Marosvásárhelyt Montrealtól nagyjából hétezer kilométer választja el légvonalban. De még az ilyen, emberi léptékkel valóban nagy távolság, a kulturális, gazdasági és társadalmi tényezők – és lehetőségek – közötti égbekiáltó különbségek és negyven év sem elegendő ahhoz, hogy valaki hátrahagyja puttonyát.
Sipos Sándor képeit nézve ugyanis egyértelmű, hogy származása, múltja – vagy ahogy ma mondanánk, transzgenerációs terhei – továbbra is nyomják a vállát. Témaválasztásai, színhasználata, technikája egyértelműen közép-európaivá teszik képeit, még akkor is, ha éppen az őslakos indiánok ihletik meg.
Pedig jó ideje már, hogy elhagyta Romániát, 1986 óta Kanadában, Montrealban él. A kétnyelvűség nem volt szokatlan számára, hiszen Marosvásárhelyen is hol magyarul, hol románul kellett kommunikálnia, most pedig már ugyanilyen könnyen vált angolról franciára és vissza. A kanadaiak híres kedvességét és udvariasságát – amit a „Please and thank you will take you far” elve fejez ki leginkább – is könnyedén megszokta, csakúgy, mint a nagy havazásokat. Amikor viszont hazatér Budapestre vagy Erdélybe, akkor mindig megüti a fordított kultúrsokk, a tengerentúlinál jóval sűrűbb, fojtogatóbb levegő.
Mégis rendszeresen megteszi a nemcsak fizikailag, de lelkileg is hosszú utat: nemrég ismét átrepülte az óceánt, ugyanis újabb kiállítása nyílt meg, most az E-Galériában. Legújabb munkái mellett néhány 90-es években készített képét is magával hozta, így lekövethető, hogy miként fejlődött művészi látásmódja az elmúlt évtizedekben. Ami feltűnő, hogy alkotásai nem az egyént foglalkoztató kérdéskörökhöz – például szerelem, gyász, veszteségek –, hanem szélesebb rétegeket érintő, társadalmi témákhoz nyúlnak. Ezeket persze átengedi saját szűrőjén, amelyen a lyukakat a keleti-nyugati tapasztalatok alakították sajátos formájúra.
Erdélyi magyarként kisebbségi léte különösen érzékennyé teszi más népcsoportok történeteire. Az észak-amerikai indiánok több évszázados elnyomása után az utóbbi években Rivaval, azaz megújulási, öntudatra ébredési hullám indult el a körükben, már nem félnek szembehelyezkedni a többségi társadalom által rájuk kényszerített szerepekkel. Az Idle no more és a Water is life – Life is water mozgalmak az őslakosok élőhelyeinek és temetkezési területeinek, valamint a hatalmas ország természeti értékeinek megvédése érdekében indultak, mára viszont túlnőttek magukon. Már nemcsak környezetvédelmi akcióikkal hívják fel magukra a figyelmet, de sikerült társadalmi diskurzust és egy bocsánatkérési-megbocsátási folyamatot is elindítaniuk.
Sipos több munkája is utal ezekre a mozgalmakra: a Politically correct/not correct a máig fennálló egyenlőtlenségre reflektál, a Water is life a külszíni kőolaj-kitermelés élővizeket fenyegető veszélyeire hívja fel a figyelmet. Megrázó az indián maszkokat megidéző munkája, amely szintén egy erős utalás arra a törekvésre, hogy az őslakosok végre szeretnének kitörni a rezervátumokból, hogy saját kultúrájuk, hitviláguk szerint élhessenek. A Moral death fekete, vöröses, rendkívül komor munkája már túllép ezen a népcsoporton, és az egész emberiség morális vergődésére, végső soron halálára tesz félreérthetetlen célzást.
Nem kevésbé nyomasztó témát választott, amikor az egyik legkorábbi nyelvemlékeink egyike, az Ómagyar Mária-siralom nyomán készített sorozatot. A versben Mária fia kínhalála miatti tehetetlensége, kétségbeesése jelenik meg, aki akár saját halálával is megváltaná Jézus szenvedéseit. Siposnál néhány kiragadott szó és színes, első ránézésre akár vidámnak is nézhető foltok utalnak vissza a történetre. Közelebb lépve viszont ezek a lángoló, szétrobbanó, néhol egymásba folyó oválisok már sokkal inkább vészjóslóak és borzongatóak.
A galérián helyet kapó régebbi művei sem a humorral operálnak. Például a népszerű turistadesztináció, a Niagara-vízesés belőle nem a csodálatot, hanem az őslakosok iránti szánalmat hozta elő – a vízesés neve az irokéz nyelvből származik, és feltehetően nyakat jelent –, akiket a hódító európaiak nyomtak el és tűzzel-vassal térítettek a keresztény hitre. A Niagaránál című képe ezt a rettenetes időszakot idézi meg. De az ég és föld közé szorult, meghatározhatatlan nemű és származású, cselekvésképtelenséget szimbolizáló, imádkozásba merevedett figurája sem teszi nézőjét vidámabbá.
Sipos Sándor festményei erőteljes társadalmi üzeneteket hordoznak, amelyekben a keleti és nyugati tapasztalatok is megjelennek. Komor alkotásai nemcsak az emberi szenvedésre és morális dilemmákra hívják fel a figyelmet, de a környezeti fenyegetettségre és a cselekvésképtelenség veszélyeire is.
Sipos Sándor kiállítása 2024. szeptember 6-ig tekinthető meg az E-Galériában szerdán, csütörtökön és pénteken 15–18 óra között.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
