A tárlat megrajzolja a Keserü Ilona körüli művészeti-teoretikus hálózatot, amelynek tagjai, a fontos mesterek, pályatársak, elméleti szakemberek, költők és családtagok most egy-egy képen jelennek meg. Az élet- és alkotói kontextus láthatóvá tétele önmagában is izgalmas vállalkozás, de az, hogy konkrét festmények segítségével valósul meg, megfűszerezi az ötletet, hiszen nemcsak az válik világossá, hogy Keserü Ilona kikkel ápolt szoros kapcsolatot, kiket tartott mestereinek, vagy mely társművészeti alkotókkal érzett rokonságot, hanem az is, hogy milyennek látta őket, festészetileg milyen módon ragadta meg személyiségüket.
A lágyan hullámzó ecsetvonások, a pasztózus gesztusok érzelmességet kölcsönöznek e kompozícióknak, szinte letapogatható rajtuk az ábrázoló és az ábrázolt bensőséges viszonya. Az is tetten érhető rajtuk, hogy Keserü hogyan talált rá saját hangjára. A Vida nem szeret modellt ülni című képen a hullámvonalak fluidálóvá teszik a jelenetet, követve az alak körvonalát, így a vibráló narancsokból és égő pirosakból kirajzolódik a figura sziluettje, utóképe. A Beltenger is áramló világot fest: az alak köré folytonosan változó, gazdag univerzum épül, amely nemcsak Keserü pompás kolorizmusáról tanúskodik, hanem arról is, hogy milyen könnyedséggel és játékossággal képes komponálni. Felhőtlenséget és könnyű lebegést érzünk e mű láttán, villódzást és pulzálást, miközben pontosan érzékelhető az is, hogy a művész tulajdonképpen a festés gyönyöréért alkot, a téma csupán ürügy arra, hogy a színeket felvihesse a vászonra, egymás mellé helyezhesse őket.
Az első terem falát négy mű uralja, amelyek nem szorosan a tiszteletadáshoz kapcsolódnak, inkább azt jelzik, hogy Keserü milyen módon tudott a sokféle „szférából” komplex és összefüggő univerzumot építeni a vászon keretein belül. A sokféle felület, anyagminőség, szín, a változatos gesztusok különböző érzeteket keltenek, a telített árnyalatok tobzódását, burjánzását a naturális tónusok, bőrszínek finoman visszahúzzák, s a vertikalitás vagy épp a horizontalitás mozgásba hozása különféle világok képzetét szüli a nézőben.
A második teremben a Hang-szín-tér című installáció kapott helyet, amelyet Keserü 1982-ben alkotott meg Vidovszky Lászlóval közösen, és amelyet először épp itt állítottak ki. „Olyan tárgyat kívántunk létrehozni, amelynek a színe és a hangja azonos rendszer szerint változik, és a benne mozgó embert mindig más-más hangzás- és színélmény éri.” Ahogy a százhuszonhét háromméteres, olajjal megfestett PVC-cső között barangolunk, meditatív, kontemplatív állapotba kerülhetünk: egyszerre van egyfajta elveszettségérzetünk, miközben vágyunk is arra, hogy újabb és újabb utakat fedezzünk fel a színes csövek között. A bolyongás során próbáljuk felfejteni a rendszert, a színerősség befelé fokozatosan gyengül, egészen a fehérig, körben pedig a színspektrum szerint változnak az árnyalatok, azonban az installációban e rendszer nem érzékelhető, akármerre fordulunk, mindig másféle érzetek keletkeznek bennünk. Tulajdonképpen az a fajta vibrálás és áramlás válik itt testközelivé, amely a Keserü-festményeknek is a sajátjuk.
A harmadik terem a Keserü Ilona-i univerzum tágasságát és komplexitását mutatja fel a jellemző motívumokon és témákon keresztül. Megjelenik a gubanc, a labirintus, a Möbius-szalag, a két ponton befűződő hullámvonal, az utóképek, térképződések vagy a tüdőmotívum. Egymás mellé kerülnek a hasonló minták, valamint installatív módon jelennek meg azok a kompozíciók, amelyek listaszerűen sorolják az alkotó motívumrendszerét. Emlékkiállítás ez az életműnek: a bemutatott festmények és grafikai lapok, egy motívum, téma, színállás különböző feldolgozásai újabb és újabb réteggel gazdagítják az œuvre-t. Az anyag remekül érzékelteti, „hogyan mutatkozik meg egy életműben az önreflexió, a saját művészi személyiség és a saját munkásság iránti elkötelezettség, a művészi szerep tudatos felvállalása” – olvassuk a kiállítás szövegében, amit Keserü így egészít ki: „Az emberben egy szakmához való tartozás lassan épül ki – az, hogy én festő vagyok, hogy festő leszek –, az ember megérti, hogy itt egy több ezer éves tevékenységről van szó, az emberiség egy sajátos ágazatához való tartozásról, ami lényegét tekintve nem nagyon változott az idők során. És ennek a tudata sok olyan emberben nincs meg, aki művészi alkotómunkával foglalkozik.”
Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
