KOSSUTH LAJOS (Monok, 1802. szeptember 19. – Turin, 1894. március 20.): politikus, publicista. 
Elszegényedett, értelmiségi nemesi családból származott. Sátoraljaújhelyen, Eperjesen és a sárospataki főiskolán tanult. 1824-ben Pesten ügyvédi vizsgát tett. 1824–1832 között Zemplén megyében ügyvéd. Közéleti szereplése 1831 júniusában a sátoraljaújhelyi vármegyei közgyűlésen a lengyelek mellett mondott beszédével kezdődött. A kolerajárvány idején a vészbizottság elnöke volt.
1832 végén került a pozsonyi országgyűlésre mint távollevő főrendek képviselője. Itt kötött barátságot az ellenzék vezetőivel, példaképeivel, Kölcseyvel és Wesselényivel. A politikai harcokból az Országgyűlési Tudósítások (1832–36), a diéta befejezése után pedig a Törvényhatósági Tudósítások (1836–37) szerkesztésével vette ki részét. Lapját hamarosan betiltották, őt magát 1837-ben letartóztatták és négy évi fogságra ítélték. A börtönévek alatt készült föl közéleti hivatására: olvasott, és hazája helyzetén töprengett. Fölismerte a mezőgazdaság elmaradottságát, az iparosítás szükségességét. Megismerkedett a kortárs magyar irodalommal is. 1840 májusában szabadult. A kormány, hogy ellenőrizhesse tevékenységét, Landerer Lajos segítségével új lap szerkesztését kínálta föl neki. Kossuth Lajos vállalta.
1841. január 1-jén a Pesti Hírlap megjelenésével új szakasz kezdődött a reformkor történetében. Kossuth Lajos programjának középpontjába a közteherviselést, a szabad földtulajdont, a kötelező örökváltságot, az iparfejlesztést és a magyar államnyelv követelését állította. A nemzetiségi kérdés fontosságát, akárcsak a liberális középnemesség, nem ismerte föl: az „egy politikai nemzet” elvét követte. Vezércikkeiben sűrűn élt gondolatritmussal, fokozással, ellentétező mondatokban való fölsorolással, pátosszal teli szóismétlésekkel, általában a prózaritmika megannyi lehetőségével. Széchenyi károsnak tartotta a Pesti Hírlap reformpolitikáját, és A kelet népe (1841) című művében bírálta. Kossuth Lajos a könyvre könyvvel (Felelet Gróf Széchenyi Istvánnak, Pest, 1841) válaszolt. A nemességnek szánta a vezető szerepet, de elvárta tőle a nép fölemelését. A megyerendszert, a nemesség hatalmi monopóliumát az ország legfőbb politikai jótéteményének tartotta.
1844 nyarán megfosztották lapjától. Ekkor megalapította a széles Habsburg-ellenes nemzeti összefogásra szánt védegyletet. Az önálló magyar ipar és kereskedelem támogatását tűzte ki célul, Friedrich List közgazdasági elképzeléseit követve, a védővámrendszerrel kombinált liberalizmus fölfogása szerint. A védegylet első ízben fogott össze országosan nemeseket és nem nemeseket. Szervező munkájában az írók támogatták. Már a Pesti Hírlapban több íróval (Frankenburg Adolffal, Vahot Imrével) dolgozott együtt, a Védegylet népszerűsítésére pedig Bajza, Garay és Petőfi verset írt. Kölcsey mellett leginkább Vörösmartyhoz vonzódott: benne lelte föl költői eszményét. Egy vezércikkében szót is emelt Vörösmartyért. 1845-ben a megindult Hetilapban jutott ismét szóhoz. Adó és Adózzunk című cikkeiben legfontosabb kérdésként a közteherviselést vetette föl. Még élesebben fogalmazta meg nézeteit az Ellenőrben Adó s A magyar politikai pártok értelmezése című tanulmányaiban. Leleplezte a bécsi minisztérium törvénytelenségeit, független magyar kormányt követelt.
A polgári átalakulásért küzdött a Pest megyei ülésteremben, majd Pest megye követeként az 1847–48-i országgyűlésen is, ahol az ellenzék vezéreként lépett fel. Az Ellenzéki Párt hivatalos programjául fogadta el az általa szerkesztett Ellenzéki Nyilatkozatot (1847). Beszédeinek varázsa lebilincselte hallgatóit. Érvelését sajátosan színezte áradó érzelmessége, a szenvedélyes pátosz, a személyes fűtöttség.
Az 1848. februári forradalom jelentőségét azonnal fölismerte. Március 3-i beszédében felelős nemzeti kormányt követelt. A Batthyány-kormányban betöltött pénzügyminiszteri szerepe nem tükrözi eléggé, hogy a kormánynak és a nemzetgyűlésnek ő volt a legjelentékenyebb politikusa. 1848 tavaszán és nyarán a forradalom továbbfejlesztésének elkerülésére törekvő kormány álláspontját képviselte ugyan, de mind szorosabb kapcsolatba lépett a forradalmi tömegek követeléseinek leginkább hangot adó radikálisokkal. Elrendelte az első magyar bankjegyek kibocsátását a nemzet védelmi szükségleteinek fedezésére. 1848 szeptemberében megszervezte a nemzeti ellenállást.
A Batthyány-kormány lemondásával a végrehajtó hatalom gyakorlása a Honvédelmi Bizottmányra szállt, amely őt választotta elnökévé. Szorgalmazta a harc folytatását a nemzetgyűlés Debrecenbe menekülése után. Kezdeményezésére mondta ki Debrecenben az országgyűlés 1849. április 14-én a Függetlenségi Nyilatkozatban a Habsburg-ház trónfosztását, majd Kossuthot ideiglenes államfővé, kormányzó-elnökké választotta. A forradalom maradandó vívmánya, a jobbágyfölszabadítás, a nép emlékezetében elválaszthatatlanul összefonódott Kossuth Lajos alakjával.
Ha későn is, eljutott a nemzetiségekkel való megbékélés gondolatáig. A cári beavatkozás és a hadihelyzet hatására 1849. augusztus 11-én kénytelen volt átadni a hatalmat Görgeynek, aki röviddel ezután letette a fegyvert. Kossuth több ezer társával török földre menekült, másfél évig élt a kisázsiai Kütahyában. 1851-ben amerikai körúton népszerűsítette a magyar függetlenség ügyét. 1852 nyarán Angliában, Londonban telepedett le, innen próbálta szervezni a Habsburg-ellenes mozgalmat.
Több műve megjelent német, angol, francia, olasz nyelven. 1859-ben az osztrák–olasz–francia háborúban magyar légióval támogatta III. Napóleont és Cavourt, de a francia uralkodó cserben hagyta a magyar ügyet. 1860-ban átköltözött Olaszországba. Itt dolgozta ki Duna-konföderációs tervét. Államszövetséget kívánt létrehozni Magyarország, Erdély, Románia, Horvátország és Szerbia egyenjogúsága és autonómiája alapján. Deákhoz intézett híres nyílt levelében (Kasszandra-levél, 1867. május 22.) szembefordult a kiegyezéssel, ragaszkodott Magyarország csorbítatlan függetlenségéhez és óvta a nemzetet attól, hogy osztozzék a Habsburg-hatalommal az elnyomott népek feletti uralom felelősségében. Sohasem tért vissza hazájába; 1865 után – néhány éves megszakítással – három évtizeden át Torinóban, önkéntes számkivetettségben élt („a turini remete”).
Cikkeiben, leveleiben foglalt állást a magyar állami függetlenség eszméje mellett. Ismételten kiállt az egyházpolitikai reformok, állam és egyház szétválasztása mellett. 1879-ben hozzákezdett politikai tevékenységének összefoglalásához (Irataim az emigrációból). Holttestét hazahozták, s temetése a negyvennyolcas eszmék melletti tüntetéssé nőtt.

VÁNDOR JÓZSEF (Temesvár, 1897. szeptember 19. – Budapest, 1955. szeptember 10.): vegyészmérnök, a kémiai tudományok doktora (1953). Mérnöki oklevelét 1919-ben a budapesti műegyetemen szerezte. Pályáját a Wander Gyógyszer- és Tápszergyárban kezdte. 1925-től Németországban a Kaiser Wilhelm és a Fritz Haber Intézetben végzett kutatómunkát, majd 1932-től az Szovjet Tudományos Akadémia szerves kémiai intézetében osztályvezetőként dolgozott Nyeszmejanov és Dubinyin mellett. Hazatérve 1938-tól fordításokból élt, majd 1945 után egyik szervezője volt az MTA előkészítő testületének, a Magyar Tudományos Tanácsnak. 1948–49-ben a belgrádi egyetem meghívott vendégtanára volt. 1950–52-ben megszervezte és vezette a Műanyagipari Kutató Intézetet. 1953 őszétől haláláig az Építőanyagipari Kutató Intézet szilikátkémiai osztályát vezette.
Tudományos munkássága fizikai-kémiai vonatkozású; főként a kémiai termodinamika területén alkotott maradandót. Gyakorlati vonatkozású munkássága a tápszerekkel és növényvédő szerekkel kapcsolatos vizsgálatokra és szabadalmakra, az enzimhatás és a sejtreakciók kinetikai vizsgálatára, továbbá a műanyagok gyártásával kapcsolatos kutatásokra terjed ki. Nevéhez fűződik az első hazai nylon előállítása.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Magyar életrajzi lexikon MEK; Évfordulóink 1997. MTESZ)