Tasnádi József Munkácsy-díjas képzőművész munkái – mint ő fogalmaz – mindig érzésekből, nem pedig tudásból, meglepetésként keletkeznek, „hogy aztán olyan tervvé változzanak, amelyben ott lappang a tudás reménye”. Inspirációt a képzőművészeten kívül keres, mert szerinte a személyes élettapasztalat fontosabb, mint mások művészetének tanulmányozása. Hamarosan nyíló kiállítása apropóján beszélgettünk vele művészetről, alkotásról, befogadásról.
Hogyan gondolkodsz a művész tevékenységéről? Isten ő, aki korábban nem létezőt teremt, vagy inkább olyan személy, aki képes az őt körülvevő valóságot más perspektívából megmutatni az embereknek?
Volt egy-két korszak, amikor a művészre istenként tekintettek – abból a mély meggyőződésből kiindulva, hogy a teremtés aktusához elengedhetetlen az isteni energia és céltudatosság. Ha netán most is kialakulna hasonló hiedelem, akkor akár én is lehetnék valamelyik isten a sok közül.
De a dolgok más perspektívába helyezése, a megmutatás sokkal emberibbnek, hitelesebbnek tűnik számomra. Működhet ez anélkül is, hogy istennek kellene képzelnem magam.
Kell, hogy a művész lázadjon a konvenciók ellen?
A művészet jó esetben leginkább önmaga ellen lázad. Saját rutinjai és kánonjai ellen.
A lázadás a kreativitás velejárója. Ugyanez nem mindig érvényes például a szakértelemre vagy a profizmusra, amelyek a rutinra épülnek, ezáltal voltaképpen gátolják a kreativitást.
Minden gondolat és cselekedet, ami a konvenciókban megfogalmazott elvárásokon kívül történik, a lázadás gyanúját kelti. Automatikusan fenyegetést jelent a konvenció által intézményesített nézetekre és viselkedésformákra. Meg persze a hatalom gyakorlására.
Miért gondolod, hogy a művészet magánügy?
A személyes élmény abszolút értelemben megoszthatatlan. Ezért működtetik világunkat félreértések, és ezért lehetetlen a „maradéktalan” kommunikáció. Ezért gondolom úgy, hogy végső soron csak magánügyek vannak. Csak a magánügyek lehetségesek.
Az alkotás befelé fordulás vagy kifelé kommunikálás?
Kiállítani kicsit olyan, mint önmagam ellen vallani úgy, hogy közben biztos vagyok az ártatlanságomban. Annyi, mint úgy szembesülni magammal, hogy ahhoz egy időre hátat kell fordítanom magamnak. Olyan fonákság, amelyet sosem fogok sem igazán megérteni, sem pedig megszokni, mivel szégyenlős exhibicionista vagyok.
Hogyan tud kapcsolódni a művész és a befogadó?
Véleményem szerint nem üzenni kell a nézőnek. Lényegesebb bevonni a mű világába. Miért? Mert az utóbbi esetben úgy fogja érezni, hogy ő maga fedez fel valamit, míg az elsőben tulajdonképpen feladatot kap, amit a legtöbb esetben teherként és nyűgként él meg. Ezzel szemben a felfedezés, esetenként a kibogozás örömforrás. Az örömre és annak okozójára emlékezni fog a befogadó. És ez a lényeg.
Akkor a befogadás célja nem a jelentés megfejtése?
Egyáltalán nem biztos, hogy a műveket értelmezni kell, mivel kétséges, hogy van olyan jelentésük, amely mindenki számára jelentésként jelentkezik. A befogadás kulcsa nem feltétlenül és kizárólag a jelentés.
A jelentés valaminek a lényegét jelentené? Mit jelenthet a jelentés abban a kulturális pluralizmusban, amiben élünk? Egyáltalán kialakulhat-e egyetértés a jelentés ügyében? Nem lehet, hogy a jelentés a legnagyobb kollektív illúzióink egyike?
Milyen viszonya van a munkáidnak az időhöz?
A munkáim és az idő viszonyát illetően beszélhetünk olyan művekről, amelyeknek konkrét indítéka az idő vagy az idő problémájára való reflektálás. Ezeknek valójában nem is viszonyuk van az idővel, hanem az idő képzete a lényegük.
Akárhogy is, bármilyen tempóban is készül egy mű (az enyéim többnyire lassan jönnek létre), fontos, hogy megőrizzen és meg is jelenítsen valamennyit annak a gondolatnak a sebességéből, amelynek eredményeként létrejött.
A legtöbb munkádhoz saját szöveget írsz. Ez a narratív elem mennyiben része a műnek?
A szöveg, ha nem is minden munkámnak, de az alkotófolyamatnak minden esetben fontos része. Asszociációkra támaszkodó művészettel foglalkozom, így némiképp magától értetődő a verbális gondolkodás jelenléte a munkáim szövetében. Szoboszlai János például egyenesen imagetextnek nevezi.
A verbalitás kiiktatása csak az absztrakt művészetben lehetséges. Csak az absztrakció képes ellenállni az értésnek, megnehezíteni vagy éppenséggel lehetetlenné tenni az értelmezést. Sajnos én nem vagyok absztrakt.
Úgy gondolom, hogy a munkáim egyszerre hordozzák magukban a verbális és a nonverbális közötti alapkonfliktust, a metaforikus és a gyakorlati (logikus) gondolkodás ellentmondásait, de ezek összebékítésének illúzióját is.
A véletlennek fontos szerepe van a műveid megszületésében.
A művel vagy annak elemeivel való találkozás egybeesik a mű miértjeibe való belebotlással. Ez specifikus készenléti állapotot, figyelmet igényel, ami a problémába való „belebotlás” képességével, a meglephetőségre és a provokálhatóságra való hajlammal függ össze.
Az inspiráció nem a szabad akarat eredménye. Ellenkezőleg – valamiféle pozitív kiszolgáltatottságé, amelyben az a legérdekesebb, hogy olyan kreatív energiákat generál, amik cselekvéshez vezetnek.
Az alkotófolyamat tudatos része a kivitelezés. Legalábbis az én munkáim esetében viszonylag precíz tervezés előzi meg. Persze ez sem garancia a sikerre, hiszen nagyon ritkán sikerül hibátlanul és a változó gyakorlati realitásokhoz illeszkedve végiggondolni a kivitelezés folyamatát. Itt is sok a kiszámíthatatlan elem vagy egyszerűen nincs meg a kellő gyakorlati tudás, tapasztalat ahhoz, hogy a terv maradéktalanul megvalósulhasson.
Miért fontos, hogy a képzőművészeten kívül keresd a műveid forrását?
Olyan környezetben nevelkedtem, amelyben a művészet nem töltött be különösebben fontos szerepet. A művészettel való kapcsolatom személyes hobbiból, minden kívülről érkező, szakszerű irányítás nélkül alakult ki. Abban merült ki, hogy kiskoromban Michelangelo Mózesét és Dávidját másoltam fotóról, később pedig rockposztereket festettem magamnak és iskolatársaimnak. Lelkes dilettáns voltam. Valójában most is az vagyok.
A művészetet továbbra is magánügyként kezelem, és a dilettantizmus eredeti jelentése szerint saját örömömre csinálom.
Belső kényszerek miatt, nem pedig szakmai megfelelés alapján. Ez a művészi identitásom kialakulásában kardinális jelentőségű volt.
Művészeti oldalról kevés impulzus ért. Formálódásom korai szakaszában egyszerűen nem azt szoktam meg, hogy a művészettel való foglalkozás során mások művészetét kellene tanulmányozni. A személyes élettapasztalat fontosabb. Meglátni azt, ami tényleg ott van a kívülben. Azt, ami olyan intenzitással érint meg, hogy szenvedélyessé tesz. De az is lényeges, hogy miként sikerül a műben anonimizálni a személyeset.
A formát következménynek, nem pedig célnak tekintem. Ezzel szemben a stílus nem más, mint bizonyos formai megoldások ismétlése. Annak a képzetnek a megnyilvánulása, amely szerint a művészi identitás csakis bizonyos, az egyénre jellemző formák és kézjegyek ismétléséből alakulhat ki. Őszintén szólva bosszantónak érzem, hogy a művészeti diskurzusban a stílust tekintjük a nagybetűs művészet legfontosabb ismérvének.
Az évezred végén csaknem tíz évig tartó művészeti sztrájkba kezdtél. Mi váltotta ezt ki, és mi volt vele a szándékod?
Akkoriban torlódtak össze bennem a munkám okát és irányát érintő kételyek. Ebben a krízisállapotban fontosnak tűnt tesztelni, hogy amit addig csináltam, csak egy döntés következménye vagy valóban hiteles belső kényszer eredménye. Úgy gondoltam, hogy ezt csak úgy tudom kideríteni, ha egyszerűen elfordulok a művészi cselekvéstől, és megvárom, lesznek-e elvonási tüneteim vagy sem. Mint kiderült, voltak. Attól kezdve megbékültem azzal, hogy nekem a művészetcsinálás a „foglalkozásom”.
De ezzel kapcsolatban van egy érzékletes idézetem Szoboszlai Jánostól.
„Tasnádi (…) megpróbálta elkerülni a művészlétet, azonban – mivel a világot alapvetően poétikusan éli meg – a művészetcsinálás módszere az, amelyen keresztül praktizálja és feldolgozza az életet. (…) Tasnádi esetében – ezt bátran kijelenthetem –
a művészetcsinálás nem szakma, hanem kafkai értelemben vett élettechnika.”
Ha a rend–káosz tengelyen próbáljuk meg értelmezni a művészetet, akkor a művészet lehet a rend a kaotikus világban? Menhely, ahová el lehet bújni a világ borzalmai elől?
Véleményem szerint igen. Az önkifejezés, ha ideiglenesen is, de elviselhetővé teheti az elviselhetetlent. A kreatív munka eleve kisebb-nagyobb rendek (rendszerek) megalkotására tett kísérlet, ami egyrészt a káosz leküzdését vagy megszelídítését jelenti, másrészt az őszinte önmegismerés egyik leghatékonyabb módja.
A műveid az örökkévalóságnak készülnek vagy a jelenről szólnak?
Azt szokás mondani, hogy a múlt haszontalan. Eszerint a jövő is az, mivel a múltra épül, és a jövő maga is múlttá lesz. A jövőnek a múltba való átmenetele a jelen idő nyílásán keresztül történik. A jelen amolyan „csaknem idő”, amely a tudat számára voltaképpen megfoghatatlan. Ha néha sikerül mégis benne rekednem, akkor vagy túl tágnak, vagy fullasztóan szűknek élem meg.
Az örökkévalóságot és a jelent kiismerhetetlenségük teszi hasonlóvá. Noha van tudomásom, hallottam az örökkévalóságról, valójában nem tudok róla semmit. A jelent sem tudom átfogni a maga teljességében. Csak szeleteit ismerem, ismerhetem. Az ismereteim pedig nagyrészt tévesek.
Ennek ellenére a munkáim immanensen kapcsolatban vannak a jelennel, még akkor is, ha a konkrét témájuk nem köthető explicit módon aktuálisnak nevezett problémákhoz.
Ha a paradoxon, az idő, az emlékezet, a halál vagy a maradéktalan közlés lehetetlensége korfüggetlen kérdések, akkor talán mondható, hogy a jelennek, de akár az örökkévalóságnak is szólhatnak. Bár ez így is, úgy is arrogáns kijelentés.
Érdekes lenne viszont kideríteni, hogy miként „működnének” a munkáim a múltban. Milyen eséllyel találnának maguknak helyet a múlt paradigmáiban?
Hamarosan a debreceni Modemben nyílik kiállításod. Hogyan épül fel?
A címe Aporiák, a kurátora Süli-Zakar Szabolcs. A beválogatott munkák (11 installáció, valamint rajzok papíron és videóformátumban) az utóbbi tíz évben készültek. Két-három installáció kivételével olyan munkákról van szó, amelyeket először mutatnak be intézményes keretek között.
A kiállítás tartalmi vagy, ha úgy tetszik, metatartalmi szerkezete az eszmélet, a ráeszmélés, az ábránd, az agónia és a praxis fogalmaira épül. Ezek a kiállítás címével együtt Bodóné Hofecker Zsuzsanna filozófus javaslatai, aki a kiállításhoz tartozó album társszerkesztője.
Őt idézem: „Az aporia kiúttalanságának nincsen észszerű megoldása. Érzelmi megoldása van, amely csak az alkotóművészetben és az életművészetben ölthet testet. A megbékélés záloga az a dionüszoszi bölcsesség, amellyel az értelem önként lemond önmagáról, és az ellentmondás irracionalitásában megtalálja az egyensúly praxisát. Belátja, hogy azért van okunk az örömre, mert sosem lehet rá okunk; az okokat el kell felejteni, mert oktalanok.
Tasnádi munkái mindezen fázisok változó arányú elegyei. Művei egyszerre képesek elborzasztóak és rácsodálkozók, álomszerűek és kegyetlenek lenni. Van, hogy praktikus tanácsokkal szolgálnak, hogyan hagyjon el az értelem, s van, hogy a praxist egy emlékezetes élménnyel szolgálják, de minden művében benne rejlik minden mozzanat.”
Nyitókép: Nagy Tamás
