A katolikus egyházban a Mindenszentek utáni nap (november 2., ha az vasárnap, akkor november 3.) a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ezen a napon a „küzdő egyház” tehát a „szenvedő egyházról” emlékezik meg. Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a „halottak estéjén” rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. Régente néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak.
Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

ILLYÉS GYULA (Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2. – Budapest, 1983. április 15.): író, költő, műfordító, szerkesztő.
1916-ban, szülei válása után, anyjával Budapestre költözött. 1920. december 22-én jelent meg első verse név nélkül a Népszavában. 1921 őszétől a budapesti egyetem magyar-francia szakos hallgatója volt. 1918–19-ben részt vett a baloldali diák- és ifjúmunkás-mozgalomban, várható letartóztatása elől 1921 végén emigrált, tavasszal Párizsba érkezett. Alkalmi állások után könyvkötőműhelyben dolgozott. Részt vett az emigráns magyarok szakszervezete és különféle munkásmozgalmi művelődési körök munkájában. Egy ideig a Sorbonne hallgatója volt. Megismerkedett a francia avantgárd vezető művészeivel, többükkel életre szóló barátságot kötött.
1923-ban első cikkeit, fordításait az Ék és a Ma közölte. 1926-ban amnesztia nyomán hazatért. Fő fóruma a Kassák által szerkesztett Dokumentum, majd a Munka lett. 1927. november 16-án megjelent első kritikai írása a Nyugatban; 1928-tól már költőként is rendszeresen jelen volt. 1934-ben az első írókongresszusra való meghívás alapján hosszabb utazást tett a Szovjetunióban. 1934-től a Válasz munkatársa is volt. 1937-ben a Márciusi Front egyik alapítója. 1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát. Babits halála után 1941-ben a Nyugat örökébe lépő Magyar Csillag szerkesztője. 1945-ben nemzetgyűlési, majd rövid ideig országgyűlési képviselő. 1946-ig a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője. 1946–1949 között a Válasz szerkesztője. 1948-tól visszavonult a közélettől (1956. október 31-én beválasztották a Petőfi Párt Irányító Testületébe). Élete utolsó évtizedeiben munkásságáért sorra jutalmazták hazai és külföldi kitüntetésekkel. 1945–1949 között az MTA tagja volt; tagságát 1989-ben állították vissza.Lírája az avantgárd igézetében indul, de – főleg expresszionista és szürrealista – kifejezésmódja gyakran ötvöződik tárgyias elemekkel is. Meghatározó élménye a táj, „ősei hona”, a „százados szelíd szegénység” sorsvállalása, „testvér összetartásra” nevelő ereje, a kétkézi munka teremtő hatalma, történelmi múltunk intelme, a „bitorolt föld” és „Dózsa György sercegő bőrének” emléke. A 30-as évek elejétől költészetének legerőteljesebb vonulata sajátos lírai realizmusa: verseiben a tárgyak és személyek legtöbbször eredeti funkcióikban, összefüggéseikben, eredeti cselekvésekkel, valóságos térben és időben jelennek meg; a vers minden atomja a valóság logikája szerint kapcsolódik egymáshoz, s áll össze. A súlyos társadalmi bajok, a „nem menekülhetsz” közösségi küldetéstudata és irodalmunk hagyományai együttesen késztették az avantgárdtól elfordulva a tárgyiasan életközeli líra művelésére. Ugyanez vezette a költői epika megújításában. Egymást követő elbeszélő költeményeiben (Három öreg, 1931; Ifjúság, 1932; Hősökről beszélek, 1933) a gyermek- és ifjúkori emlékek idézése, az idill és tragikum egysége összetettségében is reménykedő forradalmi jövőképet ad. Ars poéticája valósul meg prózai írásaiban is.
A Puszták népe (1936) az irodalmunkból addig hiányzó „népréteg lelkületét” és életét ábrázolja szociográfiai, önéletrajzi és szépirodalmi elemek művészi összeszövésével. A Petőfi (1936) a mindenekfölött vállalt költőelőd életének és munkásságának, a forradalmárlét szépségeinek és veszélyeinek elemzése.Háborús évekbeli egyéb munkásságával is a széles nemzeti összefogás megteremtésére törekszik legalább a szellemi ellenállás szintjén. A háború utáni újjáépítéssel és társadalmi átalakítással eleinte konkrét mozzanatokban is azonosul (Megy az eke; Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölszerelték). 1946-ban filozófiai igényű gondolatisággal vet számot a történelmi haladás törvényeivel, s tesz hitet mellette még akkor is, ha ez szükségképpen áldozatokkal jár, mert „nincs visszafelé út” (A reformáció genfi emlékműve előtt). Ekkor fejezte be a háború éveiben elkezdett Hunok Párisban (1946) című regényét. Az évek teltével csalódottan látta, hogy a szocializmust ígérő hatalom kirekesztette a népet az országformálásból (Egy mondat a zsarnokságról [1950], 1956). Lírai kötete hosszú évekig nem jelent meg, más műfajokban az egyszerű dolgos emberek, a hétköznapi munka nemzetfenntartó erejéről szólt (Két kéz, 1950), és különféle áttételekkel azt az alapigazságot fogalmazta meg, hogy „semmiféle szabadság nincs a nép közvetlen részvétele nélkül”.
Drámaírói munkássága az 50-es években kezdett kiteljesedni, mindenekelőtt a nemzeti történelmi önvizsgálat drámatípusával (Ozorai példa, 1952, Fáklyaláng, 1953).
A szépprózában szintén a folytatva megújulás útját járta mindvégig. Kháron ladikján (1969) című esszéregénye műfajilag is eredeti, mély és bátor szembenézés azzal az ellentmondással, hogy „életünk öröklét igényű” a mulandóságban is. Az Ebéd a kastélyban (1962), a Beatrice apródjai (1979) és a befejezetlenül maradt A Szentlélek karavánja (1987) regénysorában vissza-visszatér, új élményrétegeket is bevonva, önéletrajzi műveinek világához.
Szépirodalmi munkássága mellett élete végéig jelentősek más műfajokban való megszólalásai: esszéi, tanulmányai, naplójegyzetei, interjúi és műfordításai, népmese-feldolgozásai is.

(Vörös László szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

Első természetfotósunk, DIVALD KÁROLY (Selmecbánya, 1830. november 2. – Eperjes, 1897. november 7.) az egri Líceumban kezdte tanulmányait, majd Bécsben szerzett mesteri oklevelet gyógyszerészetből és vegyészetből. Először patikát bérelt Bártfán, majd egy 1860-ban vásárolt használt, kezdetleges fényképezőgépen sajátította el a fotózás szakmai alapfogásait, iskola és mester nélkül. Először egy fedett csűrben gyakorolta a mesterséget, de 1865-ben már felső- és oldalvilágítással ellátott üvegműtermet rendezett be Eperjesen. 1871-ben – a kor igényeinek megfelelően – portréműtermet nyitott. Rövidesen a korabeli fényképezésnek egy egészen új, általa kitalált útjára lépett: első természetfotósunk lett. Táj- és városképei nagy feltűnést és tetszést keltettek. Elsőként jutott fel kamerájával a Magas-Tátra hegyormaira. 1890-től már képeslapokon árulták tátrai tájképeit. Tevékenységének izgalmas területe lett a barlangfotózás. A Tátra cseppkő- és mészkőbarlangjait a kutatók az 1880-as években kezdték feltárni. Divald mindig velük tartott és fényképsorozatokat készített a dobsinai, a szepesbélai és az aggteleki barlangokról. A sokszorosítás technikáját, a fototípia, azaz fénynyomat készítést Münchenben sajátította el és 1878-ban már saját nyomdájában készítette azokat. Divald elsőként foglalkozott a felvidéki műemlékek megörökítésével is. Fényképei a régészet és művészettörténet pótolhatatlan dokumentumai lettek. Gyermekei közül három fia is a fényképezést választotta élethivatásul, és a század végére az eperjesin kívül Bártfafürdőn, Tátrafüreden, Iglón és Budapesten is működött „Divald- fényirda”.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig)