Száll a kakukk fészkére
Az Ez történt egy éjszaka után a Száll a kakukk fészkére a második film, amely megnyerte az öt legfontosabb Oscar-díjat (legjobb film, rendező, színész, színésznő és forgatókönyv), az alapul szolgáló regény szerzőjének, Ken Kesey-nek azonban ez sem volt elég, hogy megnézze Miloš Forman rendezését. Az író nem tudta elfogadni, hogy könyvével ellentétben a film nem az indián származású Főnök nézőpontját követi. Irodalmi hűség ide vagy oda, a szóban forgó mű Forman egyik legfontosabb hollywoodi filmje, és ezt nemcsak a díjözön bizonyítja, de az is, hogy a Louise Fletcher által játszott Ratched nővér az illusztris ötödik helyet foglalja el az Amerikai Filmakadémia filmes főgonoszainak listáján. Az elmegyógyintézet betegeit teljes kiszolgáltatottságban tartó nővér valóban kegyetlen szadista – de más szemszögből nézve drasztikus döntéseivel csak a rendet szeretné fenntartani az olyan bomlasztó erőkkel szemben, mint amilyen Randle Patrick McMurphy (Jack Nicholson).
A bűnöző „Mac” McMurphy önként vonul be az intézménybe, így próbál megmenekülni a börtöntől, de itt ugyanúgy rab lesz, mint ha vállalta volna büntetését. És habár eleinte ő az egyetlen páciens, aki szigorú értelemben véve egészséges, a cselekmény végére társaihoz hasonlóan leépül. Az egészséges és a beteg fogalma felcserélhetővé válik, s ez a „rabokra” és a „börtönőrökre” egyaránt érvényes.
Esőember
A Jó reggelt, Vietnam!-ot is jegyző Barry Levinson 1988-ban bemutatott filmje a közvélemény szerint iskolapéldája a mentális betegségekkel foglalkozó mozgóképeknek, holott a Dustin Hoffman és Tom Cruise főszereplésével készült Esőember nem csekély szerepet játszott a „zseni autista” téves képzetének kialakulásában. A Hoffman által alakított Raymond Babbitt nem azért zseni, mert autista, hanem azért, mert autizmusa savant-szindrómával társul, azzal az állapottal, amelynek köszönhetően a fejlődési rendellenességgel élő emberek egy-egy területen kiemelkedően tehetségesek. Raymond például bármit kiszámol fejben, és kívülről fújja a telefonkönyvet.
Habár az Esőember sztárja egyértelműen a játékáért Oscar-díjat is nyert Hoffman (aki egy ponton ki akart szállni a produkcióból, mert úgy érezte, nem elég hiteles az alakítása), legalább annyira fontos Raymond testvére, a Tom Cruise által megformált Charlie. Rajta keresztül válik hangsúlyossá a film egyik legfontosabb kérdése, az, hogy hogyan lehet együtt élni egy beteg emberrel. A macsó Charlie jellemfejlődése felszámolja a konvencionális egészség–betegség dichotómiát, és (Forman filmjéhez hasonlóan) rávilágít e fogalmak viszonylagosságára. A történet vége felől nézve ő éppoly kevéssé tud bánni érzelmeivel, mint Raymond – és épp utóbbi lesz az, aki „kigyógyítja” érzéketlenségéből „egészséges” testvérét.
Egy csodálatos elme
Ron Howard 2001-es rendezése vitathatatlan klasszikus, amelyben Russell Crowe pályájának egyik legnagyobb alakítását nyújtotta; a film a közgazdasági Nobel-emlékdíjas John Forbes Nash életét dolgozza fel Sylvia Nasar könyve alapján. Első fele Nash diadalmenetének elejét mutatja be, azt, hogyan dönti meg a magának való egyetemista Adam Smith százötven éves játékelméletét, majd miként válik a hidegháború fontos kódfejtőjévé. A hosszúra nyúlt expozíciót követően a tudós paranoid skizofréniája kerül a középpontba. Nashnek nem képzelt ellenségeivel, hanem önmagával kell szembeszállnia a harcban, melynek tétje a teljes értékű, boldog élet.
A négy Oscar- és ugyanennyi Golden Globe-díjat nyert alkotás nem ragaszkodott minden ponton a valósághoz: az igazi John Forbes Nashnek csak auditív hallucinációi voltak, míg a filmben a hangok látomásokkal egészülnek ki. Érdemes azonban szemet hunyni az „apró” módosítás felett, hiszen nem öncélú valósághamisításról van szó, hanem a betegség érzékletes ábrázolását elősegítő kreatív döntésről.
Egy különc srác feljegyzései
Stephen Chbosky saját, azonos című regényéből rendezett filmet 2012-ben, nem meglepő hát, hogy a coming-of-age történet nemcsak jó film, de jó adaptáció is, amely pontosan ragadja meg és adja vissza az irodalmi alapanyag esszenciáját. A főszereplő Charlie (Logan Lerman) elsőre pusztán félénk és szerencsétlen elsőéves gimnazistának tűnik, akinek egyetlen barátja az irodalomtanára. Szerencséjére rövidesen felkarolja az idősebb Sam (Emma Watson, aki kétségtelenül a legnagyobb húzónév volt a produkcióban) és a lány mostohatestvére, Patrick (Ezra Miller). Hatásukra fokozatosan megnyílik, elkezdi a kamaszok átlagos életét élni, bulizik, csajozik, és a Rocky Horror Picture Show éjféli vetítéseire jár.
Charlie kibontakozásával párhuzamosan mind egyértelműbbé válik, hogy zárkózottságát múltbéli traumák okozzák. Egykori legjobb barátja öngyilkos lett, saját, rajongva szeretett nagynénje pedig szexuálisan zaklatta. Már ennyi is elég lenne a depresszióval vegyülő poszttraumás stresszbetegség kialakulásához, de a fiút emellett masszív bűntudat is gyötri: magát okolja az említett nagynéni haláláért. Lerman remekül játssza a labilis, saját problémáit csak lassan felismerő kamasz fiút, aki azonban nem az egyetlen „beteg” a sztoriban: barátainak többsége is gyerekkori traumákkal és toxikus mintákkal küzd.
To the Bone
Ritka az eredeti darab a Netflix saját gyártású filmjei között, de üdítő kivételt jelent a 2017-es To the Bone. Marti Noxon saját élményeiből táplálkozva írt és rendezett filmet az anorexiáról, a személyes érintettség pedig nem maradt nyom nélkül: a passzív, gyógyulni nem akaró, csontsovány Ellen története csupa erős, de nehezen értelmezhető szimbólummal és elhallgatással terhelt, aminek egyik oka vélhetően a megrendítően intim, szinte vallomásos hangvétel. A főszerepet játszó Lily Collins korábban szintén küzdött hasonló problémákkal, ezért számos támadás érte a produkciót, amikor kiderült, a rendező azt kérte a színésznőtől, fogyjon annyit a szerep kedvéért, amennyit csak tud (hozzá kell tennünk, hogy meghatározott célsúly nem volt, és Collinsnak szakértő segített a fogyásban).
Annak ellenére, hogy Noxon filmje nem menekült meg maradéktalanul a hollywoodi történetek minden gyermekbetegségétől – például attól a tévhittől, hogy szerelmi szál nélkül nem készülhet jó sztori –, összességében hiteles és a nehéz téma ellenére is élvezhető alkotás került ki a rendező keze alól. A To the Bone betegségábrázolásának nagy érdeme, hogy a cselekmény fő helyszínéül szolgáló otthonban a legkülönfélébb korú és testalkatú evészavarosokkal találkozunk a balett-táncos fiútól a kövérkésebb lányon át a terhes fiatalig – ez rávilágít arra, hogy a társadalom milyen széles és változatos összetételű rétege szenved a szóban forgó állapottól. A vizuális megvalósításra is utalnunk kell: szinte hihetetlen, hogy a kiálló bordák és a gerinc menti sebek közeli felvételei ellenére a film képi világa inkább ízlésesnek hat, mintsem gyomorforgatónak.
Pánik
Hogy magyar film is szerepeljen a listán, megemlítjük Till Attila első nagyjátékfilmjét. Habár a 2008-ban bemutatott Pánik egyértelműen gyengébb későbbi munkáinál, a Tiszta szívvel-nél, valamint az legutóbbi, És mi van Tomival? című darabnál, érdemes számontartani – ha másért nem, mert bizonyítja, hogy Tilla minden munkájában következetesen kifejezi szociális érzékenységét. A mozgássérültek és az alkoholisták előtt a szorongásos betegekről forgatott epizodikus szerkesztésű szkeccsfilmet; a több szálon futó történet egyszerre kínos és vicces, hiszen mindegyik szereplőjének van valami furcsa becsípődése.
Az érdekes témafelvetés ellenére a film szétesik, cselekménye nem tart semerre, a konfliktusok megoldása pedig banális és valószerűtlen. A frappáns színészi alakítások – Thuróczy Szabolcs és Kovács Lehel meleg rendőrei vagy Bánsági Ildikó erotikus játékokat vásárló anyukája – viszont jelentősen emelik a színvonalat, ahogy a változatos vizuális megoldások (lassítások, gyors vágások, montázsok) alkalmazása is.
Joker: Kétszemélyes téboly
Nem maradhat ki a Joker folytatása sem, amely a tavalyi velencei filmfesztiválon debütált. Todd Phillips 2024-es darabja az egyik legfrissebb film a témában, és minden szempontból szembemegy a nézői elvárásokkal. A musicalbetétekkel megszakított tárgyalótermi dráma mintha fordított folyamatot mutatna be az első részhez képest: míg utóbbi azt követi nyomon, hogyan lesz a megalázott és megnyomorított komikusból képregényes főgonosz, addig a második rész Arthur Fleck, azaz Joker (Joaquin Phoenix) sikertelen konformizációs kísérletét mutatja be. Arthur egy kórházban várja tárgyalását a néhány éve elkövetett gyilkosságsorozat után; mentőkártyája paradox módon az életét megnyomorító személyiségzavar lehet, ügyvédje ezzel próbál kedvező ítéletet kieszközölni.
A bevezető, animációs filmes betét azt sugallja, hogy a történet központi témája a tudathasadás lesz, a cselekmény előrehaladtával azonban a mentális zavar ábrázolásánál is fontosabbá válik, ahogy a film leszámol a sztárkultusszal. Ezt elsősorban Harley Quinn (Lady Gaga) figuráján keresztül teszi, aki látszólag szerelmes Arthurba, idővel viszont kiderül, hogy csak a főgonosz érdekli, az arcfesték mögötti kisember nem. Ennek ellenére fontos, az egész filmen végigvonuló kohéziós elem Joker betegsége – bomlott lelkivilágának pedig izgalmas kivetülései a sokat vitatott musicalbetétek.
