A múlt századi magyar zene polihisztora, Mihály András

1917. november 6-án született Budapesten, négygyermekes családban. Édesanyja zongorista volt, otthonukban gyakran csendültek fel a kamarazene hangjai. Korán kezdett zenét tanulni, 17 évesen vették fel a Zeneakadémia gordonka szakára, ahol 1938-ban végzett Schiffer Adolf növendékeként. Fő tárgya mellett kamarazenét tanult Waldbauer Imrétől és Weiner Leótól, magánúton pedig zeneszerzői és hangszerelési tanulmányokat folytatott Kadosa Pálnál és Strasser Istvánnál.

1941-től munkáskórusokat vezetett, közben saját vonósnégyest alapított, amellyel 20. századi szerzők – Bartók, Schönberg, Berg, Hindemith – darabjait népszerűsítette. Ekkor születtek első művei – Zongoratriója, valamint I. vonósnégyese. A második világháború végén, 1944-ben letartóztatták, egy évig a buchenwaldi koncentrációs táborban raboskodott.

1946-ban az Operaház szólócsellistája, mellette a Filharmóniai Társaság titkára lett. 1948-tól két évig az Operaház főtitkáraként működött Tóth Aladár igazgatása alatt, aki atyai jóbarátja és példaképe lett, szavai szerint ő vezette be az opera rejtelmeibe. Az Operaház vezető karmestere ebben az időszakban Otto Klemperer volt, az intézmény ekkor élte egyik aranykorát, Mihály András maga is csellózott a világhírű dirigens kezei alatt.

1949-től több mint négy évtizeden át tanított kamarazenét a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán (ma: Egyetem), 1950 és 1992 között tanszékvezetőként, a csellózást zenepedagógiai pályája indulásakor hagyta abba. Egy nyilatkozatában kamarazene-tanárnak nevezte magát, aki „komponált is, dirigált is, meg mindenfélét megpróbált.” Tanítványai közé tartoztak a Bartók Vonósnégyes, az Éder- és a Takács-Nagy Kvartett tagjai, és több nemzetközi hírű vonósnégyes pályakezdését is támogatta.

1968-ban megalapította a Budapest Kamaraegyüttest, amely az Új Zenei Stúdió mellett a kortárs magyar zeneszerzés egyik legfontosabb műhelye lett. 1962-től 1978-ig a Magyar Rádió zenei lektoraként is tevékenykedett, s így olyan komponisták indulásánál volt jelen, mint Balassa Sándor, Bozay Attila, Durkó Zsolt, Sáry László vagy Jeney Zoltán. 1978-87 között az Operaház igazgatója volt. Élete utolsó éveiben ő vezette a Zeneakadémia szimfonikus zenekarát.

Karmesterként a kortárs zene zenekari és kamarairodalma mellett az operairodalom minden korszakában otthonosan mozgott. Zeneszerzőként több műfajban alkotott: az 1966-ban bemutatott Együtt és egyedül című operáján kívül három szimfóniát, versenyműveket (gordonka-, hegedű- és zongoraverseny), kamaradarabokat, kantátákat, kórusokat, dalokokat szerzett, verseket, többek között Vörösmarty Mihály műveit zenésítette meg. Ő maga életműve egyik legfontosabb darabjának 2. vonósnégyesét tartotta.

Dolgozott a színház és a film számára is. A többi közt ő komponálta a Fábri Zoltán rendezte Isten hozta, őrnagy úr! (1969), a Makk Károly rendezte Szerelem (1970) vagy a Révész György Ki látott engem? (1977) című filmek zenéjét. Rendszeresen tanított külföldön, így Svédországban, valamint az angliai Darlingtonban. Ismeretterjesztő előadássorozata volt a Magyar Televízióban. Ő vezényelte 1973-ben Alban Berg Lulu című operájának magyarországi bemutatóját az Operaházban, valamint Sztravinszkij A léhaság útja című művét az Erkel Színházban.

Művészete elismeréseként 1955-ben Kossuth-díjjal, 1972-ben Liszt Ferenc-díjjal tüntették ki, s négyszer vehette át az Erkel Ferenc-díjat (1952, 1954, 1964, 1967). 1969-ben érdemes művész, 1974-ben a kiváló művész címben részesült.

Mihály András 1993. szeptember 19-én, 75 éves korában halt meg Budapesten. 2021-ben a Magyar Állami Operaház posztumusz örökös tagjának választották. Emlékét őrzi a Budapest 2. kerületében lévő, egykori Vérhalom téri lakóháza falára került tábla, amelyen egy Goethe-idézet olvasható: „A hangok elülnek, de a harmónia megmarad."

A képen Mihály András Kossuth-díjas zeneszerző, karmester, gordonkaművész, a Magyar Állami Operaház korábbi főigazgatója a 1980-as években. Forrás: OPERA Archívuma