„Semmi mozgás nem volt, csak síri csend és hőség” – El kell mesélni, mi történt Csernobilban

Hogyan kerül egy kárpátaljai magyar orvos Csernobilba?

1986. április utolsó napján behívott az igazgató főorvosom, és megkérdezte, mit tudok a Csernobilban történtekről. Azonnal kiderült, hogy tudatlanok és tájékozatlanok vagyunk, ezért előszedtünk egy térképet, megnéztük, hol van Csernobil, és összeraktuk a képet, hogy van ott egy ipari központ, egy atomerőmű, ott történt valami, mert közben a nyugati rádió informált bennünket. Annyit tudtunk, hogy a főnökök döntöttek arról, mennünk kell segíteni a helyieknek, de hogy miben, hogyan, mikor, azt nem mondták meg. A balesetet követően 36 órával döbbentek rá a központban, hogy a lakosságot ki kell telepíteni. Kutyafuttában ezer autóbuszt vezényeltek Pripjatyba, ahol az erőmű alkalmazottai laktak, és két óra alatt kitelepítették az úgynevezett egyes zónát, vagyis az abszolút veszélyeztetett harminc kilométeres körzetet – Pripjatyot és száznyolcvan falut. Azt mondták az embereknek, hogy csak három napra utaztatják el őket, amíg az ezért felelősök rendet teremtenek, de a három napból mérhetetlenül hosszú idő lett, soha nem telepítettek vissza senkit.

Más kérdés, hogy nagyon sokan visszajöttek, és sokakat befogadtak az úgynevezett második zónában rokonok, ismerősök, együttérzők. Ez az egyes zónát övező, feltételesen szennyezett terület. Az első napok támogatással, együttérzéssel teltek, de ahogy múlt az idő, az emberek elégedetlenkedtek, összetűzésekig, sőt tettlegességig is elfajult a helyzet. A kitelepítettek légüres térben leledzettek, lakhelyükre visszatérni nem lehetett az egyes zónába, az óra ketyegett, a gyerekeknek iskolába kellett járniuk, meg hát élni is kell valahol. Akkor döntött úgy a kommunista párt Központi Bizottsága, vagyis a szakértők, hogy a kettes zónában lakóházakat építenek és oda költöztetik be az ideiglenesen hajlék nélkül maradtakat.

Az építkezéseket a kettes zóna felszeletelésével tervezték: minden ukrajnai terület kapott egy ilyen részt, ahol lakóépületeket kellett építenie. Mi azok között voltunk, akik Kárpátalján megkapták az ukázt, „teljes fegyverzetben” kellett elutaznunk a kijelölt területre, és ott dolgozni. Biztosítanunk kellett az ott lakók, a betelepültek és a munkások egészségügyi ellátását. Többszöri változtatást követően végül úgy határoztak, ideggyógyászt és elmegyógyászt küldenek a területre, enyhítendő a kialakult, nem kívánatos hangulatot.

Miért éppen önre esett a választás?

Osztályvezető és járási főorvos voltam, ezért megkérdezte tőlem a felettesem, hogy kit küldök a munkatársaim közül. Gondolkodtam: őt nem küldhetem, mert idős, neki hamarosan gyereke lesz, őt meg sajnálnám, mert túl fiatal, az meg már-már nyugdíjas. Lassan a tizenkét fős csapatból csak én maradtam. Az is befolyásolta a döntésemet, hogy ha bárkit is küldök, rám ragasztják, hogy visszaéltem a helyzetemmel, másra hárítottam a feladat elvégzését. Végül döntöttem: megyek én, egy hetet egy lábon is ki lehet bírni.

Felmerültek olyan lényeges kérdések, hogy mit kell tennem ott, mit vigyek magammal. A főorvosom ajánlotta, hívjuk fel az ungvári egészségügyi főosztály vezetőjét, a legilletékesebb szakértőt, és kérdezzük meg tőle. Felhívtuk, mire visszakérdezett, hogy mióta vagyok főorvos, és egyáltalán szeretnék-e még az lenni. Ha igen, akkor gondolkozzak, majd letette a kagylót. Ebből tanulva elindultam az osztályokra, és a kollégákat kérdezgettem, ők mit vinnének magukkal. Egyöntetű volt a vélemény: antibiotikumokat, fájdalomcsillapítókat, vérnyomáscsökkentőket, nyugtatókat, ásványvizet és vodkát, mert az utóbbi panacea a Szovjetunióban, mindent gyógyít.

A kijelölt nap hajnalán katonai jellegű páncélozott mentőkocsival, asszisztens társaságában, egy UAZ-ban indultunk útnak, amit megpakoltunk ásványvízzel, gyógyszerrel és egy kevés vodkával. Munkácsnál sorakozott fel a megyei csapat, elöl a pártvezetők limuzinja, mert fej nélkül nem indulhatunk el, utánuk a rendőrség, építészek, mérnökök, élelmiszeresek autói, végül pedig a medicina, majd utánunk a rendőrök, nehogy meggondoljuk magunkat. A Kárpátokban éjszakáztunk, ott terjedt el a híre, hogy Csernobilban valami felrobbant, amit nem szabad belélegezni, de ha mégis, arra nem vodkát, hanem bort kell inni. Megkezdődött a seftelés, és mondanom sem kell, nagyon felment a bor ára.

Másnap kora reggel folytattuk utunkat, rátértünk az úgynevezett olimpiai útra, amit még az 1980-as olimpiára építettek a szovjetek, de valami miatt nem vették használatba, tehát nem volt rajta forgalom. Körülbelül ezer kilométer legyűrését követően, sorompók során engedtek át bennünket védőruhás alakok. Minden ötszáz méteren hatalmas lajtkocsik álltak, azokból kikandikáló slagokból barna folyadékkal mosták az úttestet és a kocsinkat nagyon alaposan. Az utak mentén pedig táblák figyelmeztettek: az erdőbe lépni életveszélyes, gyümölcseit fogyasztani életveszélyes, leülni, lefeküdni a földre tilos és életveszélyes.

Végül mezei utakon elértünk a számunkra kijelölt faluba, Borovkába, ahol egy félkész iskolaépületben szállásoltak el bennünket. Ott fogadott minket a tanácselnök, a párttitkár meg a téesz elnöke. Nagyon kedvesek voltak, elmondták, hogy örülnek nekünk, de ne kérjünk semmit, mert nekik semmijük sincs. Először azt hittük, hogy jókedvükből adomáznak, de később kiderült, hogy az igazat mondták, egy törlőrongyot sem tudtak volna adni. Az iskolában a félkész vécét foglaltam el rendelő gyanánt: csupasz falak, amelyekből huzalok csüngtek, vaságy, asztal, egy gyorsfőző és a magunkkal hozott stelázsi lett a berendezés. Ha romantikusan akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy az időutazásunk fináléjaként a 20. századból a 18.-ba csöppentünk.

A falut tekintve is?

A házakat, már ha lehet azoknak nevezni azokat az élettereket, egy hosszan nyújtózkodó poros utca mentén, a háború után sebtében összerótt félgerendákból, deszkákból ácsolták. Az átlagosnál magasabb embernek kétrét kellett görnyednie, hogy beléphessen az ajtón. A házak födémje már rég elköszönőben gazdájuktól, a kerítések bedőlve, a gaz derékig ér, és hátul a kertben a jellegzetes, fából készült orosz mellékhelyiség, aminek az ajtaja egy zsákdarabból áll.

Otthon természetes, hogy zaj van a faluban: kopácsol a szomszéd, közlekednek a járművek, a gyerekek bicikliznek, játszanak, kutyák ugatnak, de Borovkában semmi mozgás nem volt, csak síri csend, nagy és állandó hőség. Érdeklődtünk, kitelepítették-e a helyieket, de kiderült, hogy otthon vannak az emberek.

Ott helyben derült ki, hogy nem egy hetet, hanem egy hónapot kell maradnunk, így kezdtünk adaptálódni a környezethez, és megismerni a helyi viszonyokat. Jellegzetes kép ragadt meg emlékezetemben: a ház előtti lóca nekidőlve az enyészetnek induló kerítésnek, rajta két, meghatározhatatlan korú, de inkább élete második felében járó férfi, kezükben cvekker, rajtuk műanyag kabát, hallgatnak, rágnak valamit, talán szotyolát, előrehajolnak, egy irányba néznek. Figyeltük, hogy mit várnak a kanyarból, ami felé tekintgetnek. Egyszercsak megélénkülnek, mert megjelent egy autó, amely megérkezik a falu egyetlen üzlete elé. A férfiak felállnak, szó nélkül elindulnak a kocsi felé. Bevásárolnak: fekete buchánkát, vagyis kockakenyeret vesznek, esetleg mellé halkonzervet, céklát és vodkát. Megvan a napi menü, haza lehet menni elfogyasztani. És ez a kép napról napra ismétlődött.

A negyedik napon találkoztam az első beteggel. Bejött a „rendelőmbe” egy helybeli hölgy jellegzetes orosz öltözékben: gumicsizmában, seszínű sportnadrágban, egy színes kendővel átkötött pufajkában, és valamilyen kendővel a fején. Kérte, hogy menjek el hozzájuk, vizsgáljam meg a férjét, a helyi postást, mert nagyon rosszul van. Ekkor találkoztam a házak belvilágával: kisbelépő, közepén egy színe- és formájavesztett asztal, mellette három különböző szék, fölötte meztelen dróton csüngő villanykörte. Jobbra a falon esküvői fénykép, amely már harminc éve ott van, balra egy szoba, jobbra tisztaszoba, benne vaságy, rajta színes textíliákból összefércelt takaró. Az asztalon terítő – a tegnapi Pravda –, azon nyitott konzerv és ételmaradékok.

A beteg az ágyon feküdt, kiderült, hogy súlyos cukorbeteg, magas a vérnyomása, és már jelentkeztek a bénulás tünetei. A kánon szerint ilyenkor azonnal kórházba kell szállítani, mert az első órák a döntők a végeredmény tekintetében. Visszamentem a szálláshelyemre, felhívtam a központot, és kértem mentőautót. Elmondtam, hogy még ugyan korlátozottan, de tudja mozgatni a végtagjait, viszont kezdődő bénulása van. Azt válaszolták a vonal végén, hogy majd akkor szóljak, amikor már nem tudja mozgatni, mert csak ilyen esetben jönnek ki. Végül a rendőrök, katonák segítségével sikerült a beteget kórházba szállítani. Négy nap múlva újra felkeresett a feleség, és azt mondta, a kezelőorvos szerint éppen idejében szállították be a férjét, aki már jobban van, majd a kezében lévő kosárra mutatott, hogy azt hozta ajándékba – ott így működött a paraszolvencia. Fellibbentette a rongyocskát, ami a kosár száját takarta, és nagyon meglepődtem: gyerekökölnyi nagyságú erdei szamóca volt benne, de olyanok, amiről az ember nem is fantáziál. Megkérdeztem, hogy ő termeszti-e ezt a szép gyümölcsöt, mire a nő elmondta, hogy az erdőben találta, és milyen jó, mert eddig másfél-két órát kellett szedegetni az apró gyümölcsöket, hogy jóllakjanak, de most elég tíz-húsz perc is. Elmondtam neki, hogy ez mérgező, meg hogy a sugárzás, de ő csak nézett rám bambán, látszott, hogy nem érti, miről beszélek. A helyieket abszolút nem készítették fel egy ilyen katasztrófa esetére, képtelenek voltak adekvátan reagálni.

Önök fel tudtak felkészülni a lehetséges következményekre?

A megérkezésünk másnapján kora reggel kopogtatott az ügyelet, hogy menjek gyorsan a telefonhoz, mert a központból keresnek. Azért hívtak, hogy jelentsem, milyen sugárfertőzést mértem aznap reggel. Miután értetlenkedtem egy keveset, elmondták, hogy én, az orvos, köteles vagyok minden reggel megmérni a terület szennyezettségét, és hoznom kellett volna Geiger–Müller-féle sugárzásmérőt. Beugrott, hogy erről tanultunk az egyetemen, megkerestem a területi végrehajtó bizottság első elnökhelyettesét, vagyis a közvetlen felettesemet, vázoltam a problémát, de az volt a válasz, hogy oldjam meg.

Szerencsére a huszti élelmiszeresek hoztak magukkal egy hadászati mérőeszközt egy hatalmas zöld ládában, ők sem tudták, mi az, csak elhozták, hátha szükség lesz rá. Felnyitottuk a ládát, hogy megismerkedjünk vele. Egy készülék volt benne egy izgő-mozgó mutatóval, mellé pedig használati utasítás, ami szerint az eszköz tankok, repülőgépek, autók, lövegek, mindenféle hadászati eszközök szennyezettségének mérésére szolgál, mellé egy figyelmeztetés, hogy a használat első pillanatától kezdve ötvenszázalékos az eltérési lehetőség a valósághoz képest. Ráadásul röntgenben mért, amivel nem nagyon tudtunk mit kezdeni. Megnyugtatott, hogy volt egy műszerünk, másnap felhívtam az illetőt, hogy mennyit szoktak ők mérni. Nagyon egyszerű, mondta, ha Csernobil felől fúj a szél, akkor 2–2,1 milliröntgen, ha pedig Csernobil felé, akkor 1,8–1,9. Azt nem tudtam, melyik irányban van Csernobil, de az illető felvilágosított, hogy ha kimegyek a fák közé, akkor látni fogom, hogy minden fatörzs egynegyede az egyik oldalon le van égve. Na, arrafelé van Csernobil. Megnéztem az irányt, jelentettem, hogy 2,1-et mértem, a válasz pedig úgy szólt, hogy nagyon pontos, mert ők is annyit mértek. Egy hónapig soha nem tévedtem, mindig azonos volt az eredmény. Reggel kimentem, megnéztem, hogyan lebbennek a levelek, melyik irányban fúj a szél. Elgondolkodtam, hogy ezekből az adatokból, nemcsak a miénkből, de mindegyikből tudományos következtetések születnek majd.

Kivittük a hadászati műszert az építkezésre, a munkások kérték, hogy mérjük meg őket. A műszer a lábnál megszakítás nélkül hosszú, visító hangot adott ki, ahogy emeltük fölfelé, akkor csak bizonyos időközönként kattogott, a férfi mellszőrzeténél sípolás, majd ugyanez a fejen. Arra tudtunk következtetni, hogy szennyezettek ezek a szerencsétlen emberek, akik végső soron nem kényszerből jöttek dolgozni, hanem agitálták, csábították őket otthon háromszoros bérrel és szabadsággal. Nagyon sokan jelentkeztek, köztük idősebbek is, hiszen tapasztalt munkások kellettek. A csapatok időközben váltakoztak, felhúzták az épületeket, hazamentek, érkeztek újak.

Emlékszem egy munkácsi járási faluból származó csapatra. Öt vagy hat évvel az apokalipszis után egyszer szolgálati útra mentem Ungvárra, és útba ejtettem a falut. Meg akartam tudni, hogy vannak, bementem az községházába, hogy megkérdezzem, hol laknak, hol találom valamelyiket. Kiderült, hogy azóta mindegyikük meghalt. Ugyanígy volt a vezető testülettel is: a főmérnökkel, főépítésszel, mindenkivel, akik irányítottak, terveztek és ellenőriztek, akik minden nap kielemezték az elvégzett munkát. Öt-hat év alatt mind a tizenegyen meghaltak, mindannyian rosszindulatú daganatban: tüdőrák, gyomorrák, fehérvérűség, agydaganat. Egyedül én maradtam. Akkor döntöttem el, hogy ha már a Jóisten megtartott, akkor vállalom a rám ruházott kötelességet, és minden érdeklődőnek elmondom, amit láttam vagy megtudtam ott.

Senki nem volt felkészülve erre a párját ritkító tragédiára. Naplót vezettem, mintha valaki súgta volna, hogy olyan rendkívüli helyzetbe kerültünk, amit meg kell örökíteni. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy az ember történetének legnagyobb ipari katasztrófáját a kommunista szellem okozta. Az, amelyik ámította, bolondította, szellemi gulágba kényszerítette saját népét, és a reaktor felrobbanása nem fizikai jelenség elsősorban, hanem politikai és társadalmi.

A robbanáskor a szovjetek nem jelentettek semmit, a finnek pedig annyira meglepődtek, hogy azt hitték, elromlottak a műszereik. A svédek határozottan jelentették, hogy valami nagy baj történt. Az első szovjet reakció az volt, hogy technikai probléma adódott, de azonnal elhárították. Ezalatt már százak, ezrek haltak meg. Az a tizenkét tűzoltó, aki épp szolgálatban volt, szintén nem volt felkészítve arra, hogyan lehet – no nem kiküszöbölni, de – mérsékelni a veszteségeket. A gyerekeket is vitték óvodába, megrendezték a Béke kerékpárversenyt, és bár a nyugatiak nem vettek részt, a szocialista államok sportolói ott voltak. Május elsején felvonulásokat tartottak. Kell ettől nagyobb bűn? Hivatalos bejelentések, hírek hiányában működött a népi rádió, használták a szovjet emberek által kidolgozott átszámító táblázatot a hivatalos bejelentések értékelésére: ha a hírt nem jelentik be, csak a rémhír terjed, akkor a helyzet rossz, de nem elviselhetetlen. Ha az eseményt hivatalosan kisebbnek minősítik, akkor komoly baj van. Ha pedig egyáltalán nem adják meg a mértékét, akkor feltétlenül hallgatni kell a Szabad Európa Rádiót.

El kell mesélni, mi történt Csernobilban. Megítélésem szerint ezzel tartozom annak a rengeteg névtelen hősnek, akiket belehajszoltak abba, hogy odamenjenek és ott pusztuljanak el, vállalják az ódiumát annak, hogy a következő generáció is beteg lesz.

Az első időkben hivatalosan kétszázezer abortuszt hajtottak végre, 4,9 millió ember szenvedett egészségkárosodást, tizenhétszeresen megemelkedett a rosszindulatú daganatok száma a legszebb férfi és női korban, negyventől ötven évig, jelentős mértékben megemelkedett a torzszülöttek száma, jelentősen nőtt a halandóság. 180 tonna radioaktív anyag működik a reaktor romjai alatt beláthatatlan időkig és hatással. Az érintettek megérdemelnek annyit, hogy kimondjuk az igazságot, hogy áldozatok voltak és lesznek a jövőben is.

Portréfotók: Éberling András

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/9. számában olvasható. A magazin további tartalmai itt érhetőek el.

#szemét #újrahasznosítás