Tíz portré a halhatatlanságról

Tolnay Klári

A sok évtizeden át töretlenül népszerű színésznő huszonöt éve, 1998. október 27-én hunyt el. Ifjú partnere, Huszti Péter csodákat mesélt közös próbáikról, Tolnay Klári végtelen pontosságáról, munkabírásáról, amivel élete utolsó idejében is elkápráztatta kollégáit. Fiatalon bájos volt, nagy, csodálkozó szemmel nézett a világba, de nyolcvanévesen is szép maradt. Emlékét nemcsak a mohorai emlékház, a róla elnevezett Tolnay-szalon, a Madách Színház parányi játszóhelye vagy a nevét viselő emlékérem, sem csupán a századik születésnapjára kibocsátott postai bélyeg őrzi, hanem a közönség is. Azok is, akik nem látták színházban, de láthatják újra és újra játszott filmjeit, televíziós szerepeit. Azon színészek egyike, akiknek varázsos lénye benne él a köztudatban. Tehetségét számos díjjal, köztük kétszer Kossuth-díjjal, díszpolgárságokkal jutalmazták, és neve ott van a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjai között is.

Szakonyi Károly ebben az írásában idézte fel alakját.

Bacsó Péter

A Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, egyetemi tanár, érdemes és kiváló művész 1928. január 6-án született. Igazi hangjára, a szatírára a hatvanas évek végén született munkáiban talált rá. Az 1969-ben készült A tanú a koncepciós perek dermesztő világát ábrázolta tragikomikus felfogásban. Tíz évig porosodott dobozában, és csak zárt vetítéseken mutathatták be, utána azonban óriási sikert aratott, és a mai napig kultuszfilmnek számít. Bacsó számára A tanú 1981-es cannes-i sikere jelentette a „feloldozást”, utána kapott szabad utat. A 2009-es filmszemlén életműdíjjal jutalmazták. Az átadáson elnézést kért, hogy túl szomorú filmeket készített.

Kedvenceinket Varga Zsófia gyűjtötte össze tőle.

Cseh Tamás

1943. január 22-én született a magyar könnyűzene egyik legnagyobb hatású alakja, aki idén lett volna nyolcvanéves. Bár élete jelentős részét színpadon töltötte, egész pályafutása során saját bevallása szerint lámpalázzal küzdött. Pedig a ’70-es évektől fogva bőven kijutott számára a sikerből mind zenészként, mind színészként. Több filmben is szerepet kapott, Jancsó Miklós számos művében játszott, övé lett a Nyom nélkül főszerepe, de feltűnt az Idő van és a Csinibaba című filmekben is. Az indián kultúra iránti szenvedélyes rajongása még arra is rávette, hogy könyvet írjon (1997-ben a Hadiösvény című regényt, majd 2006-ban a Csillagokkal táncoló Kojot című fordításgyűjteményt), a zenészi útról viszont sohasem tért le – és úgy érezte, erről nem is feltétlenül ő döntött így. „(R)ájöttem, hogy én felelőse vagyok ezeknek a daloknak, és hogy ezt már nem nagyon hagyhatom abba. Tehát már nincs visszatérés a régi szerelemhez, a festéshez, már nincs civil életem, hanem most már a dalok énekese vagyok. Ezzel köteleződtem el én végül. Így vettem én egy keresztet a nyakamba” – emlékezett.

Drávucz Zsolt itt írt róla.

Mensáros László

A Kossuth-díjas, kétszeres Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész huszonöt éve, 1993. február 7-én halt meg. Elegancia, méltóság és fanyar humor, önirónia és némi rezignáltság – ez volt Mensáros a színpadon és az életben. Ilyen volt, ha az Éjjeli menedékhelyben Szatyint játszotta, vagy a Színészt, Tuzenbachot, vagy Csebutikint Csehovnál, Gogol Hlesztakovját, Bicska Maxit és Lucifert. Intellektusával átitatott figurákat teremtett; egész lényében ott volt az otthonról meg a kiváló iskolákból, a Champagnan papi elemiből és a Szent Benedek-rendiek gimnáziumából hozott műveltség. Kollégái szerették; humoráról, híres színpadi bakijairól mindmáig legendák keringenek. Szeretett meglepetéseket szerezni partnereinek. Vagy nem kedves gesztus volt-e a részéről a Kései találkozás, a kettejük nagyszerű bemutatója után a közönség ovációja közepette hintóba ültetni a könnyekig meghatott Tolnay Klárit, és lovak helyett önmagát befogva körbekocsikáztatni a Kismadách előtti téren? A lapok „az utolsó pesti gavallérnak” nevezték.

Szakonyi Károly írása Mensáros Lászlóról itt érhető el.

Rideg Sándor

Rideg Sándor Kossuth- és József Attila-díjas író, az Indul a bakterház szerzője százhúsz évvel ezelőtt, 1903. február 12-én született. „Falu-városból, cselédhomályból, béresházakból, külvárosi szükségszállásokon, gyárműhelyeken, illegális búvóhelyeken és könyvtárakon át érkezett az irodalomba. Azért lett író, hogy elmondja, milyen világból jött, és mennyire igaza van. Őstehetségként, jellegzetes népi mesélőként tartják számon. Rideg Sándor azonban több ennél, nemcsak ösztönös elbeszélő, hanem tudatos művész is” – írta róla B. Nagy László. A hazai szocialista próza jellegzetes és egyéni hangú képviselője volt, akit gyermek- és ifjúkorának élményanyaga a népi írókkal rokonított, további életútja és eszmevilága viszont a munkássághoz kötött. Legjobb műveiben évezredek szegényember-nemzedékeinek hangját szólaltatta meg ösztönös jó ízléssel, összetéveszthetetlenül. Írásaiban tájszólás keveredik az argóval, a népmesék nyelve a munkáskülvárosokéval. Ízig-vérig történetmesélő, a város szélére szorult proletariátus osztályharcos mesemondója volt.

 Varga Zsófia itt írt róla.

Bárdy György

Az Egri csillagok legendás Jumurdzsákja tíz éve, 2013. május 27-én hunyt el. Közönséget hódító színész volt, sok regiszteren játszott. Bizonyos szerepkörökre eleve meghatározta külleme, markáns férfiassága, amihez az évek alatt egyre keményebb arcvonásai is társultak. Nőket elbűvölő orgánuma alkalmassá tette a sármos csábító szerepére, de negatív figurákra is. Durva csendőr, alvilági pasas is éppen úgy lehetett, mint hölgyek elegáns partnere, gazdag úr vagy egyszerű munkás, katonatiszt, vagy mint híres szerepében, janicsár a török seregben, a félszemű Jumurdzsák az Egri csillagokban. Shakespeare-től Molnár Ferencen és más klasszikusokon át a kortárs drámákig százféle alakban és mindig kiválóan alakított. A Rádiókabaré sem lehetett meg személye nélkül. Gugyerák figurája, ez a prae Hofi megmondóember szinte ráégett és óriási népszerűséget hozott neki; sokszor nem is a rendes nevén emlegették, hanem ezen.

Szakonyi Károly ebben az írásában emlékezett meg róla.

 Szép Ernő

„Én úgy szerettem volna élni / minden halandóval beszélni / Mindenkinek nevét kérdezni / mindenkinek szívét érezni…” Ezt írja egyik versében, de más és más szavakkal verseiből, prózájából, drámáiból, még a kabarénak írt sanzonjaiból is ez az óhaj érződik ki. Szép Ernő hetven éve, 1953-ban hunyt el. „Olvasmányos író” – írta róla Tandori. Petőfin tanult egyszerűséggel írt versei, regényei olvasmányosak, ám könnyedségükben mégis olyan életfilozófia van, ami naivitásában is lenyűgöző. Jól ismerte a szegénységet, sokat írt róla, sokszor mulatságost is, de soha nem a nyomorúságot nevette ki, hanem a szegénység megcsúfolását, a vékonypénzű, de kivagyiságra törő úrhatnámságot. Erről szólnak a drámái – a Patika, a Május, a Vőlegény, a Lila ákác –: amikor megcsalatik az ínség, amikor a nyomort maguk a nyomorultak árulják el. A hazugságot, az álságot pellengérezte ki, a meghatódásba humort is vegyítve, hogy elviselhető legyen a könny.

Szakonyi Károly itt emlékezett meg róla.

Bulla Elma

Száztíz évvel ezelőtt, 1913. augusztus 26-án született. „Szinte látom és hallom keserű, kemény szavait az inkvizítorai előtt Shaw Szent Johanna című drámájában. Ott állt katonaruhában, meghurcoltatásában is fénylő tekintettel, szája szélén kis keserű ránccal. Elmúlt negyvenéves 1955-ben, amikor életében másodszor alakíthatta az orléans-i szüzet. De akik látták 1936-ban a Belvárosi Színházban (mert sok régi nézője is eljött két évtizeddel később a Vígszínházba csodálni), azt mondták, egy fiatal parasztlányt láttak a színen.

Ha emlékszem erre a Johannára, hát hogyne emlékeznék a már ugyancsak fél évszázadnyi múltból Bódogné-alakítására az Adáshibában, amikor közel kerültem hozzá. Pontosabb, ha azt mondom, a közelébe kerültem. Ő volt az egyetlen, akit csak csodálhattam kellő tisztelettel, holott tudtam, hogy szereti a művet, a szerepét, hogy különösen szívesen játszik új magyar darabban. (…) Írók, jeles színházi emberek dicsérték művészetét. Kosztolányi Dezső szerelmes szavakkal emlegette (…) Eleganciája, műveltsége (négy nyelven beszélt), rejtőzködő viselkedése, asszonyos szépsége a múlt század nőideáljává avatta rajongói szemében. Lényéről írva gyakran emlegették az isteni jelzőt, töretlen elismerés kísérte a pályáját. Annak a fiatalkori Szent Johannának a hite ott élt szellemiségében (…) ” – emlékezett rá augusztusi írásában Szakonyi Károly.

Juhász Ferenc

A József Attila-, Kossuth- és Prima Primissima díjas költő kilencvenöt éve, 1928. augusztus 16-án született. A falusi gyerek természet iránti csodálkozására-rajongására Petőfi tájverseiben talál a maga érzelmeihez szavakat, elbűvölve nézi akár egy cserebogár skarabeusi páncélját, hangyák szorgos menetelését, növények, földi teremtények láthatón túli tökéletességét. Társa ebben a hat évvel idősebb barát, az ugyancsak biai, német ajkú családban született, a színek és formák ezerféleségére érzékeny Hantai Simon, aki majd a festészet nyelvén akarja kifejezni a világot, ahogy Juhász Ferenc a szavak erejével. A barátság örökre megköttetett azokban a biai években, egy új kor hajnalán.

Hantai Simon egy római ösztöndíjjal külföldre ment, és Itália után ’49-ben Párizsban telepedett le. Juhász és Hantai 2008-ig, a festő párizsi haláláig szoros szellemi kapcsolatban álltak, művészetük azonos célt szolgált: eljutni az apró részletek ezerféle megközelítésével a lényegig. „Bozontosan dús szemöldök alatt a látható világot ezer bontásban érzékelő tekintet, tömött, fekete bajusz (később őszre váltott), megfontolt beszéd, előrehajlott váll, figyelmezőn felemelt kéz, intő ujj… így látom még mindig” – írta róla évfordulós emlékezésében Szakonyi Károly.

Fejes Endre

Józsefváros írója száz éve, 1923. szeptember 15-én született. Itta a dupla feketét, szívta a cigarettát, füstjétől hunyorogva, kemény szavakkal mesélt, ahogy Józsefváros lakóiról is, akik között élt, akiket olyan jól ismert utcákról, terekről, műhelyekből; mesélt róluk szóban és mesélt remek novelláiban, regényeiben is. Szerette őket, fájt neki életük nyomorúsága, perelt értük örökké a világgal. Perelt, mert látta a sorsukat, s perelt, mert nem azt ígérték nekik a háború utáni Magyarországon, amit élniük kellett a szocializmusban. Keserű líraisággal, tömör stílusával írt Pék Máriáról, Hábetlerékről, Janijuk tragédiájáról, Cserepes Margit szerencsétlen házasságáról, a Sötét ruhás fiúról, aki görög diplomatának adta ki magát, hogy felnézzenek rá a nők, és szerelmet kapjon, fénylő szerelmet, de gyilkossá tette a végzete, írt Vonó Ignácról, aki megjárta az első világháborút, s kacska keze miatt szerencséjére altiszt lehetett, mindent tudott vágyaikról és bukott reményeikről. Senki sem írt alaposabban és értőbben róluk.

Szakonyi Károly itt írt róla.

Nyitókép: Tolnay Klári a szerepeiből összeállított televíziós est felvételén 1963-ban. Fotó: MTI / Keleti Éva