Az öngyilkosság-megelőzési világnapot (WSPD) 2003-ban alapította az Öngyilkosság-megelőzési Nemzetközi Szövetség (IASP) az Egészségügyi Világszervezettel (WHO) együttműködve. Célja, hogy felhívja a figyelmet a problémára és a megelőzés lehetőségeire, csökkentse a megbélyegzést, és rávilágítson arra, hogy az öngyilkosság mint a mentális állapotindikátor, jelentős közegészségügyi kihívás.
Évente világszerte sok százezer haláleset történik, Magyarországon az öngyilkosság a nyolcadik leggyakoribb halálok. Minden öngyilkosságnak messzemenő társadalmi, érzelmi és gazdasági következménye van, és mélyen érinti a közösségeket is. Az öngyilkosság-megelőzést és a mentális egészséget ezért prioritásként kell kezelni a kormányzati döntéshozatalban. Olyan intézkedésekre van szükség, amelyek kiemelt támogatást biztosítanak a mentális egészség erősítése és az ellátáshoz való hozzáférés tekintetében. Mindemellett a mindennapi életben is fontos, hogy magánemberként is számos lehetőség van mind a krízishelyzetben lévők, mind az érintett családtagok, barátok, kollégák támogatására, hiszen mindannyian elősegíthetjük a megértést, s adhatunk reményt. 

Tolentinói Szent Miklós Szent Ágoston rendjének népszerű szentje († 1306)

Jámbor szülei sokáig hiába sóvárogtak gyermek után. Bánatukban Bari városába zarándokoltak, ahol Szent Miklós közbenjárásáért könyörögtek. Utána csakugyan gyermekük született, akit hálából Miklós névre kereszteltettek, és Isten szolgálatára ajánlották. Szerzetes lett belőle. Különös szeretetet és részvétet érzett a tisztítóhelyen szenvedő lelkek iránt.
Tisztelete nem vált az Egyházban egyetemessé, de a barokk időkben nálunk is mindenütt virágzott, ahol az augusztinus rendnek csak temploma volt. Ilyen volt Léka (Lockenhaus), ahol Nádasdy Ferenc alapított templomot és kolostort (1655). Ennek Myrai Szent Miklóssal együtt ő volt a patrónusa.
A jótékonyság szentje: alakja, kultusza, főleg a Szent Miklós kenyere emlékeztet nagy névrokonának, Myrai Szent Miklósnak (december 6.), továbbá Szent Antalnak (június 13.) nagylelkűen adakozó egyéniségére, a szegények szeretetére. A szent legendája elmondja, hogy amikor betegen feküdt, Szűz Mária látogatta meg, és meghagyta neki, hogy egy asszonytól kenyeret kérjen és egyék belőle. Ettől meg is gyógyult. Ennek nyomán a szentet is kenyérrel a kezében szokták ábrázolni. A betegeknek szánt Szent Miklós kenyere pedig rendi szentelmény lett. Ezt a névünnepén szentelték és gyógyító erőt tulajdonítottak neki.
A szó és a szentelmény korunkra már ismeretlen. Tudtunkra Bod Péternél, továbbá Somogyi Elek XVIII. századi minorita írónál fordul elő. Bod Péter ezt írja: A Régiek a nagy kenyereket Szent Miklós kenyerének mondották egy Damaskusban lakó Miklósnak tiszteletére, a ki Július Tsászárnak nagy kenyereket ajándékozott volt szükségében. A szegedi származású Somogyi a liturgiát kérdés-felelet alakjában népszerű előadásban dolgozza fel, és ezt írja: Miért a Régiek a nagy kenyereket Szent Miklós kenyerének nevezték? Felelet: Emlékezetére egy Damaskusban lakó Miklósnak, a ki Július Tsászárnak nagy kenyereket ajándékozott volt szükségében.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

CSEK JÁNOS (Gyula, 1916. szeptember 10. – Budapest, 1961. október 19.): állatorvos. A budapesti műegyetemi Mezőgazdasági és Állatorvosi Karán szerzett diplomát 1939-ben, 1942-ben doktorált. Ugyanott gyakornok, később az Állatorvosi Osztály belgyógyászati klinikáján tanársegéd. 1947-ben adjunktus, 1950-ben intézeti tanár, 1952-től docens. 1957-től az Állatorvostudományi Főiskola beldiagnosztikai tanszékének és rendelőintézetének vezetője, mint tanszékvezető egyetemi docens. Az állatorvosi belgyógyászat és beldiagnosztika előadó tanára volt. 1945-ben az Állatorvosok Szabad Szakszervezetének első főtitkárává választották. 1947–1961 között a Magyar Állatorvosok Lapja főszerkesztője.
Kutatásainak középpontjában diagnosztikai és terápiai problémák álltak: a ló terheléses EKG-jának, részleges szívblokkjának, továbbá a mirigykórnak, a savós patairha-gyulladásnak s a kólikus bélbántalmaknak a kutatása.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Magyar életrajzi lexikon MEK; Évfordulóink 1991. MTESZ)

KORBÉLY JÓZSEF (Hódoscsépány, 1864. szeptember 10. – Debrecen, 1939. április 22.) vízépítő mérnök. 1887-ben a budapesti műegyetemen szerzett mérnöki oklevelet. 1888-ban lépett a Berettyói Ármentesítő Társulat (Ivánfenék-Mezőtúr-Mesterszállás) szolgálatába, 1890-ben szakaszmérnök, 1891-ben a Berettyó-öblözet helyettes osztálymérnöke, 1895-től a Berettyó Vízszabályozó Társulat igazgató főmérnöke előbb Nagyváradon, majd Debrecenben. 1937-ben nyugalomba vonult. Nevéhez fűződik a Társulat árvédelmi rendszerének és belvízrendezésének kiépítése. 1901-től az Országos Vízügyi Nagytanács tagja.
Az Árvizekről című művének megállapításai ma is szerepelnek a műegyetemi előadásokban. Műszaki munkájában az alapos tudás mellé példamutató személyes magatartás is társult az árvízi problémák rendezése során. Szépirodalmi tevékenységet is folytatott.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Magyar életrajzi lexikon MEK; Évfordulóink 1989. MTESZ)

SIKÓ ATTILA (Tiszavárkony, 1897. szeptember 10. – Budapest, 1965. július 28.): mérnök, a műszaki tudományok kandidátusa (1961). Munkásságát a Budapesti Kikötőépítési Kormánybiztosságnál kezdte, majd a Vízrajzi Intézet tervezési osztályára került, 1938-tól az Országos Öntözésügyi Hivatal tervezési osztályának vezetője, azután a Vízrajzi Intézet, majd a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet munkatársa lett. Számos hazai vízépítési műtárgy építésében vett részt (nicki Rábagát stb.). Önálló munkái közül legjelentősebb a tiszaburai csőzsilip.
Statikai, talajmechanikai és hidraulikai kérdésekkel egyaránt foglalkozott. Fő eredményei a csővezetékek és csőzsilipek méretezésével és tervezésével, továbbá az inhomogén talajon folyamatosan felfekvő, egyenlőtlenül terhelt tartókkal kapcsolatosak, de más hidraulikai kutatásokat is végzett

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Magyar életrajzi lexikon MEK; Évfordulóink 1997. MTESZ)

TELEGDI-RÓTH LAJOS (Brassó, 1841. szeptember 10. – Budapest, 1928. április 16.): geológus, a földtani térképezés szakértője. A bányászati és kohászati akadémiát Freibergben és Leobenben végezte. Utána Witkovitzban a Rothschild Műveknél, Bécsben a Geologische Reichsanstaltnál és a kolozsvári bányaigazgatóságon dolgozott. 1867-ben a pénzügyminisztérium banyászati osztályának szolgálatába lépett. 1870-től a Földtani Intézet geológusa, 1883-tól főgeológusa. 1913-ban vonult nyugalomba. 1901-től 1904-ig a Földtani Társulat elnöke.
Tudományos munkásságának középpontjában a földtani térképezés állt. Kutatásai közül kiemelkednek a Krassószörényi Érchegységben, az Erdélyi Érchegységben és az Erdélyi-medencében végzett térképészeti munkái. Jelentős eredményeket ért el a magyarországi kőolaj- és kőszénkutatás terén: tagja volt a Böckh János által vezetett kőolajkutatásoknak. Behatóan tanulmányozta a kosdi, zsibói és recski kőolajterületeket, feltárásukban tevékenyen részt vett. Nevéhez fűződik a nagyalföldi és a dunántúli medencét kitöltő fiatalabb, újharmadkori földtani képződmények számos elemének „pannóniai” elnevezése 1879-ből. Tudományos dolgozatai jelentek meg a Földtani Közlönyben és a Földtani Intézet évi jelentéseiben.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Magyar életrajzi lexikon MEK; Évfordulóink 1991. MTESZ)