„Drágalátos Gyöngy…”
Antiókhiai Szent Margit vértanú és szűz, eredeti nevén Marina (a keleti egyház így is tiszteli), a négy fő szűz és a tizennégy segítőszent egyike. Legendája szerint 275 (más források szerint 270, illetve 307) július 13-án halt mártírhalált. Mindössze tizenöt éves volt. Mint sok más vértanú halálában, Margitéban is a vakbuzgó pogány apa működött közre. Miután képtelen gyermekét pogány hitére visszatéríteni, maga jelenti fel a hatóságoknál. Margit a börtönben legyőzi a sárkányalakban megjelenő kísértőt, de hóhéraival szemben védtelen. Fáklyákkal égetik a testét, majd vizeshordóba vetik, végül lefejezik.
[…]
Antiókhiai Szent Margit a magyar Árpád-kor kivételesen tisztelt szentje, aki a „Királyság Patrónája” (Patrona Regni) címet viselte. Kultusza akkor lendült fel igazán, amikor II. Endre szentföldi keresztes hadjáratáról hazahozta koponyaereklyéjét. Hazai kultuszának része lehetett abban, hogy IV. Béla Margitnak nevezte el a tatárjárás borzalmaitól való szabadulásáért cserébe Istennek ajánlott leányát. Az Árpád-házi királyleány domonkos apáca, majd maga is az egyház szentje lett. (1943-ban avatta szentté XII. Pius, névünnepe: január 18.) Egy történelmi mendemonda szerint az Árpádok vére buzgott Skóciai Szent Margitban is (névünnepe 1968-ig június 10., 1969-től november 16.), aki a Magyarországra menekült Edward angol királyfinak és Szent István rokonának, Ágotának lett volna leánya. Ő is szolgálhatott Árpád-házi Szent Margitnak példaképül, hiszen a 9 éves királyleány már 6 éve apácák közt nevelkedett, amikor majd 200 évvel idősebb nagynénjét XII. Ince pápa 1251-ben szentté avatta.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

„Az Illés szekerén”
Július 20. a görög és protestáns naptárban Illés napja. A bibliai elbeszélés szerint az ószövetségi prófétát tanítványa, Elizeus szeme láttára tüzes szekéren ragadta égbe az Úr. A mennybe távozó csodatévő palástja Elizeusra maradt, aki ezzel átvette mestere örökét (IIKir 2,1–15). A történet az ortodox vallásos művészet kedvelt témája, amit szinte kivétel nélkül változatlanul, az ősiségben fogant beszédes formában dolgoztak fel.
A bibliai Illés történetében történelem és mítosz, alakjában sorsfordító történelmi személyiség és szoláris istenség keveredik. A hívő zsidók Illést a messiás hírnökeként várják vissza, szó szerint értelmezve a Malakiás próféta tollára bízott isteni üzenetet: „Imé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja” (Mal 4,5). A messiásvárás történelmi programmá lett ugyan, eredetileg azonban a messiás is az évről évre eltávozó és visszavárt napistent jelképezte. Illés is sok messiási, napisteni vonást vett fel. Közte és a keresztény Messiás, Jézus között sok a hasonlóság. Jézus például Illés számos csodáját megörökli (csodálatos ételszaporítás, halott feltámasztása, mennybemenetel). A próféta napisteni múltja kitetszik a kalendáriumból is. Az Illés mennybemenetelét követő harmadik napon a Nap saját égi házába, az Oroszlán jegyébe lép, s Illés névünnepének alighanem annak helyes felismerésével kerestek helyet a naptárszerkesztő atyák, hogy ő és a görög Héliosz napisten rokonok. És nemcsak névrokonok. Mint Illés (héber Élijáhú, ebből Éliás, majd Illés), Héliosz is tüzes szekéren utazott. A harci szekér persze nemcsak a Nap utazóalkalmatossága volt. A kocsizó népek körében minden megszemélyesített égi jelenés hasonló kiváltságnak örvendett. E repülő fogatokat a befogott állatok szerint különböztethetni meg, ezek ugyanis isteni hajtóik állatjelképei voltak (a napistené, Hélioszé, Illésé például a fehér vagy tüzes paripa). A Biblia tanúsága szerint a királyok idejében napszekereket és naplovakat tartottak a jeruzsálemi Templomban. (II.Kir 23. Megjegyzendő, hogy Illés a másik görög napistennel, Apollónnal is rokonságban van; neki is holló a szent madara.)

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

Kümmernis , a délnémet jámborság népi televényében félreértésből született szent alak. Tiszteletét az Egyház nem ismerhette el, kultusza azonban. még a múlt század végén is virágzott Bajorországban. Főleg gyermekáldásért, női betegségekből való gyógyulásért szoktak hozzá könyörögni. A Kümmernis „gond, töprengés” mellett emlegetik – mint látni fogjuk – más neveken is. Története egyaránt idézi a legenda, lovagregény, népmese világát.
[…]
Ősi, jámbor hagyomány szerint a keresztrefeszített Krisztus alakját titkos tanítványa, Nikodémus faragta fába. Történt, hogy a Nagy Károly idejében élő Gualfredus püspök Jeruzsálembe zarándokolt. Itt álmában angyal jelent meg, és hírül adta neki, hogy Krisztusnak Nikodémus faragta képmása az ő szállásával szomszédos házban egy Seleukios nevezetű kereszténynél van elrejtve. Hosszas keresés után meg is lelte, és hazájába akarta vinni.
A tengerparton, Joppe városánál találtak is egy szép hajót. A díszesen felravatalozott feszületet rátették, és a gályát evezők, kormány, legények nélkül a tengerre bocsátották. Toscanában ért partot. Itt Luni városának kalózai akarták maguknak megkaparintani, de a hajó mindig elsiklott előlük. Végre Lucca mellett állott meg. A békesség kedvéért János, Lucca püspöke, a feszülettel talált, Krisztus vérét tartalmazó edénykét átadta a luni püspöknek, a keresztet pedig ünnepélyesen a Szent Márton-templom bejáratánál lévő kápolnában helyezte el. Ez eddig a híres luccai Volto Santo eredetének legendája. Jegyezzük meg, hogy e csodatevő feszület mását, ismeretlen lombard festőnek XVI. századbeli képét a mi Szépművészeti Múzeumunk őrzi.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium  (részlet)

NÁRAY-SZABÓ ISTVÁN, (Szombathely, 1899. július 20. – Budapest, 1972. szeptember 16.): fiziko-kémikus, egyetemi tanár, a szilikátok szerkezeti rendszertanának egyik kidolgozója. A budapesti műegyetem vegyészmérnöki karán 1922-ben szerzett vegyészmérnöki oklevelet. 1923–26 között a műegyetem elektrokémiai tanszékén volt tanársegéd, 1926-ban műszaki doktorátust szerzett. Állami ösztöndíjjal a berlini Kaiser Wilhelm Institut für Faserforschungban (1926–28), majd a manchesteri egyetem fizikai intézetében dolgozott (1928–30). 1931-ben a szegedi Eötvös Loránd Kollégium igazgatójává nevezték ki, egyidejűleg a szegedi egyetemen végzett kutatómunkát a Rockefeller-Alap támogatásával, ugyanott magántanári képesítést nyert. 1938–47-ben a budapesti műszaki egyetem kémiai-fizikai tanszékének tanára lett. 1947-ben, mint a Magyar Közösség tagját a köztársaság elleni összeesküvés hamis vádjával letartóztatták. 1947-ben négy évre elítélték, majd még két évre internálták. 1953-tól az Építéstudományi Intézet osztályvezetője, megszervezte az épületfizikai osztályt. 1956-tól az MTA Központi Kémiai Kutató Intézetében tudományos tanácsadó volt, 1969-ben nyugalomba vonult. Angliában Bragg professzor mellett kezdte meg a szilikátok szerkezetének felderítését, részt vett rendszertanuk kidolgozásában. Kristály-szerkezettani kutatásait Magyarországon is folytatta. Foglalkozott a beton optimális kötési viszonyainak vizsgálatával. Saválló betonféleséget és mozaikparketta-ragasztó eljárást talált fel.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1999. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

A magyar kerámiaipar meghatározó tudósa, GROFCSIK JÁNOS (Pápa, 1890. július 20. – Budapest, 1977. január 6.) már vegyészmérnöki tanulmányai során megkedvelte a kerámiát, nem kis mértékben neves professzora, Wartha Vince hatására. A kerámiának és rokonterületeinek technológiáját oktatta a Felső Ipariskolában, majd a Technológiai és Anyagvizsgáló Intézetben a kerámia- és üvegipari anyagvizsgálatokat irányította. 1928-ban megbízták a már több, mint egy évtizede üzemen kívül álló Városlődi Kőedénygyár újraindításával. 1939-ben a Kőszénbánya és Téglagyár Társulat (Drasche) központi laboratóriumának lett a vezetője. Itt kezdte meg azt a rendkívül jelentős kutatómunkát, melynek célja az volt, hogy az addig kizárólag empirikus és csak hagyományos receptúrák alapján dolgozó kerámia ipart tudományos alapokra helyezze. Tevékenysége olyan sikeres volt, hogy 1945-től ő lett a vállalat vezérigazgatója. A II. világháború után szakterületén részt vett a nagy iparfejlesztési, korszerűsítési programokban. 1952-ben kinevezték a Veszprémi Vegyipari Egyetem tanárává.
Számos szakkönyv szerzője volt; a legjelentősebbek: A kerámia elméleti alapjai, A mullit képződése, szerkezete és jelentősége, valamint A magyar finomkerámia ipar története.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1990 [Dr Grofcsik Elemér])

Apollinaris nevét a bővelkedő (pollens) és erény (ares) szavakból mondhatjuk, mintegy ‚erényekben bővelkedő’-nek. Vagy az apollóból, amit ‚csodálatos’-ként értelmezhetünk és a narisból, ami annyit tesz, mint ‚szerénység’, mintegy ‚csodálatos szerénységű’ férfiú. Vagy az aból, ami ‚nélkül’, a polluóból, ami ‚megfertőz’ és az aresből, ami ‚erény’, mintegy a ‚bűnöktől meg nem fertőzött, erényes’ férfiú.
Apollinarist, aki Péter apostol tanítványa volt, maga az apostol küldte Rómából Ravennába, ahol meggyógyította a tribunus feleségét, majd férjével és háza népével együtt megkeresztelte. Ezt jelentették a bírónak, aki beidézte, és Jupiter templomába vezette, hogy ott áldozzon. Azt mondja a pogány papoknak, hogy jobb lenne a szegényeknek adni a bálványokra felaggatott aranyat és ezüstöt, mint a démonok elé odatenni. Erre rögtön megragadják és husángokkal összeverve, félholtan hagyják ott. Tanítványai azonban feltámogatják, és egy özvegy házában hét hónap alatt felépül.
Innen pedig Classes városába ment, hogy egy néma nemesembert meggyógyítson. Amikor belépett a házba, egy leány, akiben tisztátalan lélek lakozott, így kiáltott fel: „Távozz innen, Isten szolgája, vagy kezed-lábad összekötözve vitetlek ki a városból!” Apollinaris, megfeddve a leányt, azon mód kiűzte belőle a démont. Miután a némát, Isten nevét híva, meggyógyította, több mint ötszázan tértek meg.
A pogányok ütlegekkel próbálták megakadályozni, hogy Jézus nevét kiejtse, ő azonban még a földre bukva is kiáltozta, hogy Jézus az igaz Isten. Akkor mezítláb parázsra állították, de mivel Krisztusról még ekkor is állhatatosan prédikált, kivetették a városból.
Abban az időben, mikor egy ravennai patríciusnak, Rufusnak megbetegedett a leánya, Apollinarisért küldetett, hogy jöjjön és gyógyítsa meg. De alighogy belépett a patrícius házába, a leány meghalt. Mire Rufus: „Bárcsak ne tetted volna lábadat a házamba! A nagy istenek megharagudtak, és nem akarták leányom gyógyulását. Mit is tehetnél még vele?” Apollinaris így válaszolt: „Ne félj, csak esküdj meg nekem, hogy ha leányod feltámad, semmiképpen sem akadályozod meg abban, hogy Teremtőjét kövesse.” Miután ez megtörtént, könyörgésére a leány feltámadt, és Krisztus nevét megvallva, anyjával és nagy sokasággal együtt felvette a keresztséget és kitartott a szüzességben.

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea (részlet)