JÓZSEF ATTILA (Budapest, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.): költő. 
Apja 1908-ban elhagyta családját. Nevelőszülőkhöz adták, majd a Ferencvárosban a lumpenproletárlét határmezsgyéin éltek, édesanyja rákban halt meg. József Jolán férje, Makai Ödön ügyvéd lett József Attila gyámja, Makóra került gimnáziumba. Megismerte Juhász Gyulát, az ő segítségével és előszavával megjelent első verskötete (Szépség koldusa). 1923-ban a Nyugat is közölte verseit. 1924-ben a szegedi egyetem magyar–francia szakára iratkozott be, de Tiszta szívvel című verse miatt összeütközésbe került professzorával, Horger Antallal. 1926–27-ben Párizsban a Sorbonne előadásait hallgatta; tagja lett az anarchista-kommunista szövetségnek. 1928-ban kötött barátságot Illyés Gyulával, Babits Mihályhoz is eljutott, ő azonban nem viszonozta közeledését. Elnyerte Kosztolányi Dezső segítő barátságát. 1928-tól szerelem fűzte a jómódú polgárcsaládból való Vágó Mártához, ám a lány hosszú angliai tanulmányútja eltávolította őket egymástól. Élettársa Szántó Judit volt, nagy szegénységben éltek, részben Judit kétkezi munkával keresett jövedelméből. Szociáldemokrata és liberális körökkel talált kapcsolatot, és antifasiszta egységfronttörekvéseket képviselt. 1935-ben pszichoanalitikus kezelője, Gyömrői Edit iránt támadt benne tragikus szerelem. 1936-ban végleg különvált Szántó Judittól. A Szép Szó egyik szerkesztője lett, felújult kapcsolata Vágó Mártával. A Baumgarten-alapítványtól segélyt, majd jutalmat kapott. Nagyon fáj című kötete sem hozta meg – főként közönségsiker viszonylatában – a várt elismerést. 1937 tavaszán megszerette Kozmutza Flóra gyógypedagógus pszichológust, házasságot remélt, de idegzete mindinkább felmondta a szolgálatot. 1937. december 3-án a szárszói állomáson induló tehervonat kerekei alá feküdt.
1938-ban posztumusz Baumgarten-díjjal, 1948-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.
Költészete kezdetben a Nyugat hatását mutatja, majd a harmincas évek elején forradalmisággá erősödött, tudatos politikai szemlélet jellemzi (Szocialisták, Tömeg, A város peremén, Mondd, mit érlel …). Az avantgárd különböző irányaival kapcsolatba kerülve részben elemi erejű változások közeledéséről (Nem én kiáltok), részben a modern nagyváros ellentmondásos világáról ad képet (Szép nyári este van, Tüntetés), részben ősi igézések, népdalok és sanzonok, máskor mesék vagy zsánerképek hagyományosabb szemléleti elemeit társítja merész, esetleg éppen bizarr asszociációkkal (A hetedik, Klárisok, Proletárdal, Áldalak búval, vigalommal, Medáliák, Medvetánc) Néha a szelídséget hirdeti (Tanítások), ismételten megszólal azonban soraiban a szociális lázongás is (Tiszta szívvel, Végül). Nem vesztette el azonban figyelmét az élet parányi mozzanatai iránt sem (Látod?, Hangya). Erősödött benne az elidegenedés kínzó érzése (Mióta elmentél, Zuzmara, Óh szív! Nyugodj!, Reménytelenül).
1933-tól alkotta meg összetett szemléletű, hagyományosabb és avantgárd sajátságokat ötvöző verseit, melyekben egyszerre van jelen a világgal való ösztönös kapcsolattartás és a szigorú, önelemzésre is kész tudatosság. Az érzelmi reagálásokban is gazdag nyelvi anyagot erőteljes motívumszerkesztés fogja egységbe (Téli éjszaka, Óda, Eszmélet, Alkalmi vers a szocializmus állásáról, „Költőnk és Kora”). Fontos szerepet kapnak a különféle tájak, nemegyszer kozmikus összefüggésekben (Falu, Tiszazug, Külvárosi éj, Tehervonatok tolatnak…, Elégia).
Vissza-visszatérően fejezi ki a fájdalom végleteit: szerelmeinek viszonzatlanságát (Nagyon fáj), anyja elvesztését (Kései sirató), máskor eltávolodva az egyedi élményforrásoktól (Egy kisgyerek sír, Kiáltozás). Megfoghatatlan bűnök terhével küzd (A bűn, Én nem tudtam, Tudod, hogy nincs bocsánat, Kiáltozás); erősen befolyásolta a freudi szemlélet (Amit szivedbe rejtesz, „Költőnk és Kora”). Szemléletén Bergson „teremtő fejlődés elve” is érezteti hatását (Eszmélet); a semmivel való szembesülése az egzisztencializmus hatását hozza felszínre költészetében (Reménytelenül, Semmi, Ki-be ugrál…, Tudod, hogy nincs bocsánat). Korai, naiv istenélménye is ilyen szemléleti változások jegyében alakult át (Bukj föl az árból, Az isten itt állt a hátam mögött). Különböző bölcseleti tényezőknek egyazon művön belüli érvényesítésére is több ízben ad példát (Alkalmi vers a szocializmus állásáról, A Dunánál, Eszmélet, A város peremén). Radikálisan demokratikus társadalomszemléletét életének utolsó éveiben is értékes versekben fejezte ki (Thomas Mann üdvözlése, Levegőt!, Hazám). Az ember önmegalkotásának feladatát is társadalmi összefüggésben szemléli (Két hexameter, Kész a leltár). A derű, az életörömre vágyás kései szerelmi ciklusait is át tudja hatni (Flóra). Magas művészi szintet képviselnek önmegszólító versei (Tudod, hogy nincs bocsánat, Karóval jöttél).

(Tamás Attila szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

MÁRAI SÁNDOR (Kassa, 1900. április 11. – San Diego /USA/, 1989. február 21.): író, költő, újságíró. 
Gimnáziumi tanulmányait Kassán és Eperjesen végezte, majd a fővárosba ment, és Török Gyula mellett dolgozott a Budapesti Naplónál. 1919-ben cikkei jelentek meg a Vörös Újságban, versei a kassai lapokban. 1919 októberében apja jóváhagyásával Bécsen át Berlinbe, majd Frankfurtba költözött, hogy egyetemi tanulmányokat folytasson. Munkatársa volt a Frankfurter Zeitungnak. Rendszeresen küldte haza magyar nyelvű tárcáit, elbeszéléseit és fordításait a kassai lapoknak Franz Kafka első magyar fordítója, s az elsők között írt is róla. Kapcsolatot tartott Füst Milánnal és Komlós Aladárral. 1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát (Lola); Párizsba költöztek; innen is rendszeresen írt a német lapokba. Az 1925-ben megindult Újság című napilapban, jelentek meg leggyakrabban írásai; mint a lap párizsi levelezője küldte tudósításait, majd a polgári liberális szellemiség nagyhatású szószólója lett. 1927-ben lapjának megbízásából hosszabb közel-keleti útra indult, élményeiből született az Istenek nyomában című útirajz. 1928-ban hazaköltözött.
Első regénykísérlete Bécsben jelent meg (A mészáros, 1924), tartósan azonban csak a húszas évek végétől kezdett e műfajjal foglalkozni. Önvallomásainak tanúsága szerint a valóság és a fikció feloldása jelentette számára a legnagyobb nehézséget. Nagy hatást tett szemléletére Thomas Mann, akit még Németországból jól ismert, és Krúdy Gyula álomvilága. Első igazán sikeres regényeiben a konvenciók elleni lázadás lehetőségeit és bukását ábrázolta, lélektani igénnyel. 1930-ban barátaival együtt az a terv foglalkoztatta, hogy a népszerű francia Marianne példájára megindítják a Nyugat ellenfolyóiratát. 1933-ban lapja Berlinbe küldte; itt nyomon követte Hitler hatalomátvételét. Hitelesen és példás bátorsággal számolt be a nácizmus valóságáról; a Messiás a Sport-palastban (1933) az egyik legremekebb magyar antifasiszta írás s egyben Hitler-paródia.
1934-ben megjelent élete fő művének, az Egy polgár vallomásainak első kötete; egyszeriben a magyar próza élvonalába került. Kosztolányi Dezső halála után Márai Sándor a Pesti Hírlap munkatársa lett, Vasárnapi krónikái (kötetben 1943) keresettek voltak. 1941-ben Kassa visszacsatolása után ellátogatott szülővárosába, tapasztalatairól „őrjáratában” számolt be; Kaland (1940) című darabjának sikere után Vojnits-díjat kapott. 1942-ben az MTA levelező, 1945-től rendes tagja.
A II. világháború utolsó éveit visszavonultságban töltötte, jórészt irodalmi tevékenységének élt. Megállás nélkül írta Naplóját (1946). A főváros ostroma elől Leányfalura menekült. 1945–46-ban nagyobb nyugat-európai utat tett. Hazatérve adta ki Sértődöttek (1947–48) című regényét, harmadik kötetét azonban bezúzták.
1948-tól haláláig emigrációban élt. 1957-ben amerikai állampolgár lett. A nyugati magyar irodalom csoportosulásaiban nem vett részt. Idejének java részét megosztotta Európa és az USA között. Utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte. Felesége és fogadott fia halála után élete utolsó éveit, betegen, magányosan élte. 1989-ben posztumusz visszaállították MTA tagságát. 1990-ben Kossuth-díjat kapott.
Bár tehetséges lírikusnak indult, költészetét maga is kicsit szkeptikusan szemlélte. A Verses könyvben (1945) azonban kitűnő versek is akadnak, a Halotti beszéd (1950) pedig a magyar líra kiemelkedő remeklése, a hazátlanság és a kivetettség fájdalmának kivételes hitelű megszólaltatása.
Cikkeiben azt a hagyományt követte, melyet Kosztolányi Dezső képviselt a legmagasabb színvonalon, szinte minden jelentős kulturális eseményhez hozzászólt, s figyelemmel kísérte az európai politikai élet változásait is. Szemléletét a liberális hagyomány hatotta át, szívósan küzdött a polgári életértékek megmaradásáért.
Színművei közül a Kalandot a Nemzeti Kamara Színház mutatta be, A kassai polgárokat (1942) a Nemzeti Színház.
Regényei közül A zendülők (1930), az Egy polgár vallomásai (1934), a Féltékenyek (1937) és a Sértődöttek (1947) alkotják az egyik sort. Ezekben a polgár szerepe mellett tesz hitet, s nagy erővel ábrázolja az erőszak és a tömegszellem romboló hatását. Élete végén A Garrenek műve (1–2, 1989) címmel rendezte őket ciklussá (a Sértődöttek bezúzott kötetével együtt), így is jelezve összetartozásukat. Regényei között igazi stílusbravúrok is akadnak, mint a Szindbád hazamegy (1940) és a Vendégjáték Bolzanóban (1940). Külföldön a közelmúltban legnagyobb sikert A gyertyák csonkig égnek (1942) című kisregénye aratott.
Külön fejezetét alkotják életművének Naplói, ezekben fél szemmel már utókorára tekintve értelmezte a művészetet, ismételten szembeszállva a tömegkultúrával, a reklámmal és a giccsel, különös erővel fogalmazva meg életének vezérgondolatát: a művész sosem lehet áruló.

(Rónay László szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

1848. március 15-ét követően felgyorsultak az események. Az utolsó rendi országgyűlés két hét alatt lefektette az új, polgári Magyarország alapjait. A törvényeket a király – ünnepélyes külsőségek között – április 11-én szentesítette. Az áprilisi törvények rendelkeztek a független felelős magyar minisztérium felállításáról (III. tc.), az évenként összehívandó népképviseleti országgyűlés rendjéről (IV–V. tc.), Magyarország és Erdély uniójáról.( VII. tc.), a közteherviselésről (VIII. tc.), az úriszék, a papi tized megszüntetéséről (XI. tc. XIII. tc.), hitelintézetek felállításáról (XIV. tc.) és az ősiség eltörléséről (XV. tc.). A törvények között szerepelt számos további polgári törvénycikkely, amely a sajtóra, a vallásra, az egyetemre, a színházra vonatkozik.
A törvénykönyv azonban – minden erénye mellett– sok kérdést nyitva hagyott. Nem rendezte, nem rendezhette egyértelműen Magyarország Ausztriához fűződő viszonyát, nem fejezte be a parasztság terheinek felszámolását, és nem készült a kor követelményeinek megfelelő nemzetiségi törvény sem.

1755. április 11-én született James Parkinson angol orvos és természettudós, aki 1817-ben elsőként írta le a kór klinikai tünetegyüttesét. 1997 óta világszerte ekkor tartják A PARKINSON-KÓR VILÁGNAPJÁt.

A neves vízmérnök, WEISSMAHR JÓZSEF (Bécs, 1875. április 11. – Budapest, 1922. december 17.) a Vág folyó szabályozásánál végzett sikeres munkát, amelynek eredményeként meghívták tanítani a Műegyetemre. Az első világháború idején a Boszporuszon végzett különleges vízrajzi méréseket, amelyek alapján a Márvány-tenger parti áramlásainak helyét, irányát és sebességét határozta meg. 1921-ben a vízépítési tanszék vezetője lett – ezt a megbízatást halála miatt csak rövid ideig tölthette be.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 2000, Mag

A csepeli gyáróriás megteremtője, Weiss Manfréd (Pest, 1857. április 11. – Budapest, 1922. december 25.) kereskedelmi akadémiát végzett, rövid ideig egy hamburgi exportvállalat cégvezetője volt. Húszéves korában bátyjával megalapították az első magyar konzervgyárat. Weiss Manfréd külön vállalatot létesített a szükséges konzervdobozok előállításához – ezzel indult egy később hatalmasra növekedett, sokoldalú fémipari vállalat sikertörténete. 1889-ben bevezették a tölténygyártást is, majd a vállalkozást rézolvasztó művel, fémöntödével és hengerművel egészítették ki. 1911-ben nagy kapacitású acélművet helyeztek üzembe. A csepeli gyár az első világháború alatt szinte kizárólag hadianyagok gyártására rendezkedett be, a Monarchia egyik legnagyobb hadianyag szállítója lett és közel 30 000 munkást foglalkoztatott. Mindez óriási műszaki fejlődést és bevételt eredményezett. A háború után, a konjunktúra megszűnésével új termékek gyártására álltak át: készítettek mezőgazdasági gépeket, háztartási edényeket, kerékpárokat, varrógépeket és sok más egyebet. Weiss Manfréd – az idők szavára hallgatva – repülőgép- és motorgyárat is alapított. A Gyáriparosok Országos szövetségének egyik alapítója és alelnöke volt, 1915-től a főrendiház tagja, 1918-ban bárói rangra emelték.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon)

BAKOS BÉLA (Rákoshegy, 1924. április 11. – Szombathely, 1986. február 22.): építészmérnök, a 60-as és 70-es évek magyarországi nagyvárosi lakótelep-együtteseinek egyik tervezője. Tanulmányait 1948-ban fejezte be a budapesti műszaki egyetemen. 1950–67 között a Lakóépülettervező Vállalat, ill. a Típustervező Intézet műteremvezetője, 1967–77-ben az Építésügyi Minisztérium osztályvezetője volt. 1977-től haláláig a Vas Megyei Tanácsi Tervező Vállalat igazgatója. Főként lakóépületek tervezésével és a tömeges lakásépítés témájával foglalkozott. Fontos építészeti alkotásai: Dunaújváros: középmagas pontház és négyszintes lakóházak (1950–55); két óvoda (1951–52); Miskolc: Malinovszky úti középmagas lakóépület (1958–59); Budapest: az Athenaeum Nyomda új üzemi épülete (Karsay Tiborral, 1957–62), József Attila-lakótelep – középmagas pontházak (1958–61), középmagas tömbházak (Cserba Dezsővel, 1961–62), Újpalota – középmagas paneles lakóépület-típus (Szemerédy Magdával, 1966–71).

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1999. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

HARKÁNYI BÉLA, báró (Pest, 1869. április 11. – Budapest, 1932. január 23.): csillagász, a magyar csillagászat nemzetközi kapcsolatainak egyik kiépítője. 1887-től a pesti, lipcsei és strassburgi egyetemen tanult, majd tanulmányutat tett Amerikában. 1896-ban a pesti egyetemen matematikai doktorátust szerzett. 1899–1902-ben az ógyallai obszervatóriumban vállalt állást. 1907-ben a pesti egyetemen a csillagászat magántanárává habilitálták. Tagja volt a főrendiháznak. Szakirodalmi munkássága jelentős:
A sarkmagasságváltozások meghatározásai és ennek magyarázata (Bp., 1896);
Hullámos vízfelületek fénytükrözési jelenségei;
Adalékok a csillagászat fejlődésének elméletéhez (Bp., 1922).

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1994. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

Szaniszló Krakkó püspöke, vértanú (†1079). Boleszló lengyel királyt kicsapongó élete miatt sokszor megfeddte. Boleszló azzal próbálta rágalmazni, hogy az elhalt nagybátyjától vásárolt telek árával a püspök adós maradt. Szaniszló három nap – három éjjel böjtölve, virrasztva, kérte a halottat, hogy tanúskodjék mellette. A halott nagybácsi a tárgyaláson meg is jelent, és tisztázta Szaniszlót. Intelmeit azonban a király ezután sem hallgatta meg, sőt a püspököt kivégeztette.
Hallgassuk meg erről az Érdy–kódex előadását: „az Úristennek szent papját kivonyá az egyházból és mind ízenkéd koncoltatá és bestyeknek és égi madaraknak hányatá megemészteni. De ime azonközben Úristennek akaratjából Vizli vízről négy keselyűmadarak jövének és ez szent mártirnak szent testét senkinek sem hagyák bántani. Mikoron mindez isteni csodadolgokat látták volna, nekik ájotatusságnak okáért odamenének, és felgyőjtvén az szent testnek remekeit. És mikoron egymás mellé rakták volna, ottan egésszé lén az szent test, mintha semmi seb reá nem esött volna. Szent Mihály egyházában temették el, és az lámpás, kit fejének felfüggesztöttek, nagy sok esztendég szenetlen égött minden segedelem nélkül.”
Szaniszló tisztelete leginkább a Szepességben és a vele szomszédos tájakon virágzott, ami világosan a lengyel jámborság átsugárzását bizonyítja. Ismeretes az is, hogy Zsigmond király tizenhat szepesi várost zálogosított el Lengyelországnak, amelyek csak jó negyedfélszázad múlva, Mária Terézia idejében kerültek vissza hazánkhoz.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)