BOLDOG GIZELLA  (980 körül  – Passau, 1059), a bencés szerzetesek által nevelt bajor hercegnő, az első koronás magyar királyné, a veszprémi székesegyház alapítója keze nyomát ma is megcsodálhatjuk, hiszen az ő közreműködésével készült a koronázási palást. Géza fejedelem kérte meg a kezét fia számára Henrik bajor királytól, és az eredetileg apácának készülő hercegnő Szent Adalbert püspök tanácsára 996-ban hozzáment Istvánhoz, életét annak szentelve, hogy a kereszténységet terjessze. Erős hitű, példás társa volt István királynak népe megtérítésében is, vele tartott nem veszélytelen országjáró útjain. A krónikák megörökítették a szegények, szükséget szenvedők felé fordulását, jótékonyságát, szelídségét, szorgalmát. Ez utóbbinak bizonyítéka az is, hogy amikor István király reá bízta a templomok miseruhával történő ellátását, a királyné Veszprémben valóságos üzemet hozott létre, ahol ezerszámra készítették kézzel a textileket, és amelyben udvarhölgyei és a veszprémi apácák mellett ő maga is részt vett a munkában. Imre fiuk 1031-ben bekövetkezett halála megtörte, István halála után, 1038-tól pedig teljesen visszavonult. Ennek ellenére sok méltatlan helyzetet kellett elviselnie, nemcsak bevételeit csökkentették, de gondnokság alá helyezve fogva is tartották. Előbb a magyar rendek, majd bajor lovagok szabadították ki, akiknek kíséretében negyvennyolc, Magyarországon leélt év után visszatért a hazájába. Passauban bevonult a bencés kolostorba, ahol hamarosan apátnő lett, itt élt élete végéig. Sírja a passaui Niedernburg zárda templomában található, itt magyar és német nyelvű márványtábla örökíti meg a magyarok első királynéjának emlékét. Szerzetesi életéről nagyon kevés forrás maradt fenn, egyes történészek szerint elképzelhető, hogy Magyarországon maradt, és Veszprémben halt meg, de ez nem bizonyított.

A katolikus egyház 1969 óta a szenteket haláluk napján ünnepli, így Szent Szaniszló püspök április 11-én szerepel a liturgikus naptárban.

BERZSENYI DÁNIEL (Hetye [Egyházashetye], 1776. május 7. – Nikla, 1836. február 24.): költő. 
Birtokos evangélikus nemesi család fia. 1788-tól a soproni evangélikus líceumban tanult. 1793 nyarán elszökött az iskolából, néhány hétig Keszthelyen katona volt, majd egy évet otthon töltött. 1794 őszén apja visszavitte Sopronba. Anyja meghalt. 1795. júliusban abbahagyta a tanulást, anyai nagybátyjánál Niklán húzódott meg. 1796–99-ben apja mellett gazdálkodott Hetyén. 1799-ben feleségül vette másod-unokatestvérét, Dukai Takách Zsuzsannát. Sömjénbe költöztek. Itt kötött barátságot Kis Jánossal; ő fedezte föl, hogy Berzsenyi Dániel verseket ír. 1804-ben Berzsenyi Dániel Niklára költözött. 1808-ban 77 verset tartalmazó kézirata Kis János közvetítésével Kazinczyhoz került. Kazinczy lelkesen üdvözölte, fölajánlotta, hogy segíti kötetének szerkesztésében, versei hibáinak kijavításában. 1810-ben verseinek kiadása végett Pesten járt, megismerkedett Vitkovics Mihállyal, Horvát Istvánnal, Szemere Pállal, Kölcsey Ferenccel. Vidékiessége miatt nem tett rájuk jó benyomást, ő is idegennek érezte magát köztük. 1813-ban megjelent verseinek első, 1816-ban második kiadása. Kölcsey kritikáját „recenziói lárvába burkolt csúfoló írásnak” érezte, fölháborodásában „hypochondriás antirecenziót” írt; csak átdolgozva közölték. Mivel Kazinczy nem kelt a védelmére, őt is ellenségének tartotta; levelezésük megszakadt. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság filozófiai osztályának első vidéki rendes tagja lett.
1808-ig írt verseinek időrendjét nem ismerjük. Valószínű, hogy első időmértékes hazafias ódái és korai, rímes szerelmes versei az 1790-es évek második feléből valók. Korai szerelmes verseiben gyakori a hangulatukat megtörő moralizálás. A későbbiek, főként az időmértékesek legszebbjeiben az emlékezés (Az első szerelem) és a mulandóság gondolata (Cencimhez) jut érvényre. Hazafias költeményeinek többsége alkaioszi óda. Közülük a Kesergés, későbbi címén A magyarokhoz lehetett az első, amely 1810-ben kapta meg végső formáját. Ez legnépszerűbb verse; számos sora szállóigévé vált, Kodály dallamával új időszerűséget kapott, s máig hangzó érvénnyel hirdeti: „Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”. Berzsenyi Dániel verseinek jellegzetes tárgya a menekülés a világ elől az antik költészet és mitológia képeivel idillé színezett magányba, a poézis vigasztalásához (Osztályrészem, Horác, Amathus, Melisszához – időmértékesek). Az ifjúság örömeitől való búcsúzás, a mulandóság, a csalódás kap hangot a költészetének csúcspontját jelentő, nagy hangulati erejű elégiáiban. (Időmértékesek: Barátomhoz, Az ifjuság, A közelítő tél, Barátimhoz; rímesek: Bucsuzás Kemenes-aljától, Levéltöredék barátnémhoz.) Lírájának egyedülálló darabja szép vallásos ódája (Fohászkodás, 1802–08). 1808 után korábbi fő ihletforrásai jórészt kimerültek. Kazinczyval való kapcsolatáról levelezésük többet árul el, mint a hozzá és feleségéhez írt tisztelgő versek. Néhány jambikus episztolában a felvilágosodás eszméit szólaltatta meg (Kazinczy Ferenchez, 1809, Dukai Takács Judithoz, 1815, A Pesti Magyar Társasághoz, 1815, Vitkovics Mihályhoz, 1815). Elégikus hangját filozofikussá mélyítette e korszakának legjobb költeményeiben (Életphilosophia, 1811, A temető, 1815). Kölcsey kritikája után lírája csaknem teljesen elnémult. Újra magasba szárnyalt lírája a Gróf Mailáth Jánoshoz (1830) című, Széchenyit ünneplő ódában és utolsó, befejezetlen versében (A poézis hajdan és most, 1832). Széchenyi Hitelétől ösztönözve írta A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul (1833) című tanulmányát. Esztétikai és kritikai tanulmányait Kölcsey recenziója után, részben vele vitatkozva írta. Antirecensiójában (1817–18, átdolgozott változata: Észrevételek Kölcsey recensiójára, 1825) költészetét védve és magyarázva hitet tett a romantika új stílusa mellett. Kritikáiban (Kritikai levelek, 1829–34, Bírálatok, 1831–32) nem valósította meg azt az igényt, amelyet elvi tanulmányában (A kritikáról, 1835) megfogalmazott: nagyrészt megrekedt a csupán nyelvre és formára ügyelő „kéregkritikánál”.
Berzsenyi Dánielt a XIX. században hazafias ódáiért becsülték. Teljes életművét a XX. század fogadta be. Nagy nyelvi erejű időmértékes verselése, amely már-már elavultnak tetszett, a magyar szabad vers megteremtőire hatott, s Kodályt ihlette. Tanulmányok, esszék, versek sokasága bizonyítja, hogy 19. századi költészetünk élő alakja.

(Orosz László szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

VAJDA JÁNOS (Pest, 1827. május 7. – Bp., 1897. január 17.): költő, író, publicista. 
Gyermekkorát a mindig idillinek látott váli erdészházban töltötte, ahol apja, Vajda Endre az Ürményi-család birtokán főerdész volt. Székesfehérvárott és Pesten járt gimnáziumba. Pesten Vajda Péternél, a neves írónál, rokonánál lakott. Diákkorától írt verseket, eszményképe Petőfi volt. 1845-ben vándorszínésznek állt, de tizennégy hónap után csalódottan visszatért Válra. Rövid ideig nevelő volt, majd apja beajánlotta gazdatiszti gyakornoknak Alcsútra, a mintagazdaságba. 1847-től tisztviselőként dolgozott Pesten, ahol a Pilvax asztaltársaságának nagy tehetségű fiatal írói, költői befogadták maguk közé. Így 1848. március 15-én Vajda János az események egyik vezéralakja, majd a szabadságharc idején honvéd, hadnagy. Világos után bujdosott, később büntetésül besorozták közkatonának az osztrák hadseregbe. Szolgált Stájerországban, Krajnában, Olaszországban. 1850. november 17-én tért haza. Az osztrák földbecslési hivatalnál talált állást, járta az országot. 1853–54 táján Budán újságírói munkából élt. Megismerte lakásadójának lányát, Kratochwill Zsuzsannát (Georginát), a Gina-versek ihletőjét. A rendkívüli szépség visszautasította a költő közeledését, és rövidesen Bécsbe költözött, ahol egy Esterházy kedveseként, gazdagon élt. Később feleségül ment egy cirkusz igazgatójához és Oroszi Véghelyi Georgina néven mint műlovarnő lépett fel, járta a világot, sikert aratott. Végül magányosan, elszegényedve halt meg. Kettejük kapcsolata rövid ideig tartott, mégis a költő egész életére, műveire kihatott. 
Vajda János az 1850-es években egyre növekvő szerepet játszott az irodalmi életben. 1855-ben munkatársa, kíméletlen kritikusa a Magyar Sajtónak, majd a Nővilág szerkesztője, 1861-től a Csatár szerkesztője. A Bach-rendszer bukása után fellendülő nemzeti mozgalmak szenvedélyes résztvevője. 1862-ben két röpiratot adott ki Lipcsében, Aristides álnéven (Önbírálat, Polgárosodás).
Eszméivel, hangvételével kihívta maga ellen a kor politikai, irodalmi uralkodó köreinek felháborodását. Ezt fokozta, hogy az 1863-ban Jókaitól átvett Magyar Sajtóban újra a nyilvánosság elé tárta kritikai gondolatait. Ifjú híveivel (Zilahy Károly, Bajza Jenő stb.) szembefordult az irodalmi Deák-párttal, az Akadémia, Kisfaludy Társaság, kiadók és a szellemi élet egyéb hivatalos intézményeinek vezetőivel (Arany, Gyulai, Kemény Zsigmond, Salamon Ferenc és mások). Egyre jobban elszigetelődött. Magánéletében egymást követték a tragikus fordulatok: szülei szörnyethaltak, egészsége is megrendült, állás nélkül maradt. Segítséget kért az Írói Segélyegylettől, de Gyulai visszautasította. Vajda János arra kényszerült, hogy Bécsben keressen megélhetést. 1864. szeptember és 1865. október között Bécsben élt, és névtelenül írt a Sürgöny, A Hon és a Bécsi Híradó című lapoknak. Ez a száműzetés, ezek a sorscsapások mintegy kettéválasztották életét. Az addig bizakodó, csatározó, harcias költő és közíró komor, magányos, visszahúzódó különccé vált. Folytatta ugyan publicisztikai tevékenységét, de ennek nem volt közéleti súlya. A Magyar Újság munkatársa lett, majd a Vasárnapi Ujságnak dolgozott. Lapszerkesztői kísérlete sikertelen maradt, Szózat című politikai hetilapja 1874-ben hónapokig élt csak. 1880 novemberében feleségül vette a nála harminchárom évvel fiatalabb Bartos Rózát. Csupán két évig éltek együtt. Ettől fogva magányosan élt, szegénységtől rettegve, meg nem értett költőként. Hosszú betegeskedés után halt meg. Keserűségének egyik oka az volt, hogy kenyérgondjai újságírói robotra kényszerítették, elvonták a lírától, s hogy verseit értetlenség, közöny fogadta.
Közéleti, s még erőteljesebben szerelmi, természeti, filozófiai költészete élesen eltér korának uralkodó ízlésétől. A valláserkölcsi megfontolások idején megteremtette a felfokozott érzéki vágy líráját; az egzaltációig merészkedett, álmokat, látomásokat festett. Feltárja útkeresését a keresztény, pozitivista, materialista, panteista felfogások között, s mindezeken túllépve, vívódva végző kételyeivel. Nyelve, képei eredeti személyiségre vallanak, aki vállalta a túlzást, a szélsőséges megfogalmazást, nagyarányúságot. A romantika eszközeit úgy alkalmazta, hogy egyéni világa már a szimbolizmus előfutárának bizonyult. Ady joggal látta benne elődjét.

(Széles Klára szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

A Magyar Állami Földtani Intézet Múzeumát 1868-ban alapították, egy évvel korábban, mint magát az intézetet. A Földtani Intézet alapító okirata három gyűjtemény kialakítását írta elő: az általános őslénytani, a regionális kőzettani és a regionális őslénytani gyűjteményét. Az előírásban az is szerepelt, hogy a két regionális kollekciót nyilvánosan ki kell állítani. Harminc évig, megfelelő hely hiányában, ezeknek a követelményeknek nem lehetett eleget tenni. Az intézet székházát – amely magyaros-szecessziós stílusban épült Lechner Ödön tervei szerint – 1900. május 7-én adták át, benne 1470 négyzetméter területen a teljes második emeletet elfoglaló, kiállításnak berendezett múzeummal. A kiállítás számos gyűjteményt foglalt magába, így például a magyar és külföldi kőzet- és őslénytani, az agrogeológiai, a bányageológiai gyűjteményeket. 1939 végén, a háborús veszélyek miatt a kiállítást lebontották, a gyűjtemények darabjait ládákba csomagolták. A háború után bizonyos szelekciót, „profiltisztítást” végeztek és az anyag egyes részeit más intézményeknek: a Budapesti Műszaki Egyetemnek, a Magyar Nemzeti Múzeumnak és a Természettudományi Múzeumnak adták át. Így a megmaradt rész áttekinthetőbben, célszerűbben elhelyezett formában látható. Az épületben egy Lechner emlékszobát is berendeztek.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Budapest Lexikon, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 2000 [Kardos László])

A Ferihegyi repülőtér építése már 1940-ben elkezdődött, ezt azonban még csak a honvédség vehette igénybe. A háborúban három légitámadás érte, használhatatlanná vált. Újjáépítése 1948-1950 között történt. 1950. május 7-e óta használja a polgári légiközlekedés. Az 1960-70-es években rekonstruálták, bővítették, majd 1985. november 2-án megnyílt a második terminál és a második leszállópálya, melyeket már a legnagyobb teljesítményű és sebességű repülőgépek is használhatták.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 2000, Budapest Lexikon)

PACKH JÁNOS, (Kismarton, 1796. május 7. – Esztergom, 1839. október 9.): építész, építőmester, számos korabeli nagyszabású egyházi építkezés kivitelezője. A bécsi akadémiárara 1811-ben iratkozott be. Pesten Kasselik Fidél és Zitterbarth Mátyás mellett építészeti rajzoló volt. Nagybátyja Kühnel Pál halála után 1824-ben átvette az esztergomi bazilika építését és folytatta haláláig, Hild József fejezte be. A kanonoki házakon kívül ő tervezte és építette az esztergomi kerek templomot (1828–35), átalakításokat végzett a pannonhalmi kolostorépületen, templomon és Engel József után ő fejezte be a pannonhalmi könyvtárat. 1829-ben tervet készített az egri székesegyházhoz. Építészetelméleti műveket is írt. Gyilkosság áldozata lett.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1996. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)