Magyarok Nagyasszonya ünnepét Vaszary Kolos hercegprímás kérésére engedélyezte a pápa, amikor hazánk megérhette fennállásának millenniumát (1896). A liberális nemzetállamra jellemző ünnepi törvénycikk nem említi az oltalmazó Nagyasszony nevét. […] A Regnum Marianum barokk világában a Napbaöltözött Asszony ábrázolásából bontakozik ki a Patrona Hungariae jellegzetes, máig érvényes ikonográfiája, amelyen a Szűzanya fejére a tizenkét csillagú korona helyett a Magyar Szent Korona, a karján ülő kis Jézus helyébe az ország almája, Mária másik kezébe pedig az ország jogara, kormánypálcája kerül. A lábánál feltűnő félhold a török veszedelem elmúltával bőségszaruvá, mintegy a magyar Kánaán, az extra Hungariam non est vita jelképévé alakult. Ez a barokkos Mária-ábrázolás képekről, szobrokról, céhzászlókról, pénzekről, később postabélyegekről közismertté válik. Pázmány Péter egyik prédikációjában mondja: mái napig költő pénzünkön a Boldogasszony képe körül ama szokott bötűkkel, Patrona Hungariae, Magyarország Asszonyának valljuk a Szent Szüzet.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium  (részlet)

Thais, a parázna asszony – amint ezt A Szent Atyák életében olvassuk – oly szépséges volt, hogy miatta sokan eladták javaikat, és a legnagyobb szegénységre jutottak. Küszöbe gyakran piroslott ifjak vérétől, mert szeretői féltékenységből egymásnak estek. Midőn Pafnutius apát tudomást szerzett erről, világi ruhát öltött, magához vett egy solidust, és felkereste őt abban az egyiptomi városban, ahol élt. Odaadta az asszonynak a solidust, mintha szerelmét vásárolta volna meg, az pedig elfogadva a pénzt azt mondta: „Lépjünk beljebb!” Beléptek a szobába, s az asszony a drága kelmékkel borított ágyhoz invitálta Pafnutiust, mire az így szólt: „Ha van egy belsőbb szoba, inkább oda menjünk!” Több helyiségen vezette keresztül, de az apát egyre csak hajtogatta: attól fél, hogy meglátják. Thais ekkor így szólt: „Van egy szoba, ahová senki nem szokott belépni; de ha Istentől félsz, nincs olyan hely, mely istensége előtt rejtve lenne.” Hallva ezt az öreg, megkérdezte: „Te tudod, hogy van Isten?” Az asszony azt felelte, hogy tud Istenről, tud az eljövendő Országról, sőt a bűnökért járó kínokról is. Erre azt mondta neki Pafnutius: „Ha mindezt tudtad, miért veszejtettél el annyi lelket? Nemcsak magadért kell majd számot adnod, hanem őérettük is.” Hallva ezt Thais Pafnutius apát lába elé borult, és könnyek közt kérlelte: „Tudom, hogy van bűnbánat, és reménykedem, hogy a te imádságodra bocsánatot nyerek. Három óra haladékot kérek, s azután oda megyek, és azt teszem, amit te parancsolsz!” Az apát kijelölte számára a helyet, ahova mennie kell. Az asszony pedig összeszedte mindenét, amit paráznaságával keresett, a város közepére vitte, és a nép szeme láttára elégette, így kiáltozván: „Jöjjetek ide mindnyájan, akik vétkeztetek velem, és lássátok, mint égetem el mindazt, amit adtatok nekem!” Ezek értéke összesen négyszáz font aranyat ért.

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea (részlet)

VENDEL MIKLÓS, (Sopron, 1896. október 8. – Sopron, 1977. február 7.): geológus, Kossuth-díjas egyetemi tanár, a hazai bányászat teleptan elismert szakértője. 1914-ben beiratkozott a budapesti tudományegyetemre, az Eötvös Kollégium tagja volt. Kémia-természetrajz szakos tanári oklevelét 1918-ban szerezte, az I. világháborúban olasz fronton harcolt. 1920-ban kőzettanból doktori szigorlatot tett a tudományegyetem Ásvány- és Kőzettani Intézetében. 1919-től ugyanott Mauritz Béla mellett gyakornok, tanársegéd, majd adjunktus. 1925-ben magántanári képesítést szerzett kőzettanból. 1923-ban a Selmecbányáról áttelepült soproni Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Főiskola ásvány-földtani tanszékének tanárává nevezték ki, a főiskolának a budapesti műegyetemhez csatolása után egyetemi tanár (1934). A karnak 1937–38-ban dékánja volt. 1941-től a földtan-teleptan tanszéken volt professzor egészen a kar Miskolcra költözéséig, 1959 végéig. Vendel Miklós Sopronban maradt, csoportvezető főmérnökként, majd a Bányászati Kutató Intézet petrográfiai osztályának vezetőjeként vonult nyugdíjba (1972), ezután az intézet tanácsadója volt haláláig. Egyidejűleg a Központi Bányászati Múzeumot is irányította (1967–1970).

A geológia csaknem minden ágát művelte. Teleptani előadásaival és jegyzeteivel a mérnökhallgatók generációit nevelte. Publikációinak gazdag sorozatából Sopron környékének földtanára, a fiatal kárpáti ércprovinciára, a magmás kristályosodás „elemszűrési” feltételeire, továbbá a kőzet-meghatározás módszertanára vonatkozó munkái a magyar földtani szakirodalom becses értékei. Több dolgozatban foglalkozott agyagásványok és telepek, különösen a bentonitok és bauxitok anyagi felépítésével és keletkezési kérdéseivel. Behatóan foglalkozott a karsztvízkérdéssel, mindenekelőtt a karsztvízbetörések elleni preventív védekezés lehetőségével, továbbá ásványvizek kutatásával is. Publikációinak száma 133. Élete utolsó tíz évében hazai teleptani tanulmányokat folytatott azzal a céllal, hogy megírja összefoglaló művét Magyarország teleptanáról, ez azonban befejezetlen maradt. Tiszteleti tagja volt több magyar és külföldi tudományos társaságnak.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1996. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)