A sakkfigurák öltözékei eredetileg az akkori hadviselésben elterjedt katonai egységeket képviselték: a gyalogságot, a lovasságot, az elefántokat, a szekereket, a tábornokot és a királyt. A játék a 7. században Indiából Perzsiába, majd onnan az iszlám meghódítása után nyugat felé, a szélesebb muszlim világba terjedt. A legkorábbról ismert, Indiából származó sakkfigurák elnevezései, mint a shah – király, a wazir – tanácsos, a fil – püspök, az asp – lovag, a rukh – bástya és a piyade – zálog hasonlóak voltak az arab és perzsa változatokhoz, amelyeket a nyugati világ a lehető legpontosabban igyekezett lefordítani. Ezekhez a funkciókhoz, stratégiai szerepekhez társultak a figurák stilizált öltözékei, amelyek területenként, az etnikai hovatartozás és az időbeliség alapján folyamatosan változtak.
Egy kereszttel díszített, két hüvelyknél kisebb elefántcsontdarabot fedeztek fel Dél-Albániában, egy régi bizánci vagy római palotában 2002-ben. Ha ez a Kr. e. 465-re datálható darab valóban egy sakkfigura, akkor ez lehet a legrégebbi ismert sakkbábu a világon, sőt ez a felfedezés még a sakk „születési” dátumát is kitolhatja, hiszen az addig legkorábbinak ismert, az üzbegisztáni Szamarkand közelében talált sakkfigurák 760 körül készültek. A hétdarabos, elefántcsontból faragott kis csoport, amely egy királyból, szekérből, vezírből, lóból, elefántból és két katonából állt, egy 761-es keltezésű érmével együtt került elő. A 10. század elejére nyúlhatnak vissza a spanyolországi Leónban lévő, mozarab kolostorban őrzött sakkfigurák, más néven Szent Genádió négy kicsi elefántcsont bábuja.
A legrégebbi európai sakk a Kr. e. 980 körüli keltezésű, elefántcsont berakással készült néhány figura lehet, amelyet az olaszországi Venafróban találtak meg egy 1932-ben feltárt római sírban. Megtalálásukkor szinte azonnal fellángolt a vita, mivel magyarázható, hogy arab stílusú sakkfigurákat fedeztek fel egy római kori sírban. A radiokarbon-mérések 885 és 1017 közötti dátumot adtak.
A legkorábbi autentikus európai leletek a Lewis-sakkfigurák, amelyeket 1831-ben találtak meg egy föld alatti kamrában, a skóciai Lewis-sziget nyugati partján. Egy helyi paraszt a tehenét keresve egy kimosódott kis kamrát talált 4,5 méter magasan egy homokpad teteje alatt. Ekkor találta meg a rozmáragyarból faragott darabokat, amelyeket valószínűleg a 12. század végén vagy a 13. század elején készítettek Norvégiában. A pásztor ugyan megrémült a figurák kifejezéseitől, és elmenekült a helyszínről, de az általa felfedezett 93 sakkfigurát tartalmazó csoport világhírű lett. A középkori sakkfigurák lenyűgöző jelképei a korabeli Európának, ahol az egyre népszerűbb sakk a készség és stratégia gyakorlásának és bemutatásának fontos módja lett a társadalmi elit számára.
A középkori sakkfigurák közül sok ismerős lehet azoknak, akik ma játszanak. A három királynő mindegyike egy kifinomult trónon ül, koronájuk alól finom fátyol hullik a testükre. A két király gazdag brokátruhában, térdükön egy-egy kardot tartva ül a trónon. A három püspök miseingben, fején infulával, püspöksüveggel, kezében pásztorbottal egy-egy trónon ülve képviseli a vallást. Egy páncélsüveges lovag lován ülve lándzsát és pajzsot visel, két kaftános őr vagy bástya, kezükben karddal és pajzzsal szimbolizálják a figurákat, amelyek trónjai a középkori norvég templomok faragására emlékeztetnek. A Lewis sakkfiguráinak többsége rozmáragyarból és elefántcsontból készült. Egy rozmáragyarból legfeljebb négy sakkfigurát lehetett faragni, és a figurák arcának és ruháinak különbségei arra utalnak, hogy a készleteket különböző emberek faraghatták egyetlen műhelyben.
A darabokon felfedezésükkor színnyomok látszódhattak, és egyes bábuk tudományos elemzése higanynyomokat talált, ami arra utal, hogy néhányat egykor cinóberrel színeztek vörösre. Nem tudjuk, ki és miért temette el a figurákat, talán egy kereskedő, aki Skandináviából Skóciába, Írországba vagy a Man-szigetre hajózott, hogy eladja a nagy értékű készleteket, de ezek a sakkfigurák felfedezésük óta számos történetet inspiráltak.
A vörös Gillie-legenda a 17. században játszódik, és az ott élők folklórjának részévé vált. 2001-ben a sakkfigurák új közönséghez jutottak az első Harry Potter-film, a Harry Potter és a bölcsek köve révén. Bár a sakk népszerűsége az utóbbi időben jelentősen megnőtt, a stratégiai játék nem múló hóbort. A vezércsel (The Queen’s Gambit) című sorozat a Covid miatti karantén idején megnövelte a sakk univerzális vonzerejét.
Az indiai chaturaṅga játékból a 6. század környékére fejlődött ki az a 64 négyzeten játszó 32 figura, amely az évszázadok során szinte minden kontinensre és kultúrába eljutott.
A sakkfigurák formája, megjelenése a chaturaṅgaidők óta folyamatosan váltakozik az egyszerű és a díszes között. A 600 év előtti darabok egyszerű kialakítása fokozatosan alakult át állatokat, harcosokat és nemeseket ábrázoló figurák csapatává. A 9. és 12. századi muszlim készletek inkább agyagból vagy faragott kőből készültek, és az iszlám tilalma miatt természetesen nem mintázhattak élőlényeket. Az egyszerűbb, szimbolikus későbbi darabok pedig segítették a játék népszerűségét azáltal, hogy megkönnyítették a készletek elkészítését, és a játékosok figyelmét a bonyolult darabokról magára a sakkra irányították. Majd ahogy a játék elterjedt Európában és Oroszországban, a stilizált, gyakran drágakövekkel és féldrágakövekkel díszített készletek visszatértek a divatba.
A muzulmán világ monokromatikus négyzetekkel rendelkező játéktáblái, 1000 körül váltakozó fekete-fehér vagy vörös-fehér négyzetekkel készült sakktáblái finom fából vagy márványból készültek. Az orosz I. Nagy Péternek már speciális, puha bőrből előállított sakktáblái voltak, amelyeket hadjáratai során is magával tudott vinni. A figurák alkata is megváltozott. A király lett a legnagyobb figura, aki koronát, néha kidolgozott trónt, sőt buzogányt is kapott. A lovagok azonosultak a lóval, a gyalogok mint a legalacsonyabb hatalmi és társadalmi helyet elfoglaló figurák pedig a legkisebbek, a legkevésbé reprezentatív darabok lettek. A királynő figurája csak 1475 után nőtt a királyhoz hasonlóan magasra, amikor férfi tanácsadóból a király hitvesévé változott és kibővült a hatalma. A püspököt különböző neveken ismerték – franciául „bolondnak”, oroszul „elefántnak” –, a bástya ábrázolása is jelentősen változott, hiszen Oroszországban a 20. századig általában vitorlásként ábrázolták, másutt harcos volt, szekéren vagy vártoronyban.
A királyi ruhásszekrény darabjai a sakkfigurákon
A középkori királyok szerte a világon dekoratív ruházatukkal is jelezték gazdagságukat, hatalmukat és isteni jogukat az uralkodáshoz. Az európai királyok gyakran hordtak arany, lila vagy vörös színű ruhát hatalmuk jelzésére, míg Nyugat-Afrikában a királyok közmondásokkal szőtt Kente-szövetet viseltek bölcsességükre utalva, az ókori Kína császárai pedig sárkányruhát hordtak méltóságuk jelzésére. Birodalmuk hadseregének vezetőiként a királyok világszerte páncélt és kardot is viseltek, amelyek díszítése, kidolgozottsága szintén a megkülönböztetést szolgálta. A változatos kialakítású királyi palást vagy köpeny néha az egyik vállra húzódott, máskor pedig mindkét váll mögé lógott, mint egy hosszú köpeny. Jellemzően drága szövetekből készült, például bársonyból, és olyan bonyolult díszítést is tartalmazott, mint a hímzés. Az európai királyok jellemzően koronát hordtak, ami néha olyan egyszerűnek tűnt, mint egy ékszerekkel díszített szövetsapka, de más változatok nehéz aranyívekből álltak, amelyekbe tüskék, keresztek és ékszerek kerültek. A korona megerősítette azt a középkori európai hitet, hogy a királynak isteni joga van uralkodni.
Királyi színek
A középkori európai királyok a királyi színekre festett ruházattal is kitűntek. Ezek sorában a fehér a tisztaság, az arany a gazdagság, a lila vagy a kék pedig a jog jelzésére szolgált. A vörös hamar kedvenc királyi szín lett, mivel a hatalmat és a tekintélyt szimbolizálta. Nagy Károly császár a koronázáskor vörös cipőt viselt, jelezve isteni jogát az uralkodáshoz. Az élénk színek a középkorban a gazdagság hatalmas megnyilvánulását jelentették, hiszen rengeteg pénzbe került a szövetfestés. A parasztok és az alsóbb osztályokhoz tartozó emberek gyakran hordtak festetlen ruhát vagy olyan anyagokat, amelyeket helyi növényekkel festettek meg.
Királyi kardok
A királyok kardot viseltek, hiszen az ókorban szerte a világon harcba kellett vezetniük csapataikat, amikor az ellenség veszélyeztette birodalmuk biztonságát. A legtöbb király kardot hordott mindennapi öltözéke részeként, ahogyan a modern királyok még ma is gyakran viselnek kardot az ünnepélyes alkalmakon, jelképezve a népük védelmére irányuló tettrekészséget.
Királyi páncélok
A gyakori harcok miatt a középkori világ számos részén a királyok is gyakran viseltek páncélt. Európában a király páncélja sokszor tartalmazott egy sisakot, amelyre egy kis aranykoronát hegesztettek. A király köpenyének színe azért is fontos volt, hogy láthatóvá tegye őt a lovagjai és testőrei számára. Csak jóval a fegyverek feltalálása után vetettek véget a páncélviseletnek, amikor a nehézfém páncélok már nem nyújtottak védelmet.
Királyi díszítések
A középkorban a világ minden táján uralkodó királyok általában igényes díszítésű ruhákat viseltek. Ez a hatalmas ékszerektől diadémokon és láncokon át a drága, kézzel megmunkált csipkékig vagy hímzett szövetig terjedt. Európában a nemesség számára egy sor törvény szabta meg, hogyan öltözködhettek az egyes osztályok tagjai. Aranyhímzést vagy ékszereket csak a nemesek és a királyi személyek viselhettek, de Európa számos részén a törvény azt is meghatározta, hogy ki hordhat királyi színeket vagy különleges szöveteket. Az ókori Oroszországban a cárok általában meleg, többrétegű, kaftán stílusú ruhát viseltek. Európától eltérően sok orosz cár nem feltétlenül hordott koronát, de mindig léteztek olyan dísztárgyak, mint az aranyköpeny és az ékszerekkel kirakott övek, amelyek azt mutatják, hogy az orosz uralkodók európai társaikhoz hasonlóan értékelték a díszítést.
A középkorban Oroszországra is erős befolyást gyakorolt a Bizánci Birodalom, a nemesek és a királyi jogok áttértek az igényes brokátköpenyek viselésére.
Királyi brokátok
Az Oszmán Birodalom uralta Törökországot, valamint Európa és Ázsia nagy részét a középkorban. A török szultánok rendkívül kifinomult ruházatot viseltek, például hosszú köntöst vagy brokátkaftánt és turbánt. A királyi ruhák készítéséhez használt anyag sokszor a palota kézműveseitől származott, akik nem is tudtak másnak ruhát készíteni. A szultánok gyakran viseltek ékszereket, aranyat és hagyományos tárgyakat, például Oya csipkét.
Harcos király és sárkányköntös
Az ókori Kínában a királyok általában kidolgozott páncélt és fejfedőt viseltek a csatákban. Béke idején a királyok és a császári család sokszor hordta a híres „sárkányköpenyt” vagy hosszú paut az udvaron. A sárkányköntösben kilenc hímzett sárkány szerepelt, amelyek a méltóságot és a hatalmat jelképezték. A sárkányköntös a 11. századtól az 1900-as évek elejéig a császári hatalom szimbóluma maradt.
Papkirályok
Az ókori Indiában a királyok időről időre papkirályokként szolgáltak, és spirituális jelentőségű ceremoniális díszruhákat viseltek, beleértve az egyik vállat fedő köntöst, gyöngyös nyakláncokat és turbánt. A későbbi uralkodók, mint például a nyugati szatrapák Indiában, rendszeresen hordtak turbánt egy nagy ékszerrel a királyság szimbólumaként és hagyományos, Thobe-stílusú brokátkabátot.
A korona a fejdísz vagy kalap hagyományos formája, amelyet az uralkodók hatalmuk és méltóságuk jelképeként viselnek, ami egyben az uralkodó kormányának vagy az általa jóváhagyott tárgyaknak a szimbóluma. A királyi koronák a tekintély, a hatalom és a szuverenitás szimbólumai, valószínű, hogy a korona koncepcióját a férfiasság jellemzői ihlették, mint például az agancs, a sörény és a tollazat.
A világ legrégebbi ismert koronája egy megfeketedett rézből készült, körülbelül 17,8 centiméter átmérőjű és hét hüvelyk magas darab, a Kr. e. 4500 és 3600 között létezett kultúrából, a rézkorból származik. Az ősi korona felső peremén markolat alakú kereszt, két madár, stilizált rácsok és szarvak láthatók. Az egyiptomi fáraók egyedi, felismerhető koronát viseltek, vallási célokra és tekintélyük bizonyítására. Minden koronának megvolt a maga jelentése, és alakja alapján megállapítható volt, hogy Egyiptom mely részéről származik.
Indiában a makuta néven ismert koronákat ősidők óta használják a hindu istenek vagy királyok díszeként, és ez a stílus, a hindu-buddhista királyságkoncepcióval elterjedt például Jáván, Balin, Indonéziában, Kambodzsában, Burmában és Thaiföldön.
A mexikói és közép-amerikai maja és azték indiánok az ara papagáj és a quetzal tollaiból készítettek tollas fejdíszeket, a királyi családok pedig a pompásabb, jáde és arany ékszeres tollas fejdíszeket viseltek. A Kolumbusz előtti időkben az indián törzsek koronákat és más fejdíszeket készítettek a ritka tollakból.
A modern koronák elődei I. Konstantin uralkodásától kezdődően a császárok, majd a Római Birodalom későbbi uralkodói által viselt diadémok voltak. Róma császárai a sugárzó koronát (corona radiata) viselték a keresztény hitre való áttérés előtt. Más korai koronák is eltérnek attól a stílustól, amelyet ma általánosan koronának ismernek. A diadémok mellett sok királyi család viselt tiarát, ami nem egy teljes kör, de gyakoriak voltak a mezopotámiai királyok és az asszírok körében.
A korona gyakran jelenik meg a vallási státus vagy tisztelet szimbólumaként is. A keresztre feszítése előtt Jézus fejére helyezett töviskorona a mártírság jelképévé vált. A Boldogságos Szűz Máriát a mennybemenetele után a mennyek királynőjévé koronázták, és nemcsak gyakran ábrázolják koronát viselve, de a templomokban, szentélyekben álló szobrait a májusi ünnepén megkoronázzák. Az európai kultúrák keresztény hagyományában, ahol az egyház hitelesíti az uralkodói hatalmat, az új uralkodó trónra lépésekor a koronát egy vallási tisztségviselő helyezi az új uralkodó fejére. Néhány korai római császár pályafutásának egy bizonyos pontján Rómába utazott, hogy a pápa megkoronázza őt.
A koronák, az uralkodók megjelölésére szolgáló speciális fejdíszek a történelem előtti időkből származnak, és számos civilizációban megtalálhatóak szerte a világon. A consort koronákat a király hitvese viselte, amely az alkotmányos udvariassági protokollként kapott rangot is jelentette. Koronát a nemesség és az uralkodó alá tartozó magas rangú emberek is viselhetnek. Az angol coronets, „rangkorona” kifejezés arra utal, hogy ezek a koronák a hierarchikus státusz szerint rangsorolhatók. A halhatatlanság koronája is gyakori és erős motívum a történelmi szimbolikában.
Fotók: Bézsenyi Zsolt / Katti Zoób Divatház
