A Kádár-korszak szürke hétköznapjaiba csempészett ironikus, szivárványszínű mesevilágot Gross Arnold. Az óriási szerencsével Magyarországra került erdélyi művész életműkiállítása a budapesti Széphárom Közösségi Térben látható a hónap végéig. A nosztalgikus gyerekkori álomvilágokról, a rézkarcokban elrejtett apró csodák meditatív felfedezéséről és az újraértékelt Gross-művészetről is beszélgettünk a kurátorral, Révész Emesével, aki A művészet kertje című Gross Arnold-monográfia egyik szerzője.
Menthetetlenül képzőművész akar lenni ez a gyerek – mondta festő édesapja Gross Arnoldról. Már a szülői házban magába szívta ezt az életformát, nem kívánt soha semmi más lenni?
Művészcsaládba született, de ez még senkit nem predesztinál arra, hogy nagy képzőművész legyen. Grossban nagyon erős volt ez a művészi identitás. Ő a csavargó, a renitens és deviáns személy, aki kecskeként sóvárog a szép nőkre, aki angyalként száll a város fölé. Ő az, aki másképp látja a valóságot, mint a többi ember, vállalva az ezzel járó kiválasztottságot vagy kivetettséget. Egész művészetének központi témája a kívülállás: a valóságon és a mindennapi életen. Mániákusan ragaszkodik ahhoz a világhoz, amit maga köré sző. Iszonyú munkabírással dolgozik. Termékeny rézkarckészítő, ami nagy koncentrációt igényel: előfordul, hogy egy darab akár fél évig is készül. Erős elhivatottsága van a szakma iránt. Semmi másként nem tudta magát elképzelni, csak művészként. Így élte a magánéletét, ami eléggé szét is esett.
Teljesen alárendelte az életét annak, hogy alkotóművész?
Nem tudom, mennyire volt ez tudatos, van, amikor az ember nem tehet mást. Így született, és ezzé kellett válnia. Ezzel a mesevilággal és a sajátos, hétköznapokon kívül helyezett életmódjával váltja meg a maga szabadságát.
Ez az alternatív álomvilág menekülés volt a valóságból?
Bizonyos értelemben igen. A kiállítás és a hozzá kapcsolódó monográfia egyik fő célja az volt, hogy Grosst elhelyezze a saját korában. Egy picit időtlen művészként tekintünk rá, hiszen álomvilágot épít. Aki valaha látott akár csak egy Gross-képet is, az tudja, milyen: csipkeszerű, elvarázsolt, tündérekkel és virágokkal teli mesevilág. Pályája az 50-es években, a legsötétebb Rákosi-korban indult, és a 60-as, 70-es években bontakozott ki. Az általa felépített alternatív világ annak ellenében született meg, amiben élt. A Kádár-kori Magyarországon, annak a kicsit beszűkült, langyos, szürke mindennapjaiban. A leírásokból, visszaemlékezésekből mindig visszaköszön, hogy ez a korszak szürke volt. Ebbe a színtelen világba visznek Gross képei valami egészen éteri, szürreális színvilágot, és átszövi ezt a valóságot tüneményes lényeivel. Ez történetileg is értelmezhető ellenzéki valóságnak, hiszen Gross sosem sorolódott bele a pártállam által támogatott művészek körébe. Folyamatosan, kitartóan építette saját világát, nem hódolt be senkinek. Éppen ezért a politikának sem volt sokáig kiszolgáltatva.
Ebben a tűrt, tiltott, támogatott világban hogyan tudott túlélni?
Direkten nem támadta a hatalmat, ezért voltak a hivatalos kiállítóhelyeken tárlatai. Abban az időben egy magyar képzőművész megélhetését a Képzőművészeti Alap és Képcsarnok Vállalat biztosította. Ez nem volt kevés: azt sugallta, hogy aki velünk van és nem ellenünk, annak biztosítunk stabil megélhetést. Gross egy darabig dolgozott a Képcsarnoknak, de aztán izgalmas módon saját üzletet indított, és elkezdett házalni a metszeteivel. Eljutott külföldre, például Rómába, Los Angelesbe. A vállalkozó művésztípus korai példája volt, akinek elege lett a Képcsarnok kizárólagosságából, hogy csak úgy és csak akkor állíthatott ki, ahogy és amikor központilag meghatározták. Külföldön szervezett magának kiállításokat, mégpedig anélkül, hogy bárki jóváhagyását kérte volna. Mivel senkinek nem ártott, nem is kavart botrányt, a saját útját járhatta.
Önarcképei többségén nem lehet látni azt a tündéi mesevilágot, ami Gross sajátja volt. Inkább karikatúrajellegű. Miért?
Minden képe önmagáról szól. Még akkor is, ha nem a saját vonásait testesíti meg. A korai képeken főiskolásként néz szembe magával, és próbálja rögzíteni az ifjúkori pályakezdő művész vonásait. Nem volt szép ember, mégis buktak rá a nők. Nem szépített ezeken a képeken: van, ahol nagyorrú manónak ábrázolja magát. A lányok gyakran emberarcú virágok, napraforgók, ő pedig ezeken a képeken a virágokra vágyó madárijesztő vagy kecske. A groteszk nagyon fontos meghatározója ezeknek a képeknek. Ez azért fontos, mert a komoly és patetikus hivatalos művészet semmitől nem irtózik jobban, mint az iróniától. Gross legmeseszerűbb művében is ott van egy csipetnyi humor. Ettől olyan szeretnivaló és emberi ez az álomvilág.
Különlegesek a rézkarcai, hiszen nem a szokott fekete-fehér képek, hanem mesebeli, színes, álomszerű köd lepi be őket.
A rézkarc valóban nem egy színes műfaj. Grosst viszont érdekelte, hogyan lehet kilépni a kép szűkre szabott valóságából. Erre nagyon sok utat talált. Az egyik az, hogy festményszerűvé tette a nyomatait. Befestékezte a lemezt: egy nagy folt rózsaszín, egy nagy folt sárga, így keletkezett a szivárványos összhatás. Minden egyes lemezt újraszínezett és újranyomtatott. A rézkarc sokszorosított grafikai műfaj, ezzel a technikával akár 50 ugyanolyan darabot létre tudott hozni. Gross viszont arra törekedett, hogy egyedivé tegye a sokszorosított darabjait.
De más módokon is tágította ezt a világot. Voltak olyan képei, ahol kilépett a harmadik dimenzióba. Diorámákat hozott létre. A Gross-féle magatartásra jellemző a gyermeki lélek. Mondhatnám azt, hogy infantilis felnőtt, aki tudatosan megőrizte a játékos kedvét. Ez minden művésznél alapvető, de ennyire tisztán, ilyen gyermeki őszinteséggel, mint nála, senkinél nem jelenik meg a magyar képzőművészetben. Az volt a nagy álma, hogy a mesevilágát kiterjessze a tapasztalható világra: továbbépítette makettekkel, figurákkal, ásványokkal. Előfordult olyan is, hogy egyik kiállításán rányomtatta a képeit játékkockákra, ezekből várat épített, így egy installációt hozott létre. Vagy gyufásskatulyákra tette a metszeteit, és ezt adta ajándékba a tárlatra érkező vendégeknek. A művészet számára demokratikus szemlélettel volt egyenlő: hozzáférhetővé, közérthetővé és szerethetővé kell tenni mindenkinek. Ez volt Gross egyik legfontosabb művészeti programja.
A kiállítás azért különleges, mert van olyan alkotás, amit a nézők most láthatnak hosszú idő után először. Melyek ezek?
Például két dioráma, mely a Buda Penta Hotel megrendelésére készült a 80-as évek elején. Akkoriban a nemzetközi turistáknak épült szállodákba jeles művészektől rendeltek képzőművészeti alkotásokat. Gross két különös dolgot hozott létre: az egyik egy telekép, amely úgy néz ki, mintha egy ház teraszáról tekintenénk ki a Balatonra. Ebben az álomvilágban a tó partján gólyák és törpék vannak, alul egy kis babaházat látunk.
A másik kép pedig olyan, mintha a nagymama szobájának falát látnánk: középen egy álomszerű kastély festménye, körben pedig sok pici kép, ahogy a nappalikban elhelyezik a családi fotókat. Legfölül bekeretezett hímzést is láthatunk. Itt Gross célja az volt, hogy megidézze azt az emléket, ami a nagyszülők házáról él bennünk. Az elvágyódás, a nosztalgia meghatározó érzése ennek a világnak. Nem itt lenni, hanem gyerekkorunk elképzelt, tökéletes világában élni. Ez a két kép a korban is egyedi tárgyegyüttes, hiszen nem egy nagy képet látunk, hanem egyszerre 8-10 kisebbet.
Aztán van egy másik festmény, ami a Finta József-féle Hotel Duna Intercontinantalba készült. Nemrég egy magángyűjteményből került elő. Benne van minden motívum, ami Grossnál fontos. A játékkockával játszó felnőtt, az állványa mellett álldogáló művész, a fiatal, csábító nő, a gyerekkor színhelye, a tordai kert. Itt van a léghajó, a menekülés legfontosabb eszköze, amivel a való világ fölé lehet szállni. De nem elégedett meg azzal, hogy aprólékosan, tűecsettel megfestette ezt a képet: beleragasztott régi ötvösmunkákat, domborműveket, puttókat, üveggolyókat, sőt valahol a metszeteit is rányomtatta a festményre. Ez a kép a kiállítás másik különlegessége. Azért is érdemes megnézni, mert ezután jó darabig nem látjuk.
Gross kívülállása, innovatív kísérletező kedve, alternatív valósága volt az ok, ami annyira magával ragadta, hogy még monográfiát is írt róla?
Történészként az volt a fő célom, hogy megmutassam, Gross nem egy giccsfestő volt. A maga korában művészete előremutató, progresszív művészet. Szerettem volna rehabilitálni és újragondolni Gross-életművet. Nagyon nem mindegy, hogy egy kép mikor készül. Ha először 1965-ben, majd ’90-ben újranyomják, akkor nem ugyanaz a két alkotás. Meg akartam mutatni, hogy mikor mit jelent. Meghatározó grafikusa volt a 60-as éveknek. Akkor, amikor a magyar grafika a csúcson volt, az egyik kiemelkedő, nemzetközileg is elismert alkotóként működött.
Ha a Kádár-korszak szürkeségének alternatíváját képviselte a művészete, a rendszerváltás után hogyan alakult a megítélése?
A rendszerváltás után felértékelődött a korábban a tiltott zónába tartozott avantgárd. Újra kellett írni a magyar művészettörténetet, itt pedig az avantgárd volt a meghatározó szólam. Így a Gross-féle elbeszélő, figurális, közérthető művészet a perifériára szorult. A progresszív központú művészettörténeti írás szempontjából ez egy értelmezhetetlen művészet. Emiatt Gross félig-meddig joggal érezhette úgy, hogy mellőzötté vált. A 60-as, 70-es években a legjobb nevű művészettörténészek dicsérték és értékelték. A rendszerváltás után légüres térbe került, és ekkor csúszott át – nyersen szólva – a giccsfestő kategóriába. Ráadásul több olyan sérelem is érte, amit személyes támadásnak vett. Élete végére megkeseredett művésszé vált.
Életműve gondozását fia, Gross András vállalta föl. Nyitott egy minimúzeumot, galériát az édesapjának. Monográfiák jelentek meg, megkezdődött az újraértékelés, ám sajnos ebből ő öregemberként egyre kevesebbet érzett.
Ez a kiállítás egyfajta jóvátétel.
Ne féljünk szeretni ezt a mesevilágot,
mert ebben a pörgős, felszínes korban különösen jóleshet a lelkünknek ez a jótékony álmodozás. Fontos körülmény, hogy rézkarcokról van szó: hogy jól lássuk, közel kell lépni, elmélyülést és időt igényelnek. Megszoktuk, hogy reklámképek vesznek körül, melyek sebesen suhannak a tekintetünk előtt, már nincs idő megállni és nézegetni. A Gross-képek arra vannak, hogy belépjünk ebbe a mesevilágba egy nyugodt pillanatunkban, majd elbolyongjunk benne.
A Gross Arnold 90 – A művészet kertje című kiállítás január 31-ig látható a Széphárom Közösségi Térben.
Nyitókép: Budapest, a kék álmok városa
