Elek a középkor egyik legkedvesebb legendahőse volt. Történetét több magyar kódexben megtaláljuk. A Nádor-kódex rövidebbre fogott előadása szerint Elek Euphemianus római patrícius fia volt. Jámbor szülei sokáig gyermektelenül éltek. Amikor embörségöt ért volna, választának neki császár udvarából egy szizet, és neki adák feleségül. Annak utána, mikoron a nyugodalomnak ideje eljött voIna, bemene az szent ifjú az ő mátkájával ágyasházába, holott kezdé űtet tanítani isteni félelemre és szizességnek tartására. Mely tanúságnak utána aranygyűrűjét és vitézi övének csatját, kivel övedözik vala, neki adá tartani, mondván: vedd hozzád ezöket, és tartsd nálad, amíg Úristennek kellemetös.
Elek ezután koldus képében Edessza városába zarándokolt, hol vala mü urunk Jézus Krisztusnap képe, ki nem emböri kéz miatt vala alkotván, gyolcsba szerezvén. Szomorú atyja szolgáit szétküldte a világba, hogy keressék meg fiát. Elek látta őket, de nem árulta el magát. A szolgák visszatértek és jelentették, hogy nem találták meg. Az ő jegyöse kediglen úgy mond vala ő napának: én addiglan, míg az én édességös uram felől hírt nem hallok, miképpen a gerlice, egyedül veletök megmaradok, és veletök lakozom.
Már tizenhét esztendeig szolgált Elek Edesszában, teljesen ismeretlenül Szűz Máriának egyházánál, amikor a Boldogasszony képe megszólalt és azt mondta az őrnek, hogy hozza be az egyházba Isten emberét. Elek megijedt a hirtelen tisztelettől és hajóra szállott, amelyet a szél Rómába sodort.
Elek itt fölkereste atyját és kérte, hogy fogadja be szegényei közé. Nem árulta el most sem magát, nem ismerték föl. Imádsággal, vezekléssel töltötte minden idejét. A szolgák sokszor csúfot űztek belőle. Ismeretlenül újabb tizenhét évig él atyja hajlékában. Érezvén halálának közeledését, papirost, tintát kért, és életét írásba foglalta. Szózat hallatszott az égből, hogy keressék meg Isten emberét: Euphemianus házában lelik meg. Mikor a pápa és kísérete odaért, Eleket már halva találták. Orcája fénylenék, mint Isten angyala.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

András és Benedek, mester és tanítvány. Nem magyarok, de régi hazánk földjét szentelték meg. Legendájukat rendtársuk, Boldog Mór későbbi pécsi püspök írta meg. A lengyel Zoerárd, magyarosan Szórád hallotta első szent királyunk hírét, hazánkba jött, és András néven a Zobor-hegyi bencés monostorba lépett.
A szkalkai barlangban, Trencsén közelében, a Vág folyó meredek partján remeteéletet élt. Legendája szerint a Zobor-hegyen vette át apátja kezéből azt a 40 szem pálmadiót, amely a nagyböjt alatt egyetlen tápláléka volt: egy nap egy szem. Keményen vezekelt, erdőirtással foglalkozott. Néha annyira elfáradt, hogy elájult. Egy alkalommal az Úr angyala tette szekérre, és vitte vissza barlangjába. Elhagyatottan halt meg, szerzetestársai ráakadva, a nyitrai, Szent Emmerám tiszteletére szentelt székesegyházban temették el.
Barlangját tanítványa, Benedek örökölte, aki nyilván szlovák eredetű volt. A kapott gazdag alamizsnákat mindig a szegények között osztotta szét. Egyszer kóbor rablók támadták meg. Pénzt kerestek, de nem találtak nála. Haragjukban megölték, és a barlang alatt rohanó Vágba vetették (1012?).
A szent remetét hiába keresték. A jámbor hagyomány szerint egy sas vezette őket nyomra, amely állandóan egy helyen lebegett: a Vág vize fölött. Valaki leereszkedett a vízbe. Meg is találta a szent holttestét, a húsába nőtt vezeklőlánccal együtt.
Történt nemsokára, hogy egy haramiát cinkostársai halálra sebesítettek. A barlangban akarták elföldeni. Itt azonban életrekelt és megszólalt: ne fussatok el tőlem, Szent Szórád támasztott föl a halálból az életre. Mostantól kezdve a haramia vezekelt bűneiért a barlangban.
Egy nyitravidéki népmonda szerint a Zobor hegyén lévő barlangnak a nép ajkán Szórád luka a neve. A tornosiak úgy tudják, hogy egy Szórád nevű remete élt benne. Egyszer éppen az aranyát fényesítette, amikor rablók támadták meg. Szórád szökni próbált előlük, amikor egy szikla útját állotta. Csodamódra azonban megnyílt, Szórád pedig keresztülszaladhatott a hegyen.
A Szórád-kultusz hajdani virágzását, nevének kedveltségét a Szórád, Szórády, Szorády, Szóráth, Szoráth, Szórág, Szóláth családneveink is tanúsítják, főleg a közeli Kisalföldön, Zoborvidéken és szórványosan a palócok között.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

FÜST MILÁN (Budapest, 1888. július 17. – Budapest, 1967. július 26.): költő, író, drámaíró, esztéta, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. 
Elszegényedett zsidó kispolgári családban született. 1904-ben tüdőbetegsége miatt Abbáziába került, naplóírásba kezdett; ezt 1944-ig folytatta. 1908-ban megismerkedett Osvát Ernővel, megjelent első írása a Nyugatban. 1912-ben a budapesti egyetemen befejezte jogi és közgazdasági tanulmányait, doktori oklevelet szerzett. Felső kereskedelmi iskolákban tanított, 1918-ban a Vörösmarty Akadémia ügyésze. 1920-ban fölfüggesztették állásából, 1921-ben nyugdíjaztatta magát, életét az írásnak szentelte. 1923-ban házasságot kötött Helfer Erzsébettel. 1928-ban neurózisát fél évig kezelték Groddeck baden-badeni szanatóriumában. 1944–45-ben naplójának nagyobb része megsemmisült. 1947-ben a Képzőművészeti Főiskolán tanított, a budapesti egyetemen az esztétika magántanára lett. 1948-ban Kossuth-díjat kapott. 1950-től íróként öt évig hallgatni kényszerült; engedélyezték viszont, hogy fakultatív előadásokat tartson a budapesti bölcsészkaron. 1960-ban nyugdíjazták.
Noha az irodalom minden ágában jelentőset alkotott, a szélesebb közvéleménytől késve, részben már halála után kapta meg az elismerést Változtatnod nem lehet (1914) című verseskönyve archaikusan stilizált, szecessziósan bizarr szellemvilágával, hosszú soraival látványos szakítást jelzett minden hagyományos poétikával. Boldogtalanok (1914) című drámáját naturalista technikával írta; az ezt követő kisregények a XIX. századi lélektani próza eszköztárát alkalmazták (Nevetők, 1917; Advent, 1920; Az aranytál, 1921).
A 20-as évek közepén fordulat kezdődött pályáján: kibontakozott kezdettől ösztönző létélménye: föloldhatatlan magánya, hontalansága és tiltakozása. Szellemi önarcképét jelenítette meg drámában (Catullus, 1928; Negyedik Henrik király, 1931), versben (Válogatott versei, 1934; Szellemek utcája, 1948) és regényben (A feleségem története, 1942). E regény itthon sokáig visszhangtalan maradt, valódi áttörést csak 1958-i francia fordítása hozott.
1942 után meditatív korszaka következett, indulata rezignációba fordult, tragikus látása elégikusba. Főleg prózát írt, sokat és változó színvonalon: mesét, elbeszélést, öt kisregényt és újraírta korábbi kisregényeit is. Utolsó regénye A Parnasszus felé (1961). Harmadik korszakának legértékesebb művei teoretikus jellegűek. 1948-ban Látomás és indulat a művészetben címmel esztétikai, 1958-ban Ez mind én voltam egykor főcímmel erkölcsfilozófiai nézeteit fejtette ki.
Füst Milán irodalmunk rendhagyó jelensége. Műveit egyetlen élmény, a valóságától elidegenült individuum életérzése ihlette. Mélyen szkeptikus intellektus volt, egyszersmind teljességre törekvő, végletes egyéniség. A gondolkodásból teremtett művészi helyzetet, szemben a tapasztalati valósággal. Kihívóan képzelete valóságát vállalta el írói közegének. A létezés abszurditásának a hiábavalóság biztos tudatában is nekifeszülő erkölcsi akarat pátoszát jelenítette meg művészetével. „Objektív lírára” törekedett, talányos szimbolikájú, mitikussá növesztett versvilágot alkotott. Drámahősei szintúgy lelkük „fantomjaival” küzdenek, objektív szégyenük semmisíti meg őket, az autentikus élet lehetetlensége; az, hogy érzelmi és erkölcsi igényeik összeférhetetlenek. Szépprózája, szemben más műfajaival, oldottabb, improvizatív, realisztikus. Stilizált környezetrajza és a lét föloldhatatlan ellentmondása azonban még konkrét helyzetképeit is meghatározza (Amine emlékezete, 1933; A cicisbeo, 1945). Legnagyobb vállalkozása, A feleségem története egyike a modern irodalom valóságunkkal egyenértékűen sokrétű, sokértelmű mítoszainak. Szokványos féltékenységi történetből teremt fausti művet: üdvösségkeresést és pokoljárást. Létrehozta benne életműve legsajátabb esztétikai minőségét: a fenségest a nevetségessel elegyítő groteszk öniróniát.

(Kis Pintér Imre szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

NAGY LÁSZLÓ; írói neve egy ideig F. Nagy (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.): költő, műfordító, szerkesztő. Ágh István bátyja; felesége Szécsi Margit. 
1945-ben érettségizett a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájában. 1946-ban az Iparművészeti Főiskola hallgatója, a Dózsa György Népi Kollégium tagja. 1947-ben a Képzőművészeti Főiskola rajz szakos hallgatója, a Dési Huber Képzőművész Kollégium tagja. 1948-ban a budapesti egyetem magyar irodalom–szociológia–filozófia, a második szemesztertől orosz szakos hallgatója. 1949–52-ben írói ösztöndíjjal Bulgáriában járt. 1953–56-ban a Kisdobos szerkesztőségi munkatársa. 1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa.
Gyermekkori élménye a zárt paraszti világ szokásrendje, természet és ember bensőséges kapcsolata, a pogány kori elemeket is megőrző népi kultúra, az élet minden mozzanatát a természet és közösség rendjének alárendelő szemlélet. Hatott rá a keresztény kultúra, a katolikus liturgia. A paraszti világ közvetlen szemléleti elemeit korai verseiben mitologikus vonásokkal, népi babonákkal, keresztény és folklórmotívumokkal társította (Adjon az Isten, Szentpáli vers, Kiscsikósirató, Csodafiú-szarvas). Első kötetei (Tűnj el fájás, 1949; A tüzér és a rozs, 1951) túlnyomórészt a népi kollégiumokban szerzett élményei hatására keletkezett, a felszabadultság örömét éneklő verseket tartalmaznak (Tavaszi dal, Májusfák). 1949 őszétől a bolgár népköltészettel ismerkedett, és ennek fordításához új költői nyelvet kellett teremtenie. Ekkor kezdte tudatosan tanulmányozni a magyar folklórt. A népköltészet a közösségi szemléletével költői személyiségének ismérvévé tette a cselekvő, küzdő magatartást. A népköltészet tudatosította benne a költői kép erejét, a szó és a tett összefüggését, a költészet cselekvési lehetőségét, az erkölcsi normák szigorúságának igényét, fölszabadította költészetének látomásos-metaforikus karakterét. Ezt társította a szintén tudatosan vállalt magyar költői hagyomány ösztönzéseivel (Balassi, Berzsenyi, Csokonai, Arany, Ady, József Attila és mások), s García Lorca, Jeszenyin, Dylan Thomas, Zbigniew Herbert bensőséges ismeretével és fordításával. Műfordítói munkássága a bolgár és délszláv népköltészetet a magyar kultúrában eleven hatóerővé honosította (Szablyák és citerák, 1953; Sólymok vére, 1960; Babérfák, 1969; Erdőn, mezőn gyertya, 1975).
1952-ben rádöbbent politikai megtévesztettségére, költői karaktere drámaivá alakult; a korábbi daloló versvilág helyén a dér, fagy, hideg, némaság motívumai alkottak összefüggő rendszert. A nap jegyese (1954) és A vasárnap gyönyöre (1956) már azt a költőt mutatják, aki megcsalatottságában élet és halál küzdelmeként éli át a humánus értékek veszélyeztetettségét, s rapszodikus látomásos versekben küzd a lét eszményi minőségeiért (Bolgár-tánc, Anyakép, Víg esztendőkre szomjas, Kinek fáj, emberek). A megoldhatatlan emberi, társadalmi dráma élménye hozta vissza lírájába korai költészetének látomáselemeit, szuverén, nagy látomások formájában is. Így alakította ki a dalformából az epikus számvetés és a lírai megjelenítés egyesítésével sajátos, mitologikus hosszú-énekeit. A paraszti világkép elemeiből épített egyetemes érvényű világképet – tárgyi konkrétumok, gondolati absztrakciók, mitologikus elemek ötvözésével. A Gyöngyszoknya (1953) mitikus-allegorikus látomásában a mindent elpusztító jégverés kapott társadalmi-politikai értelmet, a pusztítással szemben alakította ki a küzdő költői magatartást. A Havon delelő szivárvány (1954) többszólamú életanyag, múlt és jelen, öröm és bánat drámai szembesítésével teremtett egyszerre valóságos és szimbolikus világot, mely a cselekvés, újrakezdés értelmét sugallta. A Rege a tűzről és a jácintról (1956) a sirató és a himnusz társításával történelmi számvetés a magyar parasztság évezredes sorsáról. A hosszú énekek első csoportjával egy időben többrétegűvé, összetettebbé formálta a rövid dalformát is (Romantika nyolc versben, Játék karácsonykor).
Az 1956-os forradalom leverése mélyen megrendítette (Karácsony, fekete glória, Kitűnik származásom, Falak négyszögében). Újabb kötete csak 1965-ben jelent meg (Himnusz minden időben). Verseiben elhatalmasodtak a pusztítás és a halál képei, de példaszerű erkölcsi biztonsággal vette számba azokat az értékeket, melyeknek képviseletére költészete vállalkozott (Ki viszi át a Szerelmet). Sokrétű, gazdag élményvilágot volt képes illúziók nélkül összekapcsolni látomásos-metaforikus dalaiban a remény, a cselekvés elvével (Himnusz minden időben, Tűz, Szárnyak zenéje). A hatvanas évek közepén keletkezett hosszú énekeiben gazdag tárgyi és érzelmi világot szervezett ellentétes irányú részekből álló, drámai karakterű mitologikus versekké. A Búcsúzik a lovacska a humánus értékek pusztulását mutatta meg a technizált világban; a Menyegző a szép és tiszta eszmék nevében, örökké rájuk hivatkozó tomboló silányság félelmetes látomása, leleplezése. A Zöld Angyal a pusztulás és teremtés dialektikáját a paraszti világkép pusztulásra ítélt elemeitől való leszámolás rendjében, a megszüntetve megőrzés értéktanúsításával fejezi ki. A szövetségkeresés érlelte ki a hatvanas évek elején portréverseit is (József Attila!, Bartók és a ragadozók, Csontváry). Ezt a lírai műfajt a Versben bujdosó (1973) és a Jönnek a harangok értem (1978) című köteteiben gazdagon folytatta. Költészetének jellegzetes esztétikai minősége a tragikus és a fenséges, de pályája nemcsak ezeknek összetettebbé válását mutatja, hanem kiegészülésüket is a groteszk, az irónia és a játékosság elemeivel. Önálló ciklusokat épített képverseiből, betűképeiből és vidám üzeneteiből is. A látomásos-metaforikus dalok, rapszódiák, himnuszok, hosszú énekek és portréversek mellett kialakította a három műnem szintetizálásával jellemezhető prózakölteményeit (Vértanú arabs kanca, Jönnek a harangok értem).
Utolsó éveiben a „lehetetlen képviseletében” érezte magát: a tisztaságot, szépséget, tehetséget veszendőnek és kiszolgáltatottnak látta a világban az ő normái szerint. Ezek védelmében alakította ki krónikás, nomád, stigmatizációs és haramia szerepeit (Krónika-töredék, Seb a cédruson, Medvezsoltár, Versben bujdosó).
Díjai: József Attila-díj (1950, 1953, 1955), Kossuth-díj (1966), a Sztrugai Nemzetközi Költőfesztivál aranykoszorúja (1968), Botev-díj (1976).

(Görömbei András szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

WARTHA VINCE, (Fiume, 1844. július 17. – Budapest, 1914. július 20.): kémikus, műegyetemi tanár, az eozin felfedezője, amellyel a pécsi Zsolnay-porcelángyárat világhírűvé tette. Tanulmányait a budai politechnikumban kezdte, majd a zürichi műegyetemre iratkozott be, ahol 1864-ben vegyészi oklevelet nyert. 1865-ben Heidelbergben Bunsen mellett dolgozott; itt kapta bölcsészdoktori oklevelét. 1865-67 között Zürichben tanársegéd, majd egyetemi magántanár volt. 1870-től 1897-ig a műegyetem könyvtárát is vezette, fejlesztése terén elévülhetetlen érdemei vannak. Az 1909-10-es tanévekben a műegyetem rektora volt. 1912-ben nyugalomba vonult.
A hazai szenek elemzésével elsőnek határozta meg a gázgyártásban hasznosítható szénfajtákat. Ipari- és ivóvízelemzéssel is foglalkozott; vízvizsgálati módszere ma is használatos. Hazánkban az elsők között ismerte fel a fotográfia szerepét a tudományokban; maga is fényképezett és az amatőr fényképészeti mozgalmak támogatója volt. Legjelentősebb felfedezése az agyagiparban a gubbiói fémlüszter-máz évszázadokon át keresett gyártási titkának megfejtése. 1904-ben állami megbízásból újjászervezte a herendi porcelángyárat.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1994. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)