Ryle (Justin Baldoni) és Lily (Blake Lively) alig ismerik egymást. Kétségtelenül működik közöttük a kémia, de míg előbbi az egyéjszakás kalandok híve, utóbbi komoly kapcsolatban gondolkozik. A férfi csak egy csókot kér a nőtől, mielőtt elköszönnének egymástól. Úgy érzi, ennyi elég lesz, hogy elfelejtse.
Nem sokkal később Ryle és Lily már együtt élnek, a nőcsábászt megszelídítette a szerelem. Minden tökéletesnek tűnik, amíg egyszer oda nem ég a reggeli – ami ezt követi, megtöri az illékony boldogságot. Ehhez elég egy ütés.
Csak egyszer kell ütni, főleg ha mögötte pofonok tömkelege sorakozik – olyan pofonoké, amelyeket nem is Lily kapott, hanem még évekkel korábban az édesanyja a lány apjától. Habár a toxikus minta nyomán Lily azonnal felismeri, hogy ő is bántalmazó kapcsolatba került, érzései és egyébként csodálatos partnere ideig-óráig elhitetik vele: minden rendben van, és ami történt, egyszeri baleset volt. Többszöri abúzus, köztük egy lépcsőről való „leesés” után az immár várandós Lily mégis elhagyja a meglepően megértő férfit – nem maga, hanem születendő gyermeke érdekében. Velük véget ér az erőszak spirálja, ahogy a cím is jelzi.
Mit jelent a szülői minta? Lehet, hogy Lily épp azért kerül bántalmazó kapcsolatba, mert tudattalanul hat rá, hogy az első és legmeghatározóbb férfi-nő kapcsolat, amelyet látott, ugyanilyen volt? Vagy épp azért tudott kilépni belőle, mert közelről tapasztalta, milyen testi-lelki sebeket okoz az agresszió? A film, melynek Justin Baldoni nemcsak az egyik főszereplője, de rendezője is, nyitva hagyja a kérdést, jobban mondva nem a miértekre, hanem a hogyan továbbra helyezi a hangsúlyt. A végkifejlet szerencsésen alakul, ebben pedig nagy szerepet játszik Lily újra felbukkanó kamaszkori szerelmének, Atlasnak (Brandon Sklenar) a támogatása, illetve a külső, ám cseppet sem objektív nézőpont, amellyel hozzásegíti a nőt saját helyzetének tudatosításához.
A bántalmazó önként kisétál a képből, a barátok-rokonok hihetetlenül támogatók, és a gyerekkori szerelmesek – vélhetően – megint egymásra találnak. A csillagok ritkamód szerencsés együttállásáról vagy az erőszak romantizálásáról van szó? Utóbbi váddal már az irodalmi alapanyagul szolgáló, azonos című Colleen Hoover-regényt is gyakran illették, amelyet elég hűen követ a film. (Az írónő négy könyve is felkerült a Bookline ötven legkeresettebb könyvének tavalyi listájára, köztük a Velünk véget ér és folytatása, a Velünk kezdődik.)
Való igaz, hogy kevés agresszor fújna visszavonulót egyetlen jól irányzott kérdés után: mit mondana a saját lányának, ha őt bántaná a partnere? Egyrészt tényleg túlságosan, már-már életszerűtlenül ideális a szituáció, arról nem is beszélve, hogy a férfi erőszakosságát egy súlyos gyermekkori traumája szinte legitimálni látszik – olyannyira, hogy bizonyos pillanatokban még őt sajnáljuk. Másrészt az egyébként okos, kedves, vicces, jóképű Ryle empátiája a kapcsolaton belüli erőszak legveszélyesebb mozzanatára világít rá: arra, hogy az elkövetők többnyire nem durva és civilizálatlan, marcona verőlegények, akiken világít a „bántalmazó” felirat. Sokszor a gyermekeiket szerető, tisztes szülők, nap mint nap életet mentő orvosok, sok területen sikeres és becsületes emberek, akik a maguk módján még a partnerüket is szeretik. Ryle az egyik kezével simogat, a másikkal üt, az egyik pillanatban féltékenységi rohama van, a másikban jó apaként összeszerel egy bölcsőt.
Ryle-t és Lilyt hosszú képernyőidejük alatt viszonylag jól megismerjük, tetteik és környezetük (a nő esetében különleges virágboltja) kellő mértékben jellemzik őket. A szerelmi háromszög másik tagjáról, Atlasról azonban sajnálatosan keveset tudunk meg, holott az ő története legalább annyira izgalmas, mint Lily útja a mérgező minta megszakításáig. A könyvhöz hasonlóan a film is flashbackeken keresztül mutatja be a kamaszkori megismerkedést, azt, hogyan menti meg a lány a hajléktalanná váló fiú életét, aki maga is bántalmazó otthonból érkezik. A néhány jelenet nem elég arra, hogy a neki kijáró mélységben mutassa be a sérült fiatalok közti kötelék kialakulását; a rövid életképek mindössze felvillantják a barátságtól szerelemig, majd durva, kényszerű elválásig vezető utat. Kár, hogy hamar lezárul a történetszál, ugyanis múlt és jelen párhuzamos, váltakozó ábrázolása dinamikus ritmust kölcsönzött a film első felének, és ez fájdalmasan hiányzik a másodikból.
Amit még felróhatnánk az alkotóknak, az a nyitójelenetek néhány életszerűtlen párbeszéde, de ezeket rövidesen reális, a komoly kérdésfelvetéseket helyenként enyhe humorral ellenpontozó dialógusok váltják fel, feledtetve a kissé döcögős indulást.
Justin Baldoni rendezése a hibáival együtt is pozitív csalódás. A körülötte kialakuló médiabotrány, a pletykák, az alkotók között feltételezett feszültség és a felemás, hol romkomot, hol sötét sztorit sejtető reklám ellenére jól megcsinált, ha nem is kiemelkedő film, ráadásul jó adaptáció. Az előrejelzésekre rácáfolva nem hagyja elsikkadni a kapcsolaton belüli erőszak témáját, nem válik súlytalan szerelmi történetté. Ugyanakkor tipikus hollywoodi film happy enddel, gyönyörű színészekkel és pazar látványvilággal – külön ki kell emelnünk az impozáns virágboltot, illetve Lilynek a bohém hippi és az extravagáns díva stílusa között ingázó szokatlan ruhakombinációit.
Szerencsére a kissé hatásvadász körítés nem veszi el a központi téma élét. A Velünk véget ér megmarad annak, ami Colleen Hoover kötetében volt: a bántalmazás egyrészt enyhén idealista, másrészt ijesztően valószerű mementójának, valamint reményteli állásfoglalásnak amellett, hogy meg lehet és meg is kell törni a mérgező mintákat.
Fotók: Intercom
