjusban, majd a Hanglemezgyárban végzett tevékenységéig a teljes életútját felölelné. Mindezek mellett
De ez persze nem megy egyedül, kell az ő tevékeny közreműködésük is, akárcsak Mecky esetében. Ezenkívül az evangélikus egyház tényfeltáró bizottságának munkájában is részt veszek, a tervek szerint jövőre jelenik meg a sorozat következő kötete, benne az állambiztonsági érintettségű teológiai professzorok karriertörténetével.
Fotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu
