Mi volt a motivációja, amikor megpályázta a Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatói székét?
Szentendrei lakosként, kulturális menedzser végzettséggel szinte evidens, hogy az út a Ferenczy Múzeum megpályázásáig vezet, főleg úgy, hogy korábban a Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft. igazgatójaként és most a Szentendre és Térsége TDM Nonprofit Kft. vezetőjeként is ilyen irányú tapasztalatokat szereztem. A személyes érdeklődésem és az intézmény tevékenysége maximálisan összeér egymással. Az elmúlt években ráadásul aktívan jelen voltam a szentendrei kulturális életben és kortárs jelenében, és nagyszerű, hogy a megszerzett tapasztalatot tovább tudom kamatoztatni. Ezt pedig helyben leghatékonyabban a Ferenczy Múzeumi Centrumban lehet.
Mi az a legfontosabb dolog, amit megőrizne és továbbvinne a meglévő szemléletből, és mi az, amin változtatni kell?
A legfontosabb szemléletbeli váltás a múzeum szerepének újraértelmezése kell hogy legyen. Az elmúlt évtizedben a múzeum működését alapvetően galerista szemlélet határozta meg, bizonyos területek túl nagy hangsúlyt kaptak, mások teljesen háttérbe szorultak. A múzeum csodálatos gazdagsága és sokrétűsége ezáltal nem tudott megmutatkozni. Viszont nagyszerű kortárs kiállításokat, projekteket láthattunk itt, ezeket mindenképpen érdemes továbbvinni, valamint fontos, hogy vigyázzunk arra a nagyszerű szakembergárdára, akikre a későbbiekben még erősebben szeretnék támaszkodni a magas szakmai minőség fenntartása érdekében.
Melyek azok a területek, amelyek háttérbe szorultak?
Ha bárkit megkérdezünk, hogy mit csinál a Ferenczy Múzeum, a legtöbben képzőművészeti projekteket említenék, amelyek valóban nagyon fontosak. Viszont emellett az elmúlt évtizedben nem igazán tudott előtérbe kerülni az itt zajló régészeti munka, kevés hangsúly jutott a helytörténetre, a néprajzra, pedig ezek legalább annyira izgalmasak, mint a múzeum képzőművészeti gyűjteménye. Azt gondolom, hogy Szentendre történetének és jelenének megértése talaja kell hogy legyen a további építkezésnek. A Ferenczy Múzeumban minden a rendelkezésre áll ahhoz, hogy a kultúrát a maga komplexitásában meg tudjuk mutatni, hogy egy témakört vagy jelenséget több aspektusból körüljárhassunk. Ha jól csinálom a dolgom, akkor ezt a sokszínűséget és többrétegűséget láthatóvá tudjuk tenni.
Sok rossz példa van helytörténeti, régészeti és néprajzi kiállításokra. Hogyan lehet izgalmassá tenni ezeket a témákat?
Nemcsak ezek, de a képzőművészeti kiállítások esetében sem kezelhetünk bizonyos dolgokat evidenciaként: a múzeumnak alapvető edukációs feladata és kötelessége van. Elsősorban akadálymentesítésre van szükség ahhoz, hogy a mű és a néző közötti kapcsolatot megteremthessük. Ezt követően pedig törekedni kell az élményszerűségre, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy az eredeti tárgyak bemutatása mellett létre kell hozni egy narratívát, ami segítségével a látogató kapcsolódni tud az adott témához.
Jól kell élni az audiovizuális eszközök adta lehetőségekkel is. Nem félek attól, hogy egy szentendrei helytörténeti kiállítás szükségszerűen unalmas, hiszen azt érdekes figurák, nagy tragédiák, izgalmas problémák alakították, a narratíva pedig a befogadás, a sokszínűség, a küzdés és az innováció fogalmai mentén alakult, amelyek megmutatása érdekessé teheti ezeket a kiállításokat. A műtárgyakhoz sem elegendő egy képaláírást tenni, fontos, hogy megmozduljon, hogy valamilyen mátrixnak a részeként jelenjen meg a kiállításban.
A pályázatában szerepel, hogy a narratíva gyűjtése is a Ferenczy Múzeum egyik feladata lesz. Hogyan kell ezt elképzelni?
Szentendre ezerarcú művészváros, viszont keveset tudunk a művészeti életéről a jelen keresztmetszetéből nézve, mert fragmentált, sokszínű, nem összefüggő, és már nincs olyan erős csoportosulás az alkotók között, mint amilyen korábban volt. Éppen azért fontos gyűjteni az oral historyt, hogy képet kapjunk arról, hogy milyen művészeti élet zajlik itt jelenleg, kik alkotják, milyen narratívákból áll össze a nagy történet. Fontos, hogy a múzeum tudomást vegyen a jelenéről, a kontextusáról, hogy aktív kapcsolata legyen a térrel, amely körülveszi.
Hogy lehet beemelni a kortársakat úgy, hogy megfelelő szerephez jussanak, de mégse legyenek túlhangsúlyozva?
Fontos, hogy folyamatosan hírt adjunk azokról a művészekről, akik itt alkotnak, és hogy platformokat biztosítsunk a számukra amellett, hogy más alkotók, más műhelyek projektjei is megmutatkozási lehetőséget kapnak. A következő időszakban ki kell találni, hogyan, milyen rendszerességgel és milyen formában tudnak bemutatkozni a kortárs alkotók. És a múzeum nem eshet abba a hibába, hogy csak szép, nagy, lezárt életműveket mutat be, helyet kell adni a fiatal, pályakezdő alkotóknak is, ami az intézmény vitalitását is megadja.
Egy Krasznahorkai-idézettel kezdődik a pályázata, amelyben a fa mint metafora jelenik meg.
Ez az idézet az építésről szól, ami a fizikai és szellemi gondoskodást egyaránt jelenti. Ha a múzeumra vonatkoztatom, akkor alaposságra és odafordulásra van szükség ahhoz, hogy kibontakoztathassuk az épületekben rejlő potenciált. Akkor járunk sikerrel, ha nem az egyéni ízlésünket és motivációnkat erőltetjük rá a múzeumra, hanem hátrébb lépünk, és a rapid sikereket ígérő csili-vili projektek helyett a lassú építkezésre fektetjük a hangsúlyt.
Lehet, hogy az épületek állagának helyreállítása, a raktárhelyzet rendezése, a kollégák munkakörülményeinek javítása kevésbé látványos, viszont csak ezekkel együtt tud létrejönni szellemi értelemben is az a közeg, ahol nagy eredményeket és időtálló dolgokat lehet megvalósítani. Alázatosnak kell lenni, és a csapattal együtt kell szolgálni az egyetemes kultúrát, erős alapokat kell letenni ahhoz, hogy arra azután lehessen építkezni.
Hogyan pozicionálná a múzeumot?
Ebben is az építkezés híve vagyok, hiszek abban, hogy a stabil alapokra lehet további felépítményeket tenni. Elsősorban egy lokálisan erős, jól azonosítható szellemi központot kell létrehozni, majd ha a helyi beágyazottság már stabil, akkor lehet országosan, majd regionálisan kiterjeszteni a szárnyainkat. Először a saját sorainkat kell rendezni, erre lehet majd jól építkezni.
Hogyan szervesülhet a város és a múzeum?
Vannak a művészettörténetben olyan szentendrei történetek, amelyeket érdemes újra és újra elmesélni, mint például a Vajda Lajos Stúdió megalakulása, működése, „botrányai”. Az F.M.Air vagy Gergye Krisztián szinesztéziaprogramja jó példák az összművészetiségre, amelyek a művészeti élményt kézzelfoghatóvá, a gyűjteményt pedig élővé teszik, miközben a múzeumot is összefűzik a várossal. Bízom benne, hogy ezekből a kapcsolásokból sikerült a múzeumot is beemelni a város szövetébe.
Hogyan lehet a múzeumi épületeket hálózattá fűzni?
Úgy, hogy nem hierarchikusan tekintünk a Ferenczy Múzeum és a kis múzeumok kapcsolatára. A múzeumi hálózat különleges adottsága, hogy körbeöleli a várost, sok pici kiállítóhelye van, amelyek mind mi vagyunk. Ezek azonban izoláltan léteztek eddig, a mi feladatunk, hogy megmutassuk, hogy a ránk bízott nagy életművek hogyan kapcsolódnak egymáshoz, Barcsay, Kmetty, Ámos Imre, Vajda és a többiek művészete hogyan érnek össze egymással. Ezek nem elválasztható oeuvre-ök, fontos, hogy a nagy összefüggésekben gondolkodjunk róluk.
Szeretném, ha olyan komplex kiállítások jönnének létre, amelyek széles közönséget szólítanak meg, és szövetszerűen behálózzák a várost. Ehhez arra van szükséges, hogy a rossz állapotban levő épületeket felújítsuk, helyreállítsuk, majd a nagy alapgyűjtemények segítségével el tudjunk mondani nagy történeteket, amelyek mellé kiegészítő jelleggel olyan mozaikdarabkákat helyezhetünk, amelyek árnyalják a narratívákat, és összefűzik az életműveket. El lehet mesélni például, hogy Ámos Imre életműve és a helyi felekezetek története hogyan kapcsolható össze, vagy hogy miként kerültek ide a művészek, valamint, hogy kik voltak azok a Ferenczyek és hogyan kötődnek a városhoz.
Hogyan lehet leküzdeni a látogatók küszöbfélelmét?
Mindenféle marketingtevékenységet és kültéri tárlatot meg kell előznie annak, hogy láthatóvá tegyük: a múzeum nyitott hely, ahová be lehet menni, ahol nem kell csendben lenni, nem kell fegyelmezni magunkat. A Ferenczy Múzeum-eszményem olyan, amiben van gyerekzsivaj és beszélgetés, bátran feltett kérdések, egyáltalán: egy olyan légkört képzelek el, amelyben jó lenni. Ezt követően fontos kommunikálni, hogy művészváros vagyunk, hogy a lángosozás után fel lehet szaladni megnézni egy kiállítást, még akkor is, ha csak húsz percünk van rá. Ehhez meg kell teremteni az infrastruktúrát is, fontos, hogy olyan múzeumudvaraink legyenek, ahová le lehet ülni, ahol közösségként lehet találkozni, ahol valódi beszélgetéseket lehet folytatni.
Mit ért azalatt, hogy tartalomközlés helyett tartalomgyártásra van szükség?
Ma már mindennek a kulcsa, hogyan kommunikálunk, hogyan mutatjuk meg magunkat. A kommunikáció terén irányváltásra van szükség. A passzivitásból ki kell jönni, és be kell látni, hogy nem lehet saját online tartalom és felismerhető vizuális világ nélkül továbblépni. Meg kell találni azokat a csatornákat, ahol hatékonyan lehet elmondani azt, ami számunkra fontos, az online platformoknak pedig nemcsak információkat kell közölniük, hanem az ismeretterjesztés és tudásátadás fontos felületeivé kell válniuk. A gyűjteményt és a kiállításainkat egyaránt dinamizálni kell, bátor kontenteket kell előállítani, amelyek vonzóvá teszik a múzeumot és az offline tartalmait.
Az online platformokon fel kell vállalni szubjektív történetmesélést. Azt látjuk, hogy ez az, ami működik.
Szerintem is így lehet átütni a gátakat, meg lehet mutatni, hogy a nagy alkotók is olyan emberek voltak, akiknek megvoltak a saját hétköznapi történeteik, amiket el lehet mesélni. Így meg lehet nyitni azokat a kapukat, amelyeken keresztül a látogatók tudnak majd kapcsolódni az életművekhez, a kiállításokhoz és magához a múzeumhoz. Igazgatóként azonban fontos, hogy a személyes ízlésem nem erőltethetem rá a múzeumra, hogy a csapat szakmaiságára támaszkodva alakítsuk a programokat.
Mi az első feladat, amit igazgatóként elvégez?
Az első látványos feladat a Ferenczy Múzeum megjelenésének a módosítása lesz: meg fogjuk oldani, hogy a kerten keresztül a főbejáraton lehessen közlekedni, egy faültetéssel egybekötött kapunyitás első gesztusként szimbolikusan fogja jelezni, hogy merre indulunk el. Az évek óta zárva levő vaskapunak ki kell nyílnia, a magára hagyott kertbe pedig életet kell lehelni.
Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
