Louis Braille, a feltaláló születésnapján, január 4-én ünneplik világszerte a Braille-írást, amely a vakok és gyengénlátók elengedhetetlen kommunikációs eszköze. Louis Braille 1809. január 4-én látta meg a napvilágot, 1821-ben fejlesztette ki a Braille-írást. Braille-nek jelentős oka volt minderre: három évesen apja egyik éles műhelyeszközével véletlenül megbökte magát, a seb elfertőződött, és Braille megvakult. 10 évesen került a párizsi Vak Gyermekek Intézetébe, ahol hamar egyházi orgonista, majd az iskola alapítója lett, Valentin Haüy módszerét (hogyan lehet papírba domborított írást olvasni) is megtanulta.
1821-ben az a Charles Babier látogatta meg intézményüket, aki Napóleon számára fejlesztett ki korábban egy jóval bonyolultabb pontírást, amelyet katonai célokra használtak fel. Babier az intézmény tanárainak ismertette ezt a módszert. Három évvel később Braille 15 évesen kikerült az intézetből, és apja, szintén hat ponton varró írógépén leegyszerűsítette Babier módszerét, és létrehozta a Braille-írást.
A Braille-írás vagy Braille ABC egy speciális technikát alkalmazó ábécé. A Braille-írás segítségével vált lehetővé a vakok számára is az írás és az olvasás elsajátítása. A Braille-ben való kézzel íráshoz sorvezetőt és stílust használnak, a betűket hátulról domborítják ki, a betűk tükörképi párja szerint. Minden egyes Braille-karakter 6 pontból áll, téglalap alakban elrendezve, két oszlopban. Minden nyelv saját írással rendelkezik, tehát külön Braille-írás van a magyar nyelvhez is. A fiatal vakok körében ma már népszerűbbek a beszélő képernyőolvasók.

BEER FRIGYES VILMOS (Pozsony, 1691. január 4. – Pozsony, 1764. november 30.): iskolaigazgató, evangélikus lelkész, a nagy tudós, Bél Mátyás pályatársa.
Oettingenben, Jénában keleti nyelveket, filozófiát és teológiát tanult. 1715-ben a felső tagozattal rendelkező, főiskolai jellegű pozsonyi iskola konrektora, majd 1721-től rektora volt. 1747-ben ugyanott lelkésszé választották. Mint Bél Mátyás mellett működő tudós, majd mint rektor a filozófia keretében nagyobb teret juttatott a fizika oktatásának. Az ő újítása volt az is, hogy a világi pályára készülők külön aritmetikát, geometriát is tanultak s előírták számukra a polgári architektúra elemeit is.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1991. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

SÜMEGHY JÓZSEF (Csabrendek, 1892. január 4. – Budapest, 1955. november 11.): geológus, a föld és ásványtani tudományok doktora, a síkvidéki üledékek földtani térképezésének megújítója.
Egyetemi tanulmányait Kolozsvárt végezte. Pályájára döntő hatással voltak Gaál István őslénytani kollégiumai. 1920-ban megszerezte a doktorátust, ugyanakkor kinevezték a Szegedre települt kolozsvári egyetem ásvány-földtani tanszékére tanársegédnek, 1926-ban Horusitzky Henrik helyére került a Földtani Intézetbe. 1932-ig osztálygeológusként dolgozott, ekkor főgeológussá nevezték ki. 1946-tól a Földtani Intézet vízügyi, majd síkvidéki osztályának vezetője. Eredeti kutatási területe a Nyugat-Dunántúl volt. A pannóniai rétegsor kérdéseit a mélyfúrások anyaga alapján egészen új megvilágításba helyezte. Az 1920-as évek végétől sík vidéki geológiával foglalkozott. Új alapokat teremtett az úgynevezett sík vidéki, legfiatalabb negyedkori üledékekre korlátozódó földtani térképezés számára. Kőzetfacies-térképei úttörő jelentőségűek. Elsőként vizsgálta a Nagy-Alföld geotermikus viszonyait. 1950-ben a sík vidéki területek egységes újratérképezésének vezetője volt; az ő érdeme az ország új, 1:300 000 arányú talajtérképe.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1992. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

LENGYEL BÉLA (Körösladány, 1844. január 4. – Budapest, 1913. márc 11.): kémikus, egyetemi tanár, az első korszerű magyar nyelvű vegyészeti tankönyv szerzője.
A pesti műegyetem mérnöki szakának elvégzése után tanulmányokba kezdett a pesti tudományegyetemen Than Károly mellett, tanársegédként. 1868-ban a debreceni Gazdasági Intézet kémia-tanszékének vezetését nyerte el, de ekkor állami ösztöndíjjal Heidelbergbe ment, ahol Bunsen munkatársaként főként rhodiumvegyületek előállításával foglalkozott, majd előadási tanársegédként működött. 1870-ben bölcsészdoktori oklevelet nyert. Pestre visszatérve 1871-től tanár volt, a kémiai analízis és gyógyszerkémia előadója, 1877-től az akkor megszervezett II. sz. Kémiai Intézet igazgatója, az 1895– 96-ik tanévben rektora lett. A Természettudományi Társulatnak másodtitkára, titkára, alelnöke, 1910–13-ban elnöke volt. 1887-től 1912-ig a gyógyszerészgyakornoki vizsgáló bizottság elnöke volt. Főként analitikai és szervetlen kémiai kutatások terén működött. Behatóan tanulmányozta a gázelegyek színképeit, a radioaktív jelenségeket. Hazánkban ő volt az első, aki radioaktív mérésekkel foglalkozott. Elsőként dolgozott ki eljárást fémkalcium nagyobb mennyiségben és tisztán történő előállítására. Felfedezte a szénszubszulfidot. Számos ásványvíz elemzését végezte. Búzaelemzésével 1866-ban pályadíjat nyert. Az 1899-ben a Chemia I. köteteként megjelent Szervetlen Chemia az első korszerű magyar nyelvű vegyészeti tankönyv volt. Egyetemi jegyzetnek szánt Organikus chemia c. műve 1903-ban kőnyomatos alakban jelent meg. Számos tanulmányt tett közzé a Természettudományi Közlönyben és egyéb szakfolyóiratokban. Lefordította H. E. Roscoe A vegytan alapvonalai c. munkáját (Pest, 1871).

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1994. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

Az első magyar ásványtani munka szerzője, BENKŐ FERENC (Magyarlápos, 1745. január 4. – Nagyenyed, 1816. december 16.) természetrajzi tanulmányait a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, majd református lelkésszé szentelése után a jénai és göttingeni egyetemen folytatta. Hazatérte után rövidesen meghívták Alma Materébe a természetrajz, földrajz és német nyelv tanárának; itt működött haláláig.
1786-ban Kolozsváron adta ki élete főművét, az első magyar nyelvű ásványtant Magyar Minerológia azaz a’ kövek ’s értzek tudománya címmel. A mű legfőbb érdeme, hogy magyarul íródott, megteremtette a magyar ásványtani szaknyelvet a latin és német elnevezésekből. (A bicentenárium alkalmából, 1986-ban megjelent a könyv reprint kiadása.) Az ásványtan mellett a természetrajz többi ágát is művelte és tanította. Magyar Linneus című munkája, amelyben az állat- és növényvilágot ismertette Linné rendszere szerint, kéziratban maradt. Megjelent viszont Magyar Geográfia című földrajzi kézikönyve. Benkő Ferenc nagy érdeme, hogy magyar nyelven tanította a természetrajzot, bár akkoriban az oktatás nyelve a latin volt, valamint igyekezett tanítványai kezébe anyanyelvű tankönyveket adni.
Az iskolai oktatáson kívül is mindent megtett a honismeret, a földrajzi és természetrajzi ismeretek terjesztése érdekében. Ezt a célt szolgálta a Parnasszusi időtöltés című munkája, amely évkönyvként jelent meg 1793 és 1800 között, 7 kötetben. Jelmondata ma is megszívlelendő lenne: „Mentül jobban esméri valaki a tulajdon hazáját, annál jobban tudgya azt mind szeretni, mind pedig más idegen földek felett betsülleni.”
Benkő Ferenc további jelentős tette, hogy a nagyenyedi kollégiumban természetrajzi múzeumot hozott létre gazdag ásvány- és földtani gyűjteménnyel. Az 1796-os megnyitáskor feltehetően ez volt az első nyilvános múzeum Magyarországon. A Raritatum et Rerum Naturalium Museumot a Parnasszusi Időtöltés VII. kötetében írta le Enyedi Ritkaságok címmel. Sajnos, a múzeum anyagának nagy része az 1848/49-es szabadságharc alatt elpusztult.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudománytörténeti Intézet, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig)

Az egyik legkiválóbb szervezőkészségű orvos, CHYZER KORNÉL (Bártfa, 1836. január 4. – Budapest, 1909. szeptember 24.) Pesten orvosdoktori, Bécsben pedig természetrajz tanári oklevelet szerzett. A Nemzeti Múzeum természeti osztályán kezdte pályáját; első, nagy figyelmet keltő tanulmánya 1861-ben a ritka, alacsony rendű rákfélékkel foglalkozott: A pesti levéllábú héjanczokról címmel. Kisvártatva hazatért szülővárosába és 1869-ig fürdőorvosi állást töltött be. Újjászervezte a szabadságharc és a Bach-korszak alatt szünetelő magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyűlését. 1869 és 1892 között Zemplén megye főorvosa volt. Egyre többet publikált, a legkülönbözőbb tárgykörökben. Foglalkozott filoxérakutatással, rovartannal, a magyarországi édesvízi halakkal, de balneológiai és népegészségügyi tárgyú írásainak száma a legjelentősebb. Több nagy kolerajárvány után, 1874-ben a felvilágosítást szolgálta Népszerű oktatás a choleráról című munkája. 1885-ben tartották Budapesten az első országos orvosi és közegészségügyi kongresszust; itt a községi és körorvosi intézmények fejlesztésének szakreferense volt. Követelte a körorvosi intézmény államosítását, mert csak így látta biztosítottnak a rászorulók ingyenes betegellátását és a járványügyi intézkedések maradéktalan kivitelezését. Legjelentősebb írásműve a Stuttgartban kiadott Die namhaften Kurorte und Heilquellen Ungarns und Nebenlander, amely a legsikerültebb összefoglaló gyógyfürdőinkről világnyelven. Esztétikailag is gyönyörű a Bártfafürdői Emlékkönyv, Divald Károly fényképeivel és Myskovszky Viktor rajzaival illusztrálva.
Kiváló szervezőkészségét akkor kamatoztatta igazán, amikor 1892-ben kinevezték a belügyminisztérium egészségügyi osztályának élére. Értékes munkája volt az egészségügyre vonatkozó törvények és rendeletek gyűjteménye négy kötetben; ezen belül a közegészségügyi határozatok 176 tételből álló ismertetése. Nevéhez fűződik a társadalombiztosítás alapjainak – elméleti – lerakása.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Tudománytörténeti Intézet)

APÁTHY ISTVÁN (Pest, 1863. január 4. – Budapest, 1922. szeptember 27.): az állattan kiemelkedő művelője volt, emellett jeles társadalomtudós és akadémikus. Kolozsvárott és Szegeden egyetemi tanárként működött. Ő volt a modern idegszövettan és a mikrotechnika egyik megalapozója.

 Magyar Tudománytörténeti Intézet