Hazánkban viszonylag későn jelenik meg az anyaság témája a képzőművészetben, a gyermekvállalás szerepe, hatása a művész életére, alkotói tevékenységére, s talán még ma is bizonyos tabuhangulat lengi körül. Miért fordultál az anyaság kutatása felé?
2020-ban, második kislányom születése után kezdtem el intenzívebben nőművészettel foglalkozni. Ekkor kapcsolódtam be a Secondary Archive – Platform for Women Artists kezdeményezésbe, amely összefogja a közép- és kelet-európai régió különböző generációhoz tartozó nőművészeit. Kutatási témának az anyaság reprezentációját választottam lengyel, cseh és magyar összehasonlításban. Az erről szóló tanulmány írása közben döbbentem rá, hogy az anyaság és annak vizuális reprezentációja mennyire szorosan összefügg a nők adott társadalomban betöltött helyzetével, aktuális státuszával és megítélésével. A kutatás során az rajzolódott ki, hogy Lengyelországban és Csehországban mennyire erős bázisa van a témának. 2021-től tagja vagyok a Narrating Art and Feminism nemzetközi kutatócsoportnak, amelynek fókuszában a kelet-európai és a dél-amerikai régió nőművészei és a globális művészeti színtér feminista törekvései állnak.
Kutatásom hazai vonatkozásban a Kállai Ernő Művészettörténészi és Műkritikusi Ösztöndíj keretében tudott kiteljesedni. A két kutatói év esetemben épp egybeesett a GYED időszakával, ami az anyák számára szerintem az egyik legkritikusabb időszak. Ez az anyaságfókuszú kutatás segített rátalálni a saját szakmai utamra. Elköteleződtem a nőket érintő kérdések mellett, ezek mentén szeretnék a továbbiakban dolgozni, kutatni, kiállításokat szervezni.
Az írásaid mögött mindig ott éreztem, hogy ez számodra nemcsak művészeti kérdés, hanem társadalmi is.
A művészetben, akárcsak az életben, az anyaságot gyakran romantizálják. Történetileg az önzetlen szeretet, az odaadás, önfeladás ábrázolási kliséi társultak hozzá, ezek az ábrázolások azonban általában férfi művészek nézőpontját tükrözik. Az anyaság ugyanakkor identitáskérdés is. Engem az érdekelt, hogyan konstruálódik a társadalmi környezetben az anyai-művészi identitás. Az anyaságot ugyanakkor nem önmagában, hanem a művészettel és a művészi identitással relációban vizsgáltam.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a művészettörténetben leginkább férfi művészek jelenítették meg az anyaságot. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg a nők és az anyák passzív tárgyból saját reprezentációjuk aktív alakítóivá, alanyaivá váltak. Azt gondolhatnánk, hogy a '70-es évek feminista művészete megnyitotta a teret a komplexebb anyai tapasztalatok ábrázolásának, de ez korántsem volt így.
Az angolszász szakirodalom különbséget tesz az anyaság intézménye és az anyaság tapasztalata között. Az előbbi fix identitást tükröz, patriarchális konstrukció. Az anyaság intézményének alapja a tradicionális nukleáris családmodell, ami a nőket kizárólag biológiailag determinált szerepükre, az anyaságra redukálja. A megélt anyaság a női szempontokon és tapasztalatokon alapul, a társadalmi elvárásoknak való ellenállást, a szerepminták alól való felszabadulást jelöli. A témaválasztásomat tehát saját intenzíven megélt élethelyzetem inspirálta, miközben az érdekelt, hogyan változott (változott-e) az anyasággal kapcsolatos attitűd a művészetben. Leginkább pedig, hogyan lehet róla szentimentális klisék, vizuális sablonok nélkül, adekvát módon kommunikálni.
Mennyire van jelen az anyaság „problematikája” a kortárs magyar képzőművészetben?
Első lépésben az foglalkoztatott, mikortól van jelen az anyaság témája a kortárs képzőművészetben, van-e mihez visszanyúlni, vannak-e előképek, hivatkozási pontok a közép- és fiatal művészgeneráció számára. Keserü Ilona katalógusát lapozgatva megakadt a szemem azon, hogy önéletrajzában, amelyben többek között a tanulmányait, szakmai sikereit, kiállításait listázza, évszámmal lánya születése is helyet kapott. Manapság már teljesen elfogadott, sőt trendi vállalni a gyerekek számát a LinkedIn profilban vagy egy önéletrajzban, de a ’70-es évek erőteljesen férfiak által dominált, neoavantgárd művészeti közegében ez korántsem volt egyértelmű. A fiatal generáció művészei arra törekszenek, hogy lerombolják az elérhetetlen elvárásokat, és ezt a témát egy adag valósággal töltsék fel, hangot adva a kételyeknek, ellentmondásoknak, a kudarcnak, a frusztrációknak és persze az örömnek is.
Végül is mikor jelenik meg a kortárs hazai képzőművészetben a téma?
A rendszerváltás utáni időszak művészetében kezdtem olyan művekre bukkanni, amelyek személyes tapasztalatból kiindulva nyúltak a témához. Ilyen például Eperjesi Ágnes (Várnagy Tiborral közösen készített) terhes fotogramja, amelyen a művész megváltozott várandós testének lenyomata látható. Ez az 1992-es mű a test biológiai változásának megörökítésén túl fotóelméleti és médiumhasználati kérdéseket is játékba hoz.
A terhes test ábrázolása sokáig tabu volt a kortárs művészetben, és ma sincs rá túl sok hazai példa. A nyugati vizuális hagyományban az anyai test elsősorban a születendő gyermek vonatkozásában van ábrázolva, és erősen a keresztény anyaságeszményben, a Szűz Mária-ábrázolásokban gyökerezik. Ezt az ábrázolási hagyományt és reprezentációs tabut töri meg például Czene Márta legújabb, tükör előtt álló terhes önarcképe, mely egyébként egy Balthus-parafrázis, és a művész Ez nem az én testem című egyéni kiállításán volt látható az Inda Galériában. Azonban az anyaságon belül is vannak olyan (rész)témák (pl. meddőség, mesterséges megtermékenyítés, önként vállalt gyermektelenség), amelyek még inkább tabunak számítanak és vizuálisan is láthatatlanok. (Ebből a szempontból egyedülálló volt Vékony Dorottya Az elengedés rítusai című kiállítása a Budapest Galériában).
Számomra legnagyobb revelációt Oláh Mara Omara művei jelentik, akinek a munkásságát még nem igazán vizsgálták ebben az összefüggésben. Holott az anyaságról, a gyereknevelésről szóló munkái nagyon erős állásfoglalások, a (roma) nőket, anyákat érintő többszörös diszkriminációt teszik láthatóvá.
Az ukrajnai háború kapcsán a téma tágabb összefüggésben is megjelenik az írásaidban.
A háború kitörése és az azóta eltelt időszak számomra fókuszba helyezte a női sorsokat. Rengeteg képanyag jelent meg a közösségi oldalakon menekülő anyákról és gyerekeikről, túlnyomórészt meglehetősen hatásvadász fotók. A háború, a szenvedés, a menekülés ábrázolása kapcsán gondolkodtam el azon, hogyan lehet (szabad-e) mások szenvedését ábrázolni. A hatalmas képáradatban volt egy fotó, amely szinte beégett a retinámba és hetekig foglalkoztatott. A lengyelországi Przemyśl városában lengyel anyák üres babakocsikat hagytak a peronon a menekülő ukrán édesanyák és gyerekeik számára. Egy megrázóan szép gesztust láttam ebben, képileg pedig azt éreztem, hogy ez méltó ábrázolása a helyzetnek, összesűrűsödik benne minden: a háború, a női sorsok, a határokon átívelő szolidaritás és egyfajta kreatív ellenállás, ami műalkotásként is megállná a helyét.
Többféle módon is érintett vagyok, hiszen én is Ukrajnában születtem, másrészt 2018-ban volt egy nagy kortárs ukrán kiállítás a Ludwig Múzeumban, ahol ukrán művészekkel és kurátorokkal dolgoztam. Azóta is követem az ukrán szcénát, és sokukkal napi kapcsolatban vagyok. Megdöbbentő volt végigkísérni, hogy még a legkiszolgáltatottabb pillanatokban, amikor az életben maradás a tét, a művészet utat tört magának és meg akart születni.
Ha egy kicsit nézőpontot váltunk, vagy kiterjesztjük az anyaság kérdéskörét, mi mondható el az apaságról?
Az apaságra szintén nem kevés elvárás rakódik manapság, de nekem most nem ez a fókuszom. Inkább a szülőség mibenléte érdekel, és ez nem nemhez között, és nem is kizárólag a biológiai értelemben vett szülőséget értem alatta. Az anyaság meglehetősen leszűkítő fogalom, ezért jutottam el a gondoskodás fogalmához, ami sokkal átfogóbb. A gondoskodás a társadalom egészét érinti, amibe nagyon sok minden beletartozik: a gyerekekről való gondoskodás mellett az időskor, az idősek ápolása, a fogyatékkal élőkről, hátrányos helyzetű emberekről való gondoskodás, de a természeti erőforrásokhoz, a Földhöz való óvó viszonyulás sarokköve is. A Ludwig Múzeum készülő csoportos kiállítása, a Handle with CARE a gondoskodás tágan értelmezett fogalmába beletartozó, komplex társadalmi, gazdasági, ökológiai és politikai kérdésekre keres választ.
Mit üzen a cím, és mit lehet tudni a koncepcióról?
A kiállítás címe egyfajta múzeumi és kurátori önreflexió. Múzeumi kontextusban a műtárgyládákon jelenik meg ez a felirat, felhívva a figyelmet arra, hogy az adott tárgy fokozott körültekintést igényel. A kiállításba olyan műveket emeltünk be, amelyek az élet törékenységét, sérülékenységet jelenítik meg. A kiállítás a társadalmi és ökológiai válságra reflektál, amely meghatározza jelenünket és a jövőre is hatással van. Megjelennek például olyan tabutémák, mint a fogyatékkal élőkről való gondoskodás nehézségei, a demencia, de az életvégi ápolás és a halál kérdésköre, az öngondoskodás is. Ha valaki nem érintett, akkor ezekről a nehéz élethelyzetekről nagyon töredékes a tudása, mivel ezek el vannak kendőzve a társadalomban. Nem tudjuk például, hogyan kell egy idős testet gondozni. Míg az anyasággal vagy a gyerekgondozással kapcsolatban vannak elképzeléseink, és a vizuális kultúrában is vannak rá példák – mégha mégoly idealizáltak is –, addig az időskor és az idős test gondozása szinte láthatatlan.
Múzeumi oldalról nem nagyon nyúltak még így a témához. Kiterjeszthető-e a gondoskodás a múzeum egészére, annak működésére?
Koncepcionális szempontból fontos, hogy bár a témafelvetés tőlem származik, a kiállítás megvalósításán és tartalmi fejlesztésén Dabi-Farkas Rita múzeumpedagógussal és képzőművésszel közösen dolgozunk, akinek évtizedes tapasztalata van különböző megértési nehézségekkel élő csoportok múzeumi integrációjában. Egyrészt szeretnénk ezt a két, kurátori-tartalmi és múzeumpedagógiai-közvetítői munkaleosztást összefésülni, másrészt megnyitni és hozzáférhetőbbé tenni a kiállítást azon csoportok számára, akik fizikai, mentális vagy anyagi okokból kirekesztődnek a kulturális terekből, vagy mert épp gondoskodói munkát végeznek. Jelenleg a művek válogatása, a kiállítás tartalmi összefüggéseinek kidolgozása mellett azon is dolgozunk, hogy a kiállításban hozzáférhető információkkal, szövegekkel és a kapcsolódó programokkal a „gondoskodóbb” múzeumi-kurátori gyakorlat irányába tegyünk egy első lépést.
| Popovics Viktória Ukrajnában született, egyetemi tanulmányait Budapesten és Berlinben végezte. Első szakmai tapasztalatait a frankfurti Städel múzeumban és a berlini Haus der Kulturen der Weltben szerezte, ahol gyakornokként beleláthatott nagy művészeti intézmények működésébe. A művészettörténet szak elvégzése után doktori tanulmányait már egy interdiszciplináris, társadalmi témákra érzékeny szellemi műhelyben, az ELTE Film-, Média és Kultúraelméleti programjában folytatta. 2014 óta a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum munkatársaként számos, a közép-kelet-európai régió művészetét feldolgozó kiállítás megvalósításában vett részt. Ezek közül is kiemelkedik a Ludwig Goes Pop + The East Side Story című nagyszabású tárlat, amelyen társkurátorként dolgozott. Közreműködött a Permanens Forradalom. Mai ukrán képzőművészet című kiállításban, amely a New York-i Global Fine Art Awards közönségdíját is elnyerte. 2021-től a Getty Foundation által támogatott Narrating Art and Feminism nemzetközi kutatócsoport tagja. Kállai Ernő Művészettörténészi és Műkritikusi Ösztöndíjasként az anyaság hazai kortárs művészeti reprezentációjával foglalkozott. Jelenleg a 2023 szeptemberében nyíló Handle with CARE című kiállításon dolgozik, amely a gondoskodást és a gondoskodói munkát helyezi fókuszba. |
Fotók: Belicza László Gábor / Kultúra.hu
