Az egyik legelső kritikában, amely a kilencéves Perényi játékát méltatta, és az ifjú zenészt Orfeuszhoz hasonlította, már megfogalmazódott az alaptézis, amely a Perényi-jelenséget övezi: „A zene: a természete.” A kitétel meg is magyarázza, hogy a csellista miért ad olyan ritkán interjút. Ez kihívás elé állítja azt, aki portrét igyekszik készíteni róla, és/vagy zenei gondolkodásmódját szeretné megérteni. Mire támaszkodjon, ha nem akar megpróbálkozni azzal, hogy szavakkal lefordítsa a zenész interpretációit? A következő, vállaltan töredékes portréban a zenész karrierjének egyes eseményeire és lemezfelvételeire térünk ki, és szemlézünk néhány, a művészről szóló, egészen korai cikket.
A csodagyerek
1957. október 30-án megjelent egy cikk Első hangverseny címmel a Népszavában. „Perényi Miklós hazánk kétségkívül legfiatalabb művésze november 4-én adja élete első nyilvános koncertjét a Zeneakadémia nagytermében.” (A nagyterem manapság még a diplomakoncertek közül is csak néhánynak ad helyet.) Perényit azonban nem ezen az estén ismerte meg a közönség, hanem pár hónappal korábban, tanára, Zsámboki Miklós gordonkaestjén. A szólókoncertet követően az egyik kritika a művészt így méltatta: „Perényi Miklós félcsellóján olyan meleg, bársonyos, tiszta tónussal, olyan finom árnyalással játszik, hogy Bach dalaiban szinte az énekhang varázsát éreztük”. Egy másik így kezdődött: „Rövidnadrágos, térdharisnyás kisfiú cipel ki a pódiumra egy hozzá idomuló miniatűr csellót. Ingujjban, mellénykében van, ünnepies sötétkékben és hófehérben.” Perényit a sajtó már ekkor a „magyar Casalsként” emlegette, akinek tíz évvel később tanítványává vált.
11 éves korára már megjárta Angliát, Olaszországot és Ausztriát. 1962-ben Rómában adott diplomakoncertet, miután elvégezte a korszak ünnepelt olasz csellistájának-zeneszerzőjének, Enrico Mainardinak a mesterkurzusát. A magyar lapok nyomon követték külföldi recepcióját. Így szólt például 1963-ban egy olasz újságcikk részlete, amely a magyar sajtóhoz hasonlóan értékelte az ifjú művész adottságait: „Perényi Miklós még a serdülőkorban van, de technikailag és művészileg olyan képességekkel rendelkezik, hogy megirigyelhetik az ősz hajú, tapasztalatokban és hozzáértésben gazdag csellisták is.”
Szintén ebben az évben, 1963-ban zajlott Budapesten a Pablo Casals tiszteletére rendezett nemzetközi gordonkaverseny. A Budapesti Zenei Hetek keretében 130 „külföldi muzsikus” érkezett Magyarországra. „Legtöbben a Szovjetunióból és az Egyesült Államokból jönnek” – számolt be a Magyar Ifjúság. Perényi Miklós egy amerikai zenésszel megosztva második díjat kapott. Pernye András, vélhetően a legkifinomultabb kritikusunk, akkor így írt róla: „Perényi Miklós, a mezőny legfiatalabb művésze, 15 éves korát meghazudtoló, érett, magasrendű játékot produkált. A kevesek egyike, akinek Bach-interpretációja is rendben volt. Perényinek minden hangja ösztönösen a helyén van, hangzása kerek és kiegyenlített, szárnyaló és szuggesztív. Angyali tisztasággal és emberi fájdalommal muzsikál. Érzi és érti a muzsika nyelvét, sohasem téved, mert anyanyelveként beszéli. Egyik meglepetés a másikat érte, amikor komoran szenvedélyes Brahms-produkciója után megoldotta a legnehezebb feladatot: Kodály szólószonátájának lassútételét is. Szédítő, szinte félelmetes mélységeket pillantottunk meg az ő vezetésével.”
Mesterek
Ösztönös zenei anyanyelvismeretét részben magyarázhatja, hogy édesapja, Perényi László – aki Kodály Zoltántól tanult zeneszerzést – zenepedagógus volt, és nővére, Perényi Eszter is a zenész pályára lépett. A Hungaroton 2003-ban három lemezen adta ki Kodály összes csellóművét Perényi, Várjon és Takács-Nagy Gábor közreműködésével. Perényi gyerekként játszott is Kodály Zoltánnak. A zenekutató-zeneszerző csellószonátáját (1915) tizennégy éves korában kezdte el tanulni, a mű azért is fontos, mert Bach óta az első jelentős szólódarab volt, amely csellóra íródott.
Perényi Miklós Kodály Zoltánról
1959-ben a már említett Mainardi hívta meg Salzburgba, a „nemzetközi továbbképző akadémiára”, egy évvel később pedig a Zeneakadémián előadta az olasz csellista Két tanulmány című, Perényi Miklósnak ajánlott kompozícióját. Pablo Casals mesterkurzusán első alkalommal 1965-ben vett részt, a katalán csellista 1969 és 1972 között nyaranta Észak-Amerikában, a Marlborói Fesztiválon tanította.
Kurtág György 2000-ben komponálta Árnyak című miniatűrjét Perényi Miklósnak dedikálva. Az egy percet éppen csak meghaladó, zenei mondanivalójában azonban sűrű művet Perényi Miklós tanítványa, Rohmann Ditta rögzítette a pár éve megjelent Solo Cello Portrait című lemezén. Kurtág Kettősversenyét Kocsis és Perényi karaktere alapján szerkesztette a mester. Perényi maga is szerez zenét.
Csellószvitek
1982-ben jelent meg a Hat szvit szóló gordonkára Perényi előadásában. Bach a csellószviteket 1717 és 1723 között szerezte, a művek azonban igen hosszú időre eltűntek a világ füle elől. A már legendává vált történet szerint Pablo Casals talált rájuk 1890-ben, 13 évesen, egy használt tárgyakat árusító barcelonai boltban. Azt mondják, Casals a hat szvitet tíz éven keresztül gyakorolta, mielőtt a nyilvánosság is hallhatta játékát. A 20. század legismertebb csellistája nem csak azzal határozta meg a csellókánon alapját, hogy rábukkant a művekre, hanem zenei előjegyzések híján értelmezése is beleégett Bach műveibe.
Hagyomány és megújulás
Az autentikus játékmód, a zeneszerző gondolatainak visszabontása központi gondolata a – nevezzük most így – nagy generációnak, akikre hamarosan még kitérünk. Perényi 1974-ben így fogalmazta meg az interpretációhoz fűződő viszonyát: „Sok előadóművész mindenáron való egyéniségre törekszik, s a »saját« Bachját vagy Beethovenjét igyekszik tolmácsolni. Az ilyesféle eredetiség talán érdekes lehet, de úgy gondolom, hogy modorossághoz vezethet. Szerintem a művész egyénisége a játékban amúgy is mindenképpen megmutatkozik. Igyekszem mindig magát a művet feltárni. Casals is arra tanított, csak a zene fontos. Nem törődött a technikával: az ujjrendet, a vonásnemeket mindig alárendelte a zenei mondanivalónak.”
1974-ben Feuer Mária tette fel a kérdést Perényinek: miért vannak a csellisták hátrányban a zongoristákkal szemben itthon? A zenész részben megkerülte a választ, és csak sorolta, hogy megannyi lehetősége van – „csak azt nem szeretem, ami a »karriercsináláshoz« szükséges”. Elgondolkodtató, hogy vajon ma egy hasonló, a zene világába visszahúzódó személyiségnek mennyi esélye van csellóját a „talpán tartani”; aAhogy az is, hogy Perényi zongorista kortársaihoz képest – Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András, Rohmann Imre – csellistaként szinte magányosan követte a magyar kultúra lassú változását. Nem csak követte, alakította.
Kamarazene
Számos lemeze közül nehéz választani, az összeset viszont képtelenség felsorolni. A csellistának 1979-ben jelent meg közös, három lemezből álló felvétele Ránki Dezsővel, amelyen Beethoven csellóra és zongorára írt szonátáit és variációit játszották. A kiadást váratlannak is tekinthető bírálat érte Feuer Mária részéről, aki fontos megfigyelést tett. „Perényi és Ránki előadói egyénisége erősen különbözik egymástól, s mivel ezek a művek pianisztikus önállóságot kívánnak meg, Ránki nem vonulhat vissza a kísérő önfeláldozó szerepébe. Az ő kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb lényéből következő felfogás tulajdonképpen nem is egyezhet Perényi szélsőségesebb, impulzívabb stílusával.”
1980-ban Kocsis Zoltánnal Brahms e-moll és F-dúr, csellóra és zongorára írt szonátáját rögzítették, pár évvel később pedig Brahms a-moll trióját játszották Berkes Kálmánnal. Csengery Kristóf kritikájában így fogalmazott: „Berkes, Perényi és Kocsis egyénisége olyan gyökeresen különböző, hogy ezek a különböző egyéniségek mégis olyan termékenyen tudnak egymással kommunikálni, soha nem összeütközve, inkább mindig kiegészítve egymást.” Schiff Andrással készült lemezük 2004-ben jelent meg, Beethoven összes zongorára és csellóra írt darabját őrzi a dokumentum.
Schubert: Arpeggione-szonáta (Perényi Miklós, Schiff András)
Perényi azonban nemcsak kortársaival szólaltatja meg a csellóirodalmat. A zene átadásában, a zene feltárható rétegeinek keresésében megújulva rendszeresen játszik a legnagyobb nemzetközi sikereket sorra elérő Várjon Dénessel, de a karrierjüket éppen kezdő zenészekkel is, köztük Palojtay Jánossal. Kétségtelenül viszonyítási pontjává és hordozójává vált a magyar zeneértelmezés, a cselló és kamarazene iskolájának.
Perényi Miklós és Várjon Dénes koncertje a londoni Wigmore Hallban (két részben)
Tanítás
Egy zenésznél eldöntendő és meghatározó kérdés, tanít-e: mennyiben előadóművész, és mennyiben pedagógus. Ennek részletes feltárásával igen sokat tudhatnánk meg a Zeneakadémia és a magyar művészek nemzetközi sikerének elmúlt évtizedeiről. A tanítás egyrészt elveszi a magányt és a nyugodt gyakorlásra szánt időt, másrészt viszont új perspektívát ad a zene értelmezéséhez. Perényi esetében az előadó-művészet és a tanítás egyensúlyát feltételezhetjük. A zenész számos mesterkurzust tart nem csak itthon, de szerte Európában. A Zeneakadémián, amely ma is „munkahelye”, a hetvenes évek közepén kezdett el tanítani. Ekkor így fogalmazott a Feuer Máriának adott interjúban: „Azt hiszem, hasznos lesz számomra, is a tanítással járó tudatosodás, s azt remélem, hogy én is tudok majd adni valamit a növendékeknek. A Zsámboki Miklós képviselte Popper-iskola, Banda Ede, Mainardi és Casals tanítása elevenen él bennem — majdnem húsz évig tanultam —, talán képes leszek rá, hogy ezt a sokszínű tapasztalathalmazt ne csak magamnak tartsam meg.”
Perényi mesterkurzusa (részlet)
Wagner Sára
Nyitófotó: Müpa / Csibi Szilvia
