Jób. A sokat tűrő, szenvedő ószövetségi férfiút az Egyház szentjei között tiszteli. Keresztnévként nyilván szakrális-mágikus megfontolásból régebben hazánkban is föl-fölbukkan.
A siklósi várkápolna korareneszánsz falfestményét Garay Jób, nagyhírű családjának utolsó férfisarja ajánlotta föl keresztségben nyert védőszentjének tiszteletére. Ő maga sziklára szórt kevés szalmán fekszik. Jobb kezében írásos szalagot tart: DOMINUS DEDIT DOMINUS ABSTULIT, SICUT DOMINO PLACUIT; NOMEN DOMINI SIT BENEDICTUM, vagyis: az Úr adta, az Úr elvette, áldassék az Úr neve. A Jóbhoz közeledő előkelő nőalak, majd szerzetes prior, végül egy főúr arca nyilván portré is volt egyúttal.
A középkor végén, Amerika fölfedezésével vészes mértékben elharapódzó szifilisz, magyar nevén franc, francvar áldozatai az ő oltalmában bizakodtak és külön misét (missa de beato Job contra morbum gallicum) szolgáltattak a segítségéért.
A nyavalya hazánkba is hamarosan elérkezett. Brassó városa már 1500-ban külön kórházat alapít a benne szenvedők számára.
Nagy Szalathiel és felesége kolozsvári sütőházukat és egy darab földjüket a helybeli Szentlélek és Szent Jób-ispotály leprás és szifiliszben szenvedő betegei javára adományozták (1559). A betegség terjedésére és a velejáró emberi fejvesztettségére jellemző, hogy ez a kórház 1531-ben még egyedül a Szentlelket vallotta patrónusának.
Jób kultuszának a barokk jámborságban, illetőleg a szakrális néphagyományban tudomásunk szerint már nincs nyoma.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

1887. május 10-én alakult meg Budapesten az Önkéntes Mentőegyesület Kresz Géza fővárosi kerületorvos kezdeményezésére. A mentés ügye 1948-ig a társadalmi egyesületek kezében maradt, akkor jött létre az Országos Mentőszolgálat és ez által a mentés állami feladattá vált. Napjainkban az Országos Mentőszolgálat irányítja a különböző mentőszervezetek működését, szakembereket képez, valamint országszerte oktatja az oxyológiát, azaz a mentéstant. Május 10-ét a szolgálat születésnapjává nyilvánították, ekkor ünnepeljük A MENTŐK NAPJÁT MAGYARORSZÁGON. Ezen a napon kitüntetéseket, pénzjutalmakat adnak át az életmentésben élenjáró orvosoknak, mentősöknek, egészségügyi dolgozóknak

PÁPAI-PÁRIZ FERENC (Dés, 1649. május 10. – Nagyenyed, 1716. szeptember 10.) orvos, korának kiemelkedő tudósa, 1675-től a nagyenyedi kollégium tanára. Ő az első magas szintű magyar nyelvű orvosi munkának, a ‘Pax corporis’-nak az írója, amely műve a XVII. század végén és a következő század elején a legkedveltebb házi orvosságoskönyv, gyógynövénykalauz, a gyógyulni vágyók kátéja volt, s legalább 14 kiadásban jelent meg. Híres szótáríró volt, latin–magyar szótára első alkalommal 1710-ben jelent meg. Ő az első heraldikai kötetünk írója is. Igazi polihisztor alkatú ember volt, s munkásságát legrészletesebben Nagy Géza dolgozta fel a Kriterionnál 1977-ben megjelent kötetében. A magyarországi kutatók közül életútjáról a legtöbb új adatot Szállási Árpád orvostörténész tette közzé.

Magyar Tudománytörténeti Intézet

A historizmus és az eklektika stílusában alkotó építész, KAUSER JÓZSEF (Pest, 1848. május 10. – Budapest, 1919. július 25.) Budapesten, Zürichben és Párizsban végezte tanulmányait; a párizsi Opera alkotójának, Garnier-nek a tanítványa volt. Budapesten Ybl Miklós halála után őt bízták meg a Bazilika belső terének kialakításával. Legfontosabb épületei: a józsefvárosi jezsuita Jézus Szíve-templom, a Török Pál utcai művészeti szakközépiskola és a mellette álló református főgimnázium, a Sancta Maria leányiskola, a Szent László Kórház és az új Pallas Nyomda.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1998, Magyar Életrajzi Lexikon)

A sokoldalú természettudós, orvos Zay Sámuel (Komárom, 1753. május 10. – Tata. 1812. április 9.) a debreceni Református Kollégiumban, majd a pesti orvostudományi egyetemen tanult. Néhány évi komáromi majd kecskeméti praktizálás után 1794-ben Tatára került és haláláig mint tatai és gesztesi járási főorvos tevékenykedett. Nagyszabású terve volt egy háromkötetes természetrajzi mű megírása, amelyben az ásvány-, növény- és állatvilágot rendszerezte volna magyar nyelven; magát az „ásvány” szót is ő vezette be a hazai szaknyelvbe. 1791-ben ki is adta barokkosan hosszú című munkáját: Magyar minerológia avagy az ásványokról való tudomány, melly a’ természet első világának eddig esméretes minden-féle szüleményeit magyar nyelven terjeszti előnkbe. Már a növénytani kötettel is elkészült, amikor Földi János levélben megkérte, hogy engedje át neki a természetrajz többi részének megírását. Zay ezt önzetlenül megtette, de a nemes gesztusért Földi későbbi plágiummal való vádaskodását kapta cserébe.
Zay feladatának tekintette a babonás nép felvilágosítását, az orvostudomány népszerűsítését. Kecskeméten közegészségügyi tervezetet dolgozott ki, német szerzők műveit fordította és saját tapasztalataival kiegészítve tette közzé. 1810-ben egy gyógykezelési útmutatót adott ki, afféle házi mindentudót az egészségügyi problémákat illetően. Címe szinte rövid tartalmi összefoglalónak tekinthető: Falusi orvos pap, vagy olly orvosi útmutatás, mellynél fogva leginkább a’ falukon uralkodni szokott nyavalyák orvosoltatnak. Mellyet minden valláson lévő pap uraknak, seborvosoknak és értelmes házigazdáknak készített a’ kiadó.
Zay a magyar orvosok közül elsőként vetette fel a vérátömlesztést mint az életmentés egyik lehetséges formáját. Dolgozott Hippokrátész munkáinak átültetésén is, de ezt – ismeretlen okokból – nem adta ki.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Életrajzi Lexikon)

WESZELSZKY GYULA, (Szlatina, 1872. május 10. – Budapest, 1940. június 20.): kémikus, gyógyszerész, radiológus, a radioaktív sugárzás gyógyhatásának kutatója. 1893-ban a budapesti egyetemre iratkozott be, ahol 1895-ben gyógyszerészmesteri oklevelet kapott, majd Lengyel Béla mellett a II. számú kémiai intézetben tanársegédként, utóbb adjunktusként működött. 1898-ban, miután bölcsészdoktori oklevelet is szerzett, a Magyar Gyógyszerész Egylet meghívta gyógyszerészgyakornoki tanfolyama előadójának. 1907-től 1937-ig a tanfolyam vezetője volt. 1912-ben anorganikus kémiából egyetemi magántanárrá képesítették, 1918-ban az egyetem radiológiai intézetének vezetésével bízták meg. Kutatásainak nagy része a radioaktivitás körébe tartozik. Emanációmérő módszerével (1911) a forrásvizek emanációtartalmát vizsgálta. Mint a Földtani Társulat hidrológiai szakosztályának elnöke, a budapesti hévizek gyógyító eredetének egyik legnagyobb hirdetője volt.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1997. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

Kardos G. György (Budapest, 1925. május 10. – Budapest, 1997. november 22.)

József Attila-díjas író, újságíró, dramaturg. A Digitális Irodalmi Akadémia 2000-ben posztumusz tagjává választotta.

*

1925. május 10-én született Budapesten.

1943-ban tett érettségi vizsgát. 1944-ben a jugoszláviai Borba, munkatáborba hurcolták. A tábor felszabadításakor csatlakozott a kapukat megnyitó jugoszláv partizánokhoz. Kalandos hónapok utána a háborúban álló Palesztinába – a mai Izrael állam területére – utazott, katona volt, az izraeli hadsereg tagja lett. 1951-ben tért vissza Magyarországra.

Fizikai munkásként – kőművesként – dolgozott. 1955–56-ban az utóbb az 1956-os forradalom egyik gócaként számontartott (tehát az ötvenes évek végén az ellenforradalom egyik bázisaként elítélt) győri Kisfaludi Színházban tevékenykedett dramaturgként. 1956 és 1958 között a Magyar Rádió a munkahely, 1958-tól 1965-ig, valamint 1972-től 1974-ig az Állami Bábszínház foglalkoztatta dramaturgként. Ebben a minőségben, továbbá konzultáló, szövegíró, darabszerkesztő munkatársként alkalomszerűen más társulatoknál is megfordult. Az 1990 előtti mintegy másfél évtizedben az Élet és Irodalom munkatársa, a legegyénibb hangú hazai közírók egyike. 1990-től a Kurírnál, 1994 után ismét az Élet és Irodalomnál működött.

1997. november 22-én hunyt el Budapesten.

Tarján Tamás: Kardos G. György életrajza (részlet)

Kányádi Sándor (Nagygalambfalva, 1929. május 10. – Budapest, 2018. június 20.)

A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas költő. 1998-tól haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

*

1929. május 10-én (anyakönyv szerint 11-én) született Nagygalambfalván, Romániában (Hargita megye), székely földműves családban. Édesapja Kányádi Miklós gazdálkodó. Édesanyját, László Juliannát korán elveszíti (1940 karácsonyán halt meg). Az elemi iskola öt osztályát szülőfalujában végzi. Utána Székelyudvarhelyen tanul: 1941 és 1944 között a református kollégiumban, majd 1944–45-ben a Római Katolikus Főgimnáziumban, 1946–50-ben a fém- és villamosipari középiskolában.

Költőként Páskándi Géza fedezi fel, 1950-ben a bukaresti Ifjúmunkás című lapban közli első versét, majd a kolozsvári Utunkban is megjelenik. 1950 őszétől él Kolozsvárott. 1950-től fél évig a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola hallgatója, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán tanul, 1954-ben itt szerez magyar irodalom szakos tanári diplomát. 1955-ben jelenik meg első verseskötete, a Virágzik a cseresznyefa.

1951–52-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője, s közben néhány hónapig az Utunk munkatársa is. 1955 és 60 között a Dolgozó Nő, majd 1960-tól nyugdíjazásáig, 1990-ig a kolozsvári Napsugár című gyermeklap szerkesztője.

1958-ban megnősül, felesége Tichy Mária Magdolna tanár, szerkesztő. Két gyermekük születik: Zoltán Sándor (1962) és László András (1971).

Tevékenyen részt vállal az irodalmi életben, iskolák, könyvtárak, művelődési házak állandó vendége Romániában, majd Magyarországon és a környező államok magyarlakta településein. 1956 októberében-novemberében a Romániai Írószövetség küldötteként a Szovjetunióba utazik, ellátogat Leningrádba, Moszkvába és Örményországba. Először lépi át a román-magyar határt, de Magyarországon csak átutazik. 1967-ben utazik először nyugatra, Bécsben megtartja a Líránkról Bécsben című előadását, 1969-ben Székely Jánossal, Békés Gellérttel részt vesz a Bolzanói Szabadegyetemen, itt megismerkedik Cs. Szabó Lászlóval és Szabó Zoltánnal. 1971-ben a Pen Klub meghívására Sütő Andrással Norvégiába és Svédországba utazik. 1973-ban Püski Sándor meghívására Sütő Andrással, Farkas Árpáddal, Domokos Gézával és Hajdú Győzővel az USÁ-ba és Kanadába látogat. 1984-ben hosszabb észak- (Kanada, USA) és dél-amerikai (Argentína, Brazília) előadó körúton vesz részt. 1992-ben Izraelben mutatja be erdélyi jiddis népköltészet-fordítását.

1987-ben meghívják a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, nem kap útlevelet, ezért tiltakozásul kilép a Romániai Írószövetségből.

A Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2009-től a budapesti I. kerület díszpolgára.

Írói álneve: Kónya Gábor.

2018. június 20-án hunyt el Budapesten.

Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor életrajza (részlet)