1981-ben az ENSZ Közgyűlésének nyitónapján úgy határoztak, hogy minden év szeptemberének harmadik keddjén ünneplik A BÉKE NEMZETKÖZI NAPJÁt. Egy 2001-es határozat értelmében 2002 óta szeptember 21-én tartjuk ezt a napot. Az ENSZ Közgyűlése arra kérte az országokat, hogy tekintsék ezt a fegyverszünet és az erőszakmentesség napjának.

A vámos
Máté apostol és evangélista névünnepét már a legkorábbi martirológiumok (vértanú-akták) szeptember 21-ére tették. Rómában a XI. századtól ez a nap a hivatalos emléknapja. Szeptember 21. még a Szűz jegyébe esik, de már közel a Mérleg hava és véle új határnap: az őszi napéjegyenlőség napja. Az a kevés, amit Mátéról tudunk, magyarázza, miért épp ő kapott helyet itt, szeptember utolsó dekádjában.
Máté, akit Lévinek is hívtak, a hagyomány szerint az első evangélium szerzője. Adószedő és vámos volt Kafarnaumban. Épp a vámházban ült, és tette a dolgát, amikor Jézus felszólította, hogy kövesse (Mt 9,9). Az adószedő és a vámos elengedhetetlen kelléke volt a mérleg. Nemcsak azért, mert abban a korban a készpénzfizetés még nem volt általános, és a terményből, portékából a köteles részt ki kellett mérnie. Az ószövetségi idők fizetőeszköze a súlyra mért nemesfém volt – a később használatos pénzegységek nevében fennmaradt a régi súlymértékeké (sékel, mina, tálentum) –, de a pénzérmék súlyát is ellenőrizték, hiszen a csalást leggyakrabban az érmék körülnyírásával (nemesfémtartalmuk csökkentésével) követték el. Kafarnaum, ahol Máté működött, határváros volt Heródes Antipász és Fülöp részesfejedelmek római oltalom alatt álló országocskája között. Mérleg és határváros: ez lehetett az a két evangéliumi mozzanat, amely Mátét illetően a jelképekre fogékony (s a hagyományokra is ügyelő) korai naptárszerkesztőket befolyásolta.
Az evangéliumok szűkszavú adatait a későbbi legendaszerzők dúsították fel a tőlük megszokott „ponyvastílusban”. Eszerint az apostolok szétszéledése után Etiópiában hirdette az igét. Amikor az általa megtérített uralkodó meghalt, utóda szemet vetett az elhunyt király keresztény leányára, akit Máté felvett az Istennek szentelt szüzek közé. Mivel a frigy egyetlen akadálya az apostol volt, a király megölette: ima közben leszúrták hátulról, illetve bárddal fejezték le. Más változat szerint máglyán végezte, egy hagyomány azonban úgy tudja, hogy imájára a tűz kialudt és késő öregkorában halt meg békében. A szent nők legendáiból jól ismert mozzanat: kéjvágyó pogány kényúr keresztény szűz ártatlanságára tör. Itt azonban semmi sem indokolja szerepeltetését, hacsak az nem, hogy Máté-nap a Szűz jegyébe esik. Mint ahogy a „tűzoltó” Szűzre vall a kialvó máglya motívuma is. A kép azonban a közelgő őszpontra is ráirányítja figyelmünket, hiszen a nappalok (a nappálya) drámai gyorsaságú rövidülése az égi tűz erejének feltűnő gyengülésével jár együtt.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

A katolikus egyház 1969 óta a szenteket haláluk napján ünnepli, így Szent Mór vértanú és társai szeptember 22-én szerepelnek a liturgikus naptárban.

A Magyar Írók Szövetségének kezdeményezésére 1984-től minden évben szeptember 21-én ünneplik A MAGYAR DRÁMA NAPJÁt, annak emlékére hogy 1883-ban ezen napon volt Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatója a Nemzeti Színházban. A művet Paulay Ede állította színpadra.
A nap célja, hogy felhívja a figyelmet a magyar drámairodalom értékeinek jobb megismertetésére, valamint, hogy ösztönözze az írókat újabb alkotások létrehozására.

SZÉCHENYI ISTVÁN (Bécs, 1791. szeptember 21. – Döbling [Ausztria], 1860. április 8.): politikai író, gondolkodó, nemzetnevelő. 18 éves korától a császári hadsereg tisztje, 1813-ban részt vett a Napóleon ellen háborúban, majd szerelmekkel, könnyelmű szórakozásokkal, 1814 őszétől utazásokkal töltötte idejét. Bámulattal töltötte el Anglia alkotmánya, a gőzgép, a lótenyésztés. 1820 nyarától katonaként hazáját ismerte meg; ekkor döbbent rá a rendi társadalom elmaradottságára, a jobbágyság jogfosztottságára. 1821-ben barátságot kötött Wesselényi Miklóssal. 1822 márciusában együtt indultak angliai útjukra.
1825 őszén már a közéleti fellépés szándékával érkezett a pozsonyi országgyűlésre. Arisztokratától szokatlan módon magyarul szólalt fel a főrendek tanácskozásán. 1825. november 3-án egyévi jövedelmét ajánlotta fel magyar tudós társaság alapítására, elnyerve a közvélemény elismerését és Metternich kancellár rosszallását. 1826-ban lemondott tiszti rangjáról, s hozzálátott újabb reformintézmények létrehozásához. 1827-ben kezdeményezésére megnyílt Pesten a kaszinó. Lovakrul (1828) című könyvében a lótenyésztés fontossága mellett érvelt. A hazai gazdaság és társadalom átalakításának szükségességét Hitel (1830) című könyvében fejtette ki. Szakított a nemesi sérelmi politikával, bírálta a nemesség konzervatív gondolkodásmódját, korszerűtlen valóságszemléletét. A bajok fő okaként a hitel hiányát jelölte meg: a birtokos emiatt nem képes birtokát korszerűsíteni, hitelt pedig nem kap, mivel megakadályozza a feudális jogrend, az ősiség. Az ősiség eltörlését, a föld adásvételének engedélyezését, azaz a feudális tulajdonnak polgári tulajdonná változtatását javasolta. A jobbágymunka felváltását bérmunkával, a törvény előtti egyenlőséget, a nemesi adómentesség eltörlését is követelte. Hangsúlyozta az értelmiségi szakemberek, a „kiművelt emberfők” fontosságát. E reformterveket a forradalmi módszerek aggályos kerülésével és a Habsburg-birodalomhoz való viszonyunk sérelme nélkül kívánta megvalósítani. Tudta, hogy a birodalomra a nagyhatalmaknak az európai egyensúly végett szükségük van; gyengének ítélte Magyarországot a függetlenség elnyerésére. A Hitelnek nagy visszhangja támadt, sokan dicsérték, még többen ellenezték. 1831-ben Dessewffy József A „Hitel” című munka taglalatja című könyvében támadt ellene. Széchenyi István könyvvel felelt: Világ (1831) című művében a Hitel állításait nyomatékosítva riasztó képet festett az országról. Új eszméje az érdekegyesítés, a társadalom uralkodó és alávetett osztályainak összefogása volt. 1833-ban a cenzúra miatt Lipcsében adta ki a „magyar politikai radikalizmus kézikönyvét”, a Stadiumot. Tizenkét törvényjavaslatban összegezte a halaszthatatlan reformokat: az ősiség eltörlését, a szabad földbirtoklást, a törvény előtti egyenlőséget, az ipar és a kereskedelem szabadságát, a nem nemesek képviseletét, a háziadó mindenkire kiterjedő fizetését, a céhek eltörlését, azaz a jobbágyfelszabadítás és a közteherviselés programját.
Kevéssé vett részt a reformországgyűlések vitáiban, ehelyett a gyakorlati munkából (az Al-Duna szabályozása, Pesti Magyar, Színház, dunai és balatoni hajózás, Lánchíd) vállalt oroszlánrészt. A reformmozgalom gyors előretörése aggasztotta. A Kelet népében (1841) szembefordult a Pesti Hírlap szerkesztőjével, Kossuth Lajossal. Abból az illúzióból indult ki, hogy a kormány már a reformok útjára lépett, a további izgatás fölösleges, veszedelmes. Azzal vádolta Kossuthot, hogy minden felsőbbséget gyűlöletessé, minden vagyont és vagyonost gyanússá tesz. 1842. november 27-én akadémiai beszédében (A Magyar Akadémia körül) a nemzetiségek védelmében szembeszállt a túlzó magyarosítással. 1843. június és december között a Jelenkorban sikertelenül érvelt „kétgarasos” terve mellett: a birtokosok fizessenek két garas évenkénti telekdíjat minden hold föld után, s erre az összegre az ország vegyen fel a szükséges beruházásokra százmilliós kölcsönt. 1845 májusában elfogadta a helytartótanács közlekedésügyi bizottságának elnökségét. Hamarosan kiderült, hogy tisztségével valódi hatáskör nem jár. 1847-ben közzétette Politikai program töredékek című, utolsó, minden addiginál kíméletlenebb támadását Kossuth és az ellenzék ellen. Az 1847–48-i országgyűlésen is megbuktatásukon, középpárt létesítésén munkálkodott. Az 1848-as forradalom kitörésekor azonban elismerte, hogy Kossuth politikája célravezetőbbnek bizonyult, s elvállalta a közmunka- és közlekedésügyi tárcát a Batthyány-kormányban. Nagy munkát fejtett ki a forradalom sikeréért mindaddig, amíg a nemzetiségek megmozdulásai, majd az udvar aknamunkája rémlátomásokkal nem töltötték el lelkét.
1848. szeptember 5-én arra a hírre, hogy a Habsburg-hatalom visszavonta az áprilisi törvényeket, a döblingi ideggyógyintézetbe vonult. Hosszú éveket töltött itt, súlyos önváddal gyötörte magát, hogy a fényes jövő előtt álló Magyarországot izgatásával ő vitte romlásba. 1856 végétől, Ausztria nemzetközi elszigetelődésének híreire döblingi szobája a nemzeti ellenállás központja lett. Nagy hatású röpiratokat írt (Önismeret, 1857; Ein Blick auf den anonymen Rückblick, 1859) ezekben a Bach-rendszert bírálta, ezért rendőri zaklatásoknak volt kitéve. Itt lett öngyilkos 1860-ban.

A kórt az 1864-ben született bajor orvos és pszichiáter, Alois Alzheimer írta le először a múlt század elején, s így róla nevezték el. Az Alzheimer-kór az időskor betegsége. A központi idegrendszert támadja: az agyban olyan fehérjelerakódások keletkeznek, amelyek – a feltételezések szerint – felfalják az agysejteket. A következmény: először a személyiség, majd a test is elpusztul. Az ALZHEIMER VILÁGNAP megrendezését 1994-ben kezdeményezte – az Egészségügyi Világszervezet támogatásával – a Nemzetközi Alzheimer Társaság.

A dunai gőzhajózás megindulása (1817. március 21.) után közel három évtizeddel jelent meg a Balatonon az első gőzhajó. Egyik kezdeményezője és tetemes részben anyagi támogatója Széchenyi István volt; többek között az 1846. április 2-án Balatoni gőzhajózás címmel megjelent röpiratában szállt síkra a „magyar tengeren” való gőzhajózás megindítása mellett. Ezt megelőzően, 1842-ben, egy füredi nyaralása során Kossuth Lajos is felvetette a balatoni hajózás ügyét.
A Balaton Gőzhajózási Társaság 1846 áprilisában tartotta meg első közgyűlését, amelynek Kossuth javaslatára Széchenyi István lett az örökös elnöke. Az első gőzhajó törzsét az Óbudai Hajógyárban építették, a hozzá való gőzgépet pedig az angliai Penn gyárból hozatták; a Balaton költője után Kisfaludy névre keresztelték. A gőzöst figyelmes gesztussal Széchenyi 55. születésnapján, 1846. szeptember 21-én indították első útjára a füredi kikötőből.
A Kisfaludy 300 utas szállítására volt alkalmas. I. osztályú termét Széchenyi felesége, Crescence ízlése szerint alakították ki: fehér és arany belső burkolattal, mahagóni oszlopokkal, tükrökkel díszítve. Ebédlőterem és könyvtár is volt a hajón.
Jó ideig a Kisfaludy volt az egyetlen gőzös a Balatonon, csak 1872 után lett párja, az akkor alakult Zala-Somogyi Gőzhajózási Társulat hajója, a Balaton, amely már nem lapátkerekekkel, hanem csavarhajtással működött.
A balatoni gőzhajók száma 1888 után szaporodott meg látványosan, amikor létrejött a Balatontavi Gőzhajózási Részvénytársaság.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Bödők Zsigmond: Magyar feltalálók a hajózás és a vasút történetében)