Kezdjük a legegyszerűbbnek tűnő, s mégis a legnehezebb kérdéssel: mi az irodalom?
Nekem azt tanították a kilencvenes évek elején a kolozsvári egyetemen, hogy irodalom az, amit művelt emberek egy csoportja annak tart. Ebből is látszik, hogy igen nehéz pontosan definiálni, sőt: már-már lehetetlen. Ha lehetséges volna, a rendszerető jogászok már régen jogszabályba foglalták volna. Ennek az lenne az előnye, hogy a dilettánsokat törvényi sorokra hivatkozva lehetne elutasítani. Például: „az ön írása az XY törvény NN számú végrehajtási rendelete értelmében nem minősül irodalomnak, ezért az ab.) paragrafus előírásai szerint papírhulladékként kerül felhasználásra.”
Azt mondjuk, az irodalom művészet, de az irodalomszakma kifejezés néha megkérdőjelezi ezt. Az irodalom művészet vagy szakma, esetleg mindkettő?
Tegyünk különbséget: a művészet az a tevékenység, amelynek esztétikai dimenziója is van, míg a szakmák zöme jól elboldogul e dimenzió nélkül. A kulcsszó ez utóbbi mondatban az „is”. Az autószerelőtől azt várjuk el, hogy megjavítsa az autónkat, nincsenek olyan igényeink, hogy mindezt „szépen” is tegye, netán katarzist okozzon vele. A művésztől azt várjuk el, hogy esztétikai élményben részesítsen a művével, ugyanakkor a mű létrehozásának megvannak a maga szakmai fogásai is, amelyekkel nem árt tisztában lennie. Az irodalom tehát „dupla fenekű” fogalom: esztétikai, szellemi és lelki síkon várunk tőle valamit, de e valami megvalósulásához szakmai ismeretek és kemény munka szükségeltetik. Ha valaki „lángoszlop” akar lenni, értenie kell a tűzcsiholás tudományához is. Tehát a kérdésedre válaszolva: az irodalom mindkettő. Az esztétikai élmény létrehozása az író feladata (akinek titokban megfelelő szakmai ismeretei is vannak), de a szakmai részt a kritikusok és az irodalomtörténészek bontják ki, teszik érthetővé a nagyközönség részére. Ez utóbbiak ugyanolyan szerves részét képezik az irodalomnak, mint a tényleges szerzők. És ez így szép, így kerek.
Tanítható-e, s ennek alapján tanulható-e a szépírás?
Az olvasás már önmagában egy tanulási folyamat, s többek közt e tanulási folyamat eredményeként válik valaki képessé arra, hogy különféle műfajú irodalmi műveket hozzon létre. Olyat még nem hallottam, hogy valaki semmit nem olvasott, aztán meg kitűnő verseket vagy regényeket kezdett írni. Még az ösztönös zseniknek is szükségük van egy keretre, amelyen belül megnyilvánulhatnak vagy amelyhez viszonyulhatnak, akár úgy is, hogy formabontást követnek el. De már az olvasás előtt is van élet, s azt úgy hívják: mesehallgatás. A kisgyerek először a mesékkel találkozik, s noha a tartalom az, ami elsőre elvarázsolja, a mesék struktúrája is szépen, lassan beépül a tudatalattijába, majd működni kezd. Nem véletlen, hogy a gyerekek élénken tiltakoznak, ha második-harmadik alkalommal nem úgy mondjuk el a mesét, ahogyan ők megismerkedtek vele. Ilyenkor jön az: „apa, nem is úgy van”… Mert a megismert és bevált szerkezethez ragaszkodnak. Ilyen értelemben a szépírás technikája tanítható, de ennek is megvannak a határai. Ha hiányzik a tehetség, a szikra, ami irodalommá emeli a szöveget, akkor a szerzőből soha nem lesz író, csak írástudó.
Sok irodalomtörténész és irodalmár, költő és író próbálta megfejteni az irodalom feladatát. Most inkább azt kérdezem, hogy az irodalmi intézmények hogyan tudják mindezt koordinálni?
Az irodalom feladata a szellemi örömszerzés, és általa a gondolkodás határainak élményszerű tágítása. Hadd mondjak egy példát is: hiába áll rendelkezésünkre liszt, víz és kovász, ha nem birtokoljuk a kenyérkészítés tudományát. Sem jóllakni, sem jóllakatni nem fogunk tudni senkit vele. Az intézmények szerepe korfüggő. Irodalmi alkotások akkor is születtek, amikor az emberek irodalmi intézményekről még hírből sem hallottak. Petőfi intézmények nélkül is megírta az életművét. Persze a folyóiratok tekinthetők egyfajta intézményeknek, amelyek közvetítik a művet a célközönséghez, ami nem elhanyagolható szerep, hiszen ha nincs közönsége egy műnek, nincs esélye irodalommá válni sem, de manapság nem szerkesztőségeket értünk intézmények alatt, hanem olyan struktúrákat, amelyek ideális lehetőségeket biztosítanak a szerzőknek az alkotásra és a pályára kerülésre. Ahol majd nyilván önerőből kell megállniuk a helyüket, másképp nem megy.
Van olyan vélekedés is, miszerint a különböző intézmények, íróakadémiák, írószövetségek feladata, hogy helyet találjanak az irodalomnak ebben a gyors és hangos világban…
Ez a megközelítés azért téves, mert úgy tünteti fel az irodalmat, mint egy a világon kívüli entitást, aminek helyet kell találni, mint egy új festménynek a falon. Erről szó sincs. Az irodalom szerves része a világunknak, ha akarnánk sem tudnánk kirekeszteni belőle. Gondoljunk csak az esti mesét szájtátva hallgató kisdedekre, a mesélésre, történetmondásra mindig kapható öregekre, de akár a napjainkban divatos klipekre, filmekre, videókra! Mindegyik mögött egy történet, egy esemény vagy egy érzés áll, és az a vágy, késztetés, hogy ezeket megosszuk másokkal. Mit érne egy Facebook-poszt, ha nem lehetne megosztani legalább az ismerőseinkkel?! Az ember ab ovo mesélő lény. Minden, akár a kocsmaasztalnál elmesélt történet, anekdota, minden verbálisan vagy írásban kinyilvánított érzés, érzelem, hogy a lírát se hagyjuk ki a szórásból, az irodalom primer formája. Hogy aztán milyen minőségben, mennyire eredményesen, mekkora embertömeget megszólítva tudjuk kommunikálni ezt az irodalomcsírát, az már az adottságainktól, képességeinktől függ.
Az emberek zöme megmarad a szűk körű kommunikációnál, azaz a családi vagy baráti kört képes megszólítani, hozzájuk tud érvényesen szólni, és ezzel be is éri, a babérokat az élet más területein vadássza. Ám mindig van a társadalomnak egy szűk csoportja, amely veleszületett tehetsége révén mondanivalójával, annak gondolatiságával nagyobb és képzettebb embertömeg esztétikai és szellemi igényeit is képes kielégíteni. Belőlük lesznek költők, prózaírók, dráma- és forgatókönyvírók, és így tovább. De kevesebben lesznek azok, mint amennyien lehetnének. Az íróakadémiák, írószövetségek egyik fontos küldetése tehát az, hogy a maguk eszközeivel segítsék a fiatal tehetségek kibontakozását, a pályakezdés nehézségeinek áthidalását, illetve a közép- és idősebb generációk alkotási és publikációs lehetőségeinek bővítését. Hogy minden kívánt irodalmi mű megszülethessen.
Az MCC Magyar Összetartozás Intézetének szenior kutatójaként mi a küldetésed?
Ez nem egyemberes, hanem intézeti feladat. Kollégáimmal az a küldetésként is felfogható feladatunk, hogy a nemzeti összetartozás érzését és tudatát ébren tartsuk, hogy az egyfajta jó értelemben vett „hálóként” fogja össze a Kárpát-medencében élő magyar nemzetrészeket. E hálónak megvannak a maga kulcsfontosságú csomópontjai, ezek közé tartoznak a művészetek is, köztük az irodalommal, és a mi feladatunk, hogy felhívjuk ezek fontosságára a figyelmet, jelezzük, ha a bennük rejlő lehetőségek nincsenek kellő mértékben kihasználva, vagy ha netán a bomlás jelei mutatkoznának. Ebből is látszik, hogy a munkánk nem tét nélküli.
„Már szegedi diákként is olyan irodalmi esteket szerveztem, amelyeken erdélyi, felvidéki és délvidéki fiatal írókat mutattam be az anyaországi közönségnek. Ebből is látszik, hogy az én kitekintésem Kárpát-medencei (hogy ezt a divatos helyettesítő megnevezést használjam), nem csupán erdélyi” – mondtad egy korábbi interjúban. Ha ennek alapján nézzük, meg lehet különböztetni a határon túli irodalmat a magyarországitól?
Hogy ez a probléma létezik, abban – mint sok más egyébben is – Trianon a ludas. Mégis azt szoktam mondani, hogy Trianon egyetlen haszna a határon túli irodalmak létrejötte volt. A centrumtól elvágott, magukra maradt nemzetrészek művészeinek, teljesen új és leginkább mostoha körülmények között, a maguk erejére hagyatkozva kellett boldogulniuk, s a kényszerhelyzetek nem ritkán képesek nagyobb teljesítményre sarkallni az embereket. Most is ez történt. Erdélyiként nyilván elsősorban az erdélyi magyar irodalom Trianon utáni rendkívül gyors és látványos megerősödésére, nagyszerű eredményeire hívnám fel a figyelmet, de a többi határon túli régióban is születtek figyelemre méltó eredmények, elég itt Gion Nándor, Grendel Lajos vagy Vári Fábián László nevét megemlíteni. Mindazonáltal a jó irodalom fő ismérve az, hogy jó, és nem az, hogy térben hol született. Ha vannak különbségek, azok elsősorban a tárgyalt tematikában, esetleg a nyelvhasználati sajátosságokban érhetők tetten. Nem érdektelen viszont a határon túli régiókban élő szerzők mentalitása, világképe, amelyet óhatatlanul befolyásoltak és befolyásolnak a többségi nemzet mentalitásából, kultúrájából érkező impulzusok. Végső soron azonban ezek is a magyar irodalom tematikai palettáját, eszközbeli, stilisztikai kelléktárát gyarapítják, így tiszta haszonként könyvelhetők el a nagy nemzeti számvetésben.
A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. programkoordinátoraként abban reménykedsz, hogy a többéves közös munka alatt egy olyan erős írónemzedékké alakul a fiatalokból álló csapat, amely meghatározó jelentőségű lesz a jövő magyar irodalmat tekintve. Mit gondolsz, van erre esély?
Mivel a KMTG égisze alatt működő íróakadémia lassan egy évtizedes múltra tekint vissza, nyugodtan mondhatom, hogy ez már nem esély, hanem valóság. Máris vannak jelentős irodalmi sikereket elért, díjak, elismerések tömkelegét begyűjtött fiatal alkotóink, és oktatási projektvezetőként azt látom, hogy minden évben kopogtatnak be hozzánk tehetséges fiatalok. Bizonyos évjáratokban tömegével. A nemzedékké formálódás persze az ő feladatuk, senki nem képes kívülről nemzedékké formálni egy társaságot. Ehhez az íróakadémia biztosítja a szükséges kereteket, főként azáltal, hogy a Kárpát-medence minden sarkából egybegyűjti a tehetséges és az ambiciózus írópalántákat, és az együtt nevelődés, együtt fejlődés, a közös élmények: sikerek és kudarcok mind a nemzedékké kovácsolódás irányába hatnak. Ha azt tekintem, hogy a pár napja Várpalota közelében lezajlott írótáborunkban közel ötven régi és új tanítványunk jelent meg, vett részt önfeledten alkotói versenyeken, beszélgetésekben és közös, hajnalig tartó dalolásokban, azt kell mondanom, hogy a szóban forgó hatások érvényesültek.
Mi a legnehezebb ebben a folyamatban?
A legnehezebb elfogadni azt, hogy az emberi lények nem egy konyhai recept hozzávalói, akik összekeverésével, „sütésével és főzésével” viszonylag nagy biztonsággal eljutunk a hőn áhított gasztronómiai termékhez. Sok tehetséges fiatal együtt még nem alkot nemzedéket. Kellenek hozzá közös kihívások és közös célok, közös elképzelések a kihívások kezelésére, a célok elérésére. Az irodalmi nemzedékek esetében a kihívásokat rendszerint a kor társadalmi élete szállítja, a célokat pedig a nemzedéki együttgondolkodás. Már a kihívások azonosítása sem egyszerű dolog. De ha az megvan, a célok meghatározásán még mindig elbukhat a társaság. Hogy ez ne így történjen, ahhoz nélkülözhetetlen az empátia, a széles látókör, a nyitottság és az egymás iránti rokonszenv, bizalom és barátság érzése, amely átsegít a holtpontokon. Hívő emberként még azt is hozzátenném, hogy az isteni kegyelem. A tapasztalat azonban azt mutatja: az isteni kegyelem minden arra méltó ügyre menetrendszerűen megérkezik. Ha másban nem, ebben okvetlenül bízhatunk.
