CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR (Kisszeben [Szlovákia], 1853. július 5. – Bp., 1919. június 20.): festőművész. Gyógyszerész volt, csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni, de lényegében autodidakta volt. 1894-ben Hollósy Simon növendékeként fél évig Münchenben, majd Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát. Az 1890-es évek végén Dalmáciában, Olasz- és Németországban járt, majd Jajcében és a Hortobágyon dolgozott, 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénban járt. 1904-ben festette a Nagy-Tarpatak a Tátrában és a Görög színház Taorminában című több négyzetméteres tájképeit. Majd visszatért Palesztinába, Egyiptomba utazott, 1904-ben elkészítette a Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos, expresszionista kompozícióját, 1906-ban pedig fő művének érzett legnagyobb méretű vásznát, a Naptemplom Baalbekbent. Szíriából Párizsba, majd ismét Libanonba utazott, s megfestette két nagy művét: a Magányos cédrust és a Zarándoklás a cédrusfához (1907) címűt. Valószínűleg 1910-ben Nápolyban készült utolsó műve, a Sétalovaglás a tengerparton. A tízes évek elején önéletrajzi variációin dolgozott és vitázó röpiratokat írt (Energia és művészet, 1912; A lángész, 1913).
Kortársai nem értették meg művészetét. Lappangó skizofréniája egyre jobban elhatalmasodott rajta. A meg nem értés, a magány megbontotta lelki egyensúlyát, alkotóereje mindinkább felbomlott. Az 1930-as gyűjteményes kiállításán fedezték fel jelentőségét. Látomásszerű festészetét expresszionista hév, ragyogó kolorit és szimbólumteremtő erő jellemzi.

A Kultúrmérnöki Intézmény megszervezője, a mezőgazdasági vízműtan kutatója, KVASSAY JENŐ (Buda, 1850. július 5. – Budapest, 1919. június 6.) Budán gépészmérnöki, Magyaróváron mezőgazdasági, Párizsban vízépítési tanulmányokat folytatott. Hazatérve, 1878-ban kapott megbízást az általa javasolt mezőgazdasági vízügyi szolgálat, a Kultúrmérnöki Intézmény megszervezésére és vezetésére. Négy évtizeden keresztül a vízügyek legfőbb irányítójaként való működése új korszakot jelentett a magyar vízépítés történetében. A kultúrmérnökség működési köre kiterjedt a belvízrendezésre és lecsapolásra, alagcsövezésre és öntözésre, a mederrendezésre és vízmosás-megkötésre, a halászati ügyek felügyeletére és a közegészségügyi mérnöki szolgálat ellátására is. Az intézmény Kvassay vezetése alatt vízrendezési munkálataival mintegy 3,5 millió hektár területen teremtette meg a korszerű mezőgazdasági termelés előfeltételeit. Egyéb fontos eredményei: a vizek köztulajdon jellegét kimondó vízjogi törvény (1885) és a halászati törvény (1888) megalkotása, valamint a csepeli Nemzeti- és Szabadkikötő építésének megkezdése (1910). Kvassay szakirodalmi munkássága is jelentős; Mezőgazdasági vízműtan című munkája évtizedeken keresztül kézikönyvként volt használatos. A Szabadkikötő bejárati zsilipjét róla nevezték el.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudománytörténeti Intézet, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig)

A magyarok őstörténetének kutatója, gróf ZICHY JENŐ (Sárszentmihály, 1837. július 5. – Merán, 1906. december 26.) német egyetemeken jogot tanult, de érdeklődése hamarosan a magyar mezőgazdaság és ipar fejlesztési lehetőségei felé fordult. 1866-ban, egy nagy nyugat-európai tanulmányút során Angliában a vízépítést, Hollandiában az öntözési és lecsapolási munkákat tanulmányozta. Felismerte, hogy az iparfejlesztés egyik hathatós eszköze a kiállítások szervezése; erre a célra saját vagyonából is áldozott. 1879-ben Székesfehérvárott, 1885-ben Budapesten vett részt iparkiállítások szervezésében. Nagy érdeklődést keltett röpirata, az Emlékirat a magyar ipar fejlesztése ügyében (1880). 1881-ben az Országos Iparegyesület elnökévé választották. Az iparfejlesztés alapjának a népnevelést tekintette, egyik legfőbb célja a korszerű tanoncoktatás megvalósítása volt.

Már ifjúkorában részt vett egy kaukázusi utazáson Széchenyi fiaival. Az 1890-es években egyre többet foglalkozott a Kaukázus és Belső-Ázsia tudományos megismerésével. Azokat a régészeti, embertani és néprajzi nyomokat akarta felkutatni, amelyek a magyarság oroszföldi vándorlásával kapcsolatban adtak volna felvilágosítást. Három nagyobb expedíciót szervezett és azokra több tehetséges, fiatal kutatót is magával vitt – saját költségén. 1895-ben Odesszából kiindulva a cserkeszek földjére, 1896-ban a Kaukázuson át Buharába és Szamarkandba mentek. A harmadik út során, 1897-98-ban Tbilisziből indultak, Szibériát és a Bajkálon túli vidéket átszelve Mongólián és Észak-Kínán át értek Pekingbe. Mindhárom alkalommal értékes gyűjtőmunkát végeztek: páratlan gazdagságú néprajzi, régészeti, természetrajzi anyaggal tértek haza. A harmadik útról Zichy hatkötetes, hatalmas művet írt német nyelven Keleti kutatások a magyarság eredetének felderítése érdekében címmel. Zichy finanszírozta Pápay József nyelvész illetve Jankó János etnográfus észak- illetve dél-oszétiai útját is.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Életrajzi Lexikon)