Dorottya, avagy a farsang dámája

Csokonai a vénlánycsúfoló farsangvég egykor kedves szent szüzétől, Dorottyától (február 6.) kölcsönözte vígeposza címadó hősnőjének nevét. Dorottya a négy „fő szűz” (virgines capitales) egyike volt, akit társnőivel, Antiókhiai Margittal, Alexandriai Katalinnal és (Nikomédiai) Borbálával együtt a II. vatikáni zsinat (1968) mint költött személyt törölt a szentek sorából és a római naptárból.
Dorottya (Dorothea) legendája nem túl eredeti: naptári szomszédaitól kölcsönzött elemekből rakosgatták össze. Eszerint a keresztény római polgár Dorus (görög „ajándék”) és Thea („istennő”) három leánya közül a legkisebbként Kappadókiában látta meg a napvilágot. A helyi uralkodó beleszeretett, s mikor a leány mint Szent Ágnes vagy Ágota ellenállt, mondván, hogy ő Krisztus jegyese, forró ónnal teli kádba vettette, de Dorothea sértetlen maradt. Kilenc napot börtönben senyvedt. Ott angyalok táplálták, amitől szebb lett, mint valaha. Miután továbbra sem engedett hitéből, sőt, azt állította, hogy Krisztus kertjében szokott rózsát és almát szedni, kínzói vasgerebennel szaggatták húsát, mint Szent Balázsét, mellét fáklyákkal égették, mint Ágotáét. Mielőtt lefejezték (303 körül), bírája gúnyosan azt kérte tőle, hogy égi jegyesétől küldessen néki azokból a rózsákból, almákból. A kivégzés után egy égi gyermekküldönc meg is jelent a bírónál egy virágokkal és gyümölcsökkel teli kosárral. Az megtért a csoda láttán, dicsérve Dorottya Istenét, hogy februárban rózsát és almát küldhet neki.
Dorottya, a „Tavaszi Rózsa” – így hívták segítségül a hozzá imádkozók – e csoda révén lett a kertészek és virágárusok védőszentje. Attribútuma a virágos, gyümölcsös kosár volt, s neve napján virágot és almát szenteltek a templomokban (Balázs-napi szokás kölcsönzése ez is). A februári rózsacsoda csak a mi európai szemünket kápráztatja el. Szűkebb pátriájának kies tengerpartjain a februári rózsanyílás aligha ment ritkaságszámba. Közel járunk az igazsághoz, ha a Tavaszi Rózsának becézett „Istennői Ajándékban” – ezt jelenti a szent neve – a régi rómaiak tavaszistennőjét, Florát véljük felismerni (emlékezzünk, Rómában február 10. volt a tavasz első napja!).

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium  (részlet)

Szent Miki Pál jezsuita 1556–1597; Gotoi Szoan János jezsuita 1578–1597; Kisai Jakab jezsuita ?–1597. Japánban Xavéri Szent Ferenc kezdte meg a hittérítést, 1587-ben már mintegy 250 000 lelket számláló katolikus közösség élt az országban, Nagasaki központtal. Ebben az esztendőben Japán ura, Toyotomi Hideyosi, aki korábban elnéző volt a keresztényekkel szemben, a kudarcba fulladt koreai háború miatt ellenük fordult: a jezsuitákat kiutasította az országból. A többség viszont helyben maradt és titokban tovább folytatta a térítést.
1593-ban a Fülöp-szigetekről ferencesek érkeztek Japánba. Annak ellenére, hogy a shogun, Hideyosi betiltotta a prédikálást, nyíltan hirdették az evangéliumot, sőt kórházakat is alapítottak. Hideyosi 1596 decemberében elfogatta a ferenceseket, s velük együtt három jezsuitát és tizenöt japán hívőt. Megkínozták, halálra ítélték őket. Az ítélet úgy szólt, hogy Nagasakiban kereszten fognak meghalni. Mindegyiküket megcsonkították: levágták a bal fülüket, és hármasával kocsira kötözve körülhurcolták őket Meakóban a nép okulására. Majd elindították őket Nagasaki felé. Az utat gyalog kellett megtenniük, hogy elrettentsék a keresztényeket a hitüktől. Ám ennek ellenkezője történt: a hívek szimpatizáltak velük, segítségükre voltak. A kivégzést is látványosságnak szánták. Az áldozatokat keresztre feszítették, ők pedig a Te Deumot énekelték, s a keresztről buzdították a hívőket.
MIKI PÁL Kiotóban született 1556-ban. Öt éves korában keresztelték meg, s amikor húsz éves lett, felvételét kérte a jezsuita rendbe. Amikor tanítani kezdett, nagy hatása volt, mert jól ismerte a buddhizmust, és tudott vitatkozni a boncokkal is. Ő maga lett Japán leghíresebb szónoka. 1596. december 26-án tartóztatták le két novíciustársával, Kisai Jakabbal és Szoan Jánossal együtt. Még a kereszten is térített! Az egész vértanú-csoportot róla szokták elnevezni: Miki Pál és társai.
KISAI JAKAB Osakában jelentkezett a jezsuitáknál, akik fölvették, és műveltségét látva hamarosan hitoktatással bízták meg. A ferencesekkel és két másik novíciustársával együtt börtönözték be. A kivégzés előtti éjszakán a velük lévő jezsuita páter kezébe tette le szerzetesi fogadalmát.
GOTÓI SZOAN JÁNOS 1578-ban született keresztény családból. 15 évesen kérte fölvételét a jezsuiták közé, akik hitoktatással bízták meg. Osakában tanított, majd a próbaidő elteltével Miki Pállal és Kisai Jakabbal kezdte meg a novíciátust. Együtt nyerték el a vértanúságot.
A többi tizenhét vértanú japán volt, a ferenceseket segítették különböző szolgálatokkal. Két keresztényt, akik segítették a hosszú úton a szenvedőket és nem mozdultak mellőlük, szintén a halálraítéltek közé vettek. Miki Pál és társai lettek Távol-Kelet első kanonizált szentjei 1862-ben. Vértanúságuk napja február 5. Mivel ezen a napon Szent Ágota vértanú szűz ünnepe van, a következő napon, február 6-án ünnepeljük őket.

Magyarországon február 6-án ünneplik a Magyar Honvédség RÁDIÓTECHNIKAI FEGYVERNEMÉNEK NAPJÁt. Az először 1994-ben megtartott napon arra a rádiótechnikai bravúrra emlékeznek, hogy Bay Zoltán és kutatócsoportja 1947. február 6-án saját fejlesztésű radarral, a világon akkor egyedülálló eljárással mérte meg a Föld-Hold távolságot. E napot tekintik a magyar űrkutatás kezdetének.

Bay Zoltán a mikrohullámú technika megismerése, a radar kifejlesztése után rájött arra, hogy az új technikával ki lehetne jutni az űrbe, a mikrohullámú jelek segítségével el lehetne érni a Holdat. Elgondolásának lényege a jelek ismétléséből és a gyenge visszhangok összegzéséből állt. 1942-ben a magyar kormány felkérésére a Bay-csoport kifejlesztette a honvédségi radart: nagy területek ellenőrzésére, közeledő ellenséges légierő korai észlelésére szolgált ez a radarrendszer.
Bay Zoltán 1944. március elején felvetette, hogy radar segítségével kapcsolatba lehetne lépni a Holddal. A kísérletek elvégzésére a Tungsram laboratóriumában került sor. A teljesen új berendezés megépítését 1946 januárjára fejezték be. Az első sikeres kísérletet 1946. február 6-án hajtották végre.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1996. MTESZ; ELMÜ honlapja)

PROSZT JÁNOS (Budapest, 1892. február 6. – Budapest, 1968. július 5.): vegyész, egyetemi tanár, a szilikonok előállításának, továbbá a polarográfiának ismert szakértője. A budapesti tudományegyetem bölcsészkarán végzett, ahol kémiát, fizikát és matematikát hallgatott, majd 1913-ban doktorált. Az egyetem kémiai intézetében Buchböck Gusztáv mellett díjas gyakornokként kezdte pályáját, majd egyéves berlini ösztöndíjat nyert, a berlini egyetemen Nernst és Planck intézetében tanult. Az I. világháborúban 4 évet a fronton töltött. 1919. március 21-től a Munkásegyetemen tanított, közben vegyészként működött a Székesfővárosi Tejhivatalnál. A Tanácsköztársaság bukása után 1919-től ismét az egyetem kémiai intézetének tanársegéde, majd 1924-től a soproni Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola vegytani tanszékén tanárként oktatott. 1934-től a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem bánya-, kohó- és erdőmérnöki karán tanár, 1940–1946 között egyúttal a kar dékánja volt. 1948-tól 1964-ig, nyugdíjazásáig a Budapesti Műszaki Egyetem gépész-, vegyészmérnöki karának szervetlen kémiai tanszékén volt tanszékvezető egyetemi tanár. Nyugdíjba vonulása után is tevékeny szerepet vállalt, dolgozott a Szervetlen és Analitikai Bizottságban, a Magyar Kémikusok Egyesületében; elősegítette a Magyar Vegyészeti Múzeum létesítését. Jelentős szerepet játszott a vegyész-felsőoktatás megszervezésében. Tudományos kutatásaiban az elektrokinetikus jelenségek kérdései és a szilikonok előállítása foglalkoztatták. Több szabadalmazott eljárást dolgozott ki a Grignard-reakció alkalmazására a szilikonok előállításainál. Elsőként foglalkozott Magyarországon polarográfiával. Módszert dolgozott ki a polarográfiás áram deriválására, foglalkozott tudománytörténettel is.
Proszt János feltalálótársként a Magyar Szabadalmi Hivatal PIPACS adatbázisában 3 szabadalmi bejelentésben szerepel (lajstromszám, cím):
146761 – Eljárás vizes oldatok habzásának csökkentésére
145638 – Vizettaszító bevonat hőközlő falakra lecsapódó gőzök hőátadásának növelésére
95340 – Eljárás az ólomakkumulátor töltésfokának szinreagensekkel való megállapítására

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1992. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

FRIVALDSZKY IMRE (Bacskó, 1799. február 6. – Jobbágyi, 1870. október 19.): zoológus, botanikus, balkáni utazó, a Természettudományi Társulat egyik alapítója. 1814-ben elkísérte Kitaibel Pált, majd Sadler Józsefet hegyaljai gyűjtőkirándulásain. 1814–15-ben Kassán bölcseleti, 1816-tól Pesten orvosi tanulmányokat folytatott, 1823-ban a pesti egyetemen orvosdoktor lett, de tanulmányai közben is főleg zoológiai és botanikai kutatásokat végzett. 1822-ben már a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárában dolgozott. Fiatalabb éveiben a botanika, később a zoológia, főleg az entomológia érdekelte. Éveken át kutatta Magyarország rovarait és csigáit. 1833–45 között több expedíciót szervezett a Balkán faunájának kutatására. 1846-ban maga is gyűjtött a Balkánon és Törökországban. Hazafelé bejárta Dél-Itáliát. 1841-ben részt vett a Természettudományi Társulat megalapításában. Számos hazai és külföldi tudományos társaság választotta tagjai sorába. A Haberlea új genusz felfedezésével kapcsolatos cikkei az MTA Évkönyvében jelentek meg (1836–40). Kéziratban maradt munkáit az OSZK Kézirattárában őrzik.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1999. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

Egy fontos területmérési eszköz, a planiméter feltalálója, MILLER ALBERT (Tápiószele, 1818. február 6. – Graz, 1897. október 31.) a magyar és az európai tudománytörténetnek is jeles alakja. 1837 és 1840 között a híres selmecbányai Akadémián tanult bányászatot és kohászatot – ez a két mérnöki terület akkor még nem vált külön. Az ausztriai sóbányáknál szerzett gyakorlatot, majd 1847-ben visszakerült Alma Materébe, ahol a geometria-építészet tanszék tanára, majd tanszékvezetője lett. A szabadságharc szakította félbe itteni karrierjét, 1848-ban Leobenbe távozott és az ottani bányászati-kohászati akadémián tanított 1872-ig. Geodéziai elméleti munkássága nemzetközi jelentőségű, mivel 1855-ben Jakab Amslerrel egyidejűleg, de tőle függetlenül találta fel és szabadalmaztatta a poláris és ortogonális rudas planimétert, a terület mérésére szolgáló fontos eszközt. További találmányai: a kompenzáló poláris planiméter és a gömbplaniméter; ez utóbbinak elvét is ő dolgozta ki. Számos publikációját német nyelven tette közzé – akkoriban a műszaki élet szaknyelveként ezt használták a Monarchiában.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Csáky Károly: Híres selmecbányai tanárok; Évfordulóink a műszaki és természettudományokban, 1993)