A Felvidékről kitelepítettek emléknapját minden év április 12-én tartják a magyar Országgyűlés 86/2012. (XII. 7.) OGY határozata alapján. Azért ezt a dátumot választották, mert 1947-ben ezen a napon kezdődött el a szlovákiai magyar lakosság Felvidékről való kitelepítése. A szlovák-magyar lakosságcsere egyezményt 1946. február 27-én írták alá Budapesten, és május 14-én fogadta el a Parlament. A kitelepítetteket szállító első vasúti szerelvény 1947. április 12-én indult el a Felvidékről, és 1949. június 5-ig több mint 76 ezer embert szállítottak át Magyarországra.
Az emléknap tisztelgés „a Beneš-dekrétumok következtében a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra telepített mintegy százezres magyarság” előtt, „akik az állampolgárságuktól, közösségüktől, vagyonuktól megfosztva, szülőföldjükről elűzve kemény akarással otthont teremtettek maguknak”.

1241. április 12-én Muhi mellett ütközött meg IV. Béla magyar király az országra támadó hatalmas tatár erőkkel.
A néhány évtized alatt világméretű hatalommá növekedett mongol birodalom támadása voltaképpen nem érte váratlanul Magyarországot. 1223-ban az alánok, a kunok pusztulásáról, majd az egyesült orosz-kun haderő verségéről, a Kalka menti csatáról is érkezett hír. 1239-ben a kun fejedelem (Kötöny, Kuten vagy Köten néven) maradék népével bebocsátást kért az országba, felvéve a keresztény hitet. 1240/41 telén elesett Kijev is.
Magyarországon ekkor indult csak meg a kétségbeesett készülődés. 1241 márciusában a magyar határőrséget legyőzték a tatárok és a Vereckei-hágón át betörtek az országba. IV. Béla Pestre gyűjtötte össze a hadait. Közben a kunok pusztítva kivonultak az országból, mivel a magyar főurak – igaztalanul – a tatárokkal való összejátszással vádolták meg őket.
A maradék magyar haderő a Sajó partján, Muhinál véres, megsemmisítő vereséget szenvedett: 1241. április 12-én hajnalban a 20-25 ezer főt számláló sereget bekerítették Batu kán seregei. A király is csak nagy nehézségek árán tudott megmenekülni.
Ezután kezdődött az a hatalmas vérontás, amelyet a magyar nyelvi emlékezet tatárdúlásnak, tatárjárásnak nevez. 1242 januárjában a tatárok átkeltek a Dunán. A pusztításnak egyedül a jól megerősített kővárak tudtak ellenállni, mint pl. Pannonhalma vagy Esztergom. Az egyik sereg a magyar királyt vette üldözőbe, aki végül Trau (Trogir) váráig menekült.
A kétségbeejtő helyzetben a tatár seregek azonban váratlanul kivonultak az országból vélhetően azért, mert teljesítették feladatukat: Megfélemlítették és kifosztották a hódításra kiszemelt országot. A mongol birodalom bomlásának köszönhetően nem került sor második támadásra, amellyel végleg alávetették volna Magyarországot.
A történészek körében ma is vita tárgya, hogy mit jelentett az ország számára a tatár pusztítás. Az egykorú források arra engednek következtetni, hogy szinte csoda, hogy újrakezdődött az élet Magyarországon. Ennek az újrakezdésnek fontos szerepelője a hazatérő király, IV. Béla, „a második honalapító.”

1961. április 12-én a Szovjetunióban Földkörüli pályára bocsátották a világ első embert szállító űrhajóját, fedélzetén Jurij Gagarin repülő őrnaggyal. Erre emlékezik AZ ŰRHAJÓZÁS NAPJA.

Az 1877–78. évi orosz-török háborút követő san-stefanói békekötés előírta a Vaskapu hajózhatóvá tételét. Ennek érdekében mintegy 400 000 köbméter sziklát kellett eltávolítani a Duna medréből. A feladat megoldására 1889 júniusában pályázatot írtak ki. A víz alatti robbantásra már ismert volt Ivan Schlenker módszere, amelynek lényege az volt, hogy a robbanótöltetet egy harang alá helyezték. Puskás találmányi gondolata abban állt, hogy megváltoztatta a harang alakját és egy kis gyutacsot alkalmazott. A gyutacs a töltettel együtt robbanva rászorította a harangot a sziklára és így a sziklarombolás nagyobb hatásfokkal történt. Puskás találmányára német, amerikai és svéd szabadalmi oltalmat szerzett. Végül az eljárást mégsem alkalmazták egy korlátja miatt: a harang illeszkedése a sziklán nem volt tökéletes, így a hatásfok is korlátozottnak bizonyult; így a pályázatot sem ez a megoldás nyerte meg. Puskás elgondolása a kettős robbantás alkalmazásáról azonban mindenképpen eredeti ötlet.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1990)

Az első magyar orvosi folyóirat alapítója, a magyar természettudományos nyelv egyik megújítója, BUGÁT PÁL (Gyöngyös, 1793. április 12. – Pest, 1865. július 9.) rövid tisztiorvosi szolgálat után már fiatalon a pesti orvosegyetem elméleti orvostan tanára lett. Kezdettől fontosnak tartotta, hogy a szakirodalom – elsősorban a tankönyvek – magyar nyelven álljanak a diákság és a gyakorló orvosok rendelkezésére. Ez okból több szakkönyvet lefordított és már ekkor próbált a szakkifejezésekre magyar eredetű és hangzású szavakat keresni. A természettudományos szaknyelv megújítása egész életét betöltő program lett. Toldy Ferenc írta, hogy „helyesen szólni Révai, szépen Kazinczy, műszabatosan Bugát Pál tanította a nemzetet”. Toldy egyébként közeli barátja és állandó munkatársa volt; 1830-ban együtt indították az első jelentős magyar gyógyászati folyóiratot, az Orvosi Tár-at. Ezzel tudományos fórumot teremtettek a magyar orvostársadalomnak. Bugát volt a kezdeményezője és első elnöke az 1841-ben megalakult Természettudományi Társulatnak.
Szokatlan, érdekes ötlete volt Bugát Pálnak az az elgondolás, mely szerint a magyar nyelvet a nyelvrokonok – észtek, finnek, lappok – szókincséből vett szavakkal próbálta gazdagítani. Erre vonatkozó nézeteit Szócsíntan című művében fejtette ki. 1839-ben Toldy Ferenccel közösen adta ki Magyar-Deák és Deák-Magyar Orvosi Szókönyv-ét, amelyben a latin szakkifejezésekre próbált magyar megfelelőket találni. Az általa kreált orvosi szavak egy része elterjedt és ma is használatos; ilyenek például: láz, tályog, izom, ideg, mirigy, műtét, végtag. Más, ma már mulatságosnak tűnő szavait kirostálta az idő; például: dag (daganat), gőg (gége), foganc (foghúzó eszköz). Legjelentősebbnek tartott nyelvújítási munkája a Természettudományi szóhalmaz (1843).
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt Bugátot Magyarország főorvosává nevezték ki; a szigorú megtorlás nem maradt el: megfosztották egyetemi tanári állásától és nyugdíjjogosultságától. Visszavonultsága idején újra az orvosi szaknyelv magyarításával foglalkozott. Az önkényuralom enyhültével, 1860-ban ismét a Természettudományi Társulat elnöke lett.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudománytörténeti Intézet, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993 [Batári Gyula], Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig)

A műemlékvédelem egyik első szorgalmazója, az archeológia tudós művelője, RÓMER FLÓRIS (Pozsony, 1815. április 12. – Nagyvárad, 1889. március 8.) már bencés szerzetesként kezdte tanári pályáját, először a rend győri gimnáziumában, majd a pozsonyi akadémián. 1848-ban beállt a honvédek közé és a világosi fegyverletételig utászként szolgált. Ötévi várfogsággal torolták meg hazafiasságát. Az 1850-es évek végén Ipolyi Arnold hatására fordult érdeklődése a régészet felé. 1860-ban megjelent könyve, A Bakony – természetrajzi és régészeti vázlat együtt tárgyalja geológiai, botanikai, régészeti és építészettörténeti megfigyeléseit. 1861-ben Pesten az Akadémia kézirattárának őre lesz; 1864-től maga is tagja a tudós társaságnak és régészetet tanít az egyetemen.
Kezdettől fogva tagja volt a Műemlékek Országos Bizottságának és szerkesztője az Archeológiai Közlemények-nek valamint az Archeológiai Értesítő-nek. 1875-ben nagyváradi kanonokká nevezték ki; itt fejezte be életét.
Felmérései, jegyzetei, vázlatai fontos forrásai a régészetnek és művészettörténetnek. Nagy érdemei vannak Aquincum romjainak feltárásában és megőrzésében.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Életrajzi Lexikon, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig)