MUNKÁCSY MIHÁLY (Munkács, 1844. február 20. – Endenich [Németország], 1900. május 1.) festőművész. Családja 1848-ban Miskolcra költözött. Szülei halála miatt 1850-ben Békéscsabára került; anyai nagybátyja, Reök István ügyvéd nevelte. 1855-től asztalosinas, 1858-től Nagykárolyban asztalossegéd volt. Betegsége miatt nagybátyjához költözött Gyulára. Szamossy Elek festőművész felfigyelt tehetségére: támogatásával és ajánlásával Munkácsy Mihály 1863-ban Pestre költözött, ekkor vette fel a Munkácsy művésznevet;. Festőbarátai segítségével 1865-től Bécsben, 1866-ban Münchenben tanult. 1867-ben állami ösztöndíjjal Párizsba utazott a világkiállításra, ahol Courbet művészetéből egész életére döntő benyomásokat szerzett. 1868-ban Düsseldorfban a német táj- és életképfestést tanulmányozta.

Önállósulásának első fontos emléke az Ásító inas című képe. 1869-ben festette első világhírt hozó művét, a párizsi Salon aranyérmével kitüntetett Siralomházat, amelyben a magyar szabadságharc utáni betyárvilágból választotta témáját. Ebből a korszakából ismertek népi tárgyú művei (Tépéscsinálók, 1871), majd végleg Párizsba költözése után: Éjjeli csavargók, Köpülő asszony (1873).

1872-ben Párizsban telepedett le; de Marches báró özvegyével kötött házasságot. E korszak első nagyméretű műve a Milton (1878), amely elnyerte a párizsi világkiállítás nagy aranyérmét, Európában és Amerikában világsikert hozott, majd a Krisztus Pilátus előtt (1881) és a Golgotha (1883). Ekkoriban festette remek virágcsendéleteit és tájképeit. 1896-ban tervezett hazatelepülését súlyos betegsége megakadályozta. 1897-től a németországi Godesbergben, majd Endenichben gyógyintézetben ápolták. Élete vége felé festőisége elerőtlenedett, amellett a halálos kór is nyomot hagyott egyes művein. A millenniumi előkészületek jegyében készült Honfoglalás-freskója (1893, a budapesti Országház elnöki fogadótermében) már akadémikus vonásokat mutat. Önéletírását az 1880-as években kezdte franciául írni; életének 1848–1863 közötti időszakára emlékezik.

A selmeci Bányászati és Erdészeti Akadémia története igen gazdag múltra tekint vissza és összefügg a bányaművelés történetével. A Kárpát-medencében már a XI-XII. századtól kezdve bontakozóban volt a nemes- és színesfémtermelés és európai viszonylatban is egyre jelentősebb szerepet töltött be. Hazánk területén foglalták először írásba a bányajogot a XIII. század közepén. A bányászat olyan iparág volt, amely szükségessé tette a műszaki és természettudományok széles körének ismeretét – így vált a műszaki-technikai haladás elindítójává. A kohászat, a gépészet, a mechanika, a geodézia, az ásványtan, a kémia és kémiai technológia, az erdészet mind-mind nélkülözhetetlenek voltak a bányászat sikeres műveléséhez illetve a kinyert termékek feldolgozásához. Az első magyar bányatisztképző iskola Selmecen III. Károly 1735-ös leirata alapján létesült; alapító professzora a tudós polihisztor, Mikoviny Sámuel volt. 1762-ben Mária Terézia utasítására hozták létre az egész birodalom számára bányász-kohász szakembereket képző intézetet; az oktatás német nyelven folyt. 1763-ban kapta meg a francia Jacquin professzor bányatanácsosi kinevezését valamint megbízást a „gyakorlati bányászat és kémia” tanszék megalapítására – ez mai értelemben a kohászat, kémia és ásványtan tudományágakat foglalta magába. Az intézmény 1770-ben kapta meg hivatalosan az akadémiai rangot. Az elkövetkező évtizedek során számos neves, Európa-hírű oktató részvételével képezték ki a szakembereket – a későbbi bánya- és kohómérnökök elődjeit. 1846-ban erdészeti tanintézet is létesült az akadémián, neve is Bányászati és Erdészeti Akadémiára változott. 1867-től magyar állami intézménnyé vált; az oktatásban bevezették a magyar nyelvet, így lényegében a magyar műszaki szaknyelv megteremtése is itt kezdődött. 1904-től az intézmény új neve Bányászati és Erdészeti Főiskola lett. Az ismert politikai okok miatt 1918 decemberében döntöttek először a főiskola értéktárgyainak Selmecről való elszállításáról. 1919 novemberében Sopronba tették át az iskola székhelyét. 1952-ben a bányász- és kohászkar Miskolcra került, az erdészeti és faipari felsőoktatás jelenleg is Sopronban van.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Csáky Károly: Híres selmecbányai tanárok, Szabadváry Ferenc, Szőkefalvi-Nagy Zoltán: A kémia története Magyarországon, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1994)

FESZL FRIGYES (Pest, 1821. február 20. – Budapest, 1884. július 25.): építész, a magyar és az európai romantikus építészet egyik legjelesebb mestere. Tanulmányait állítólag Hild Józsefnél kezdte. 1839–41-ben a müncheni akadémián Klenze, Gärtner és Burklein tanítványa volt. Többször járt Olaszországban és Németországban. 1845 táján telepedett le végleg Pesten. 1845-ben a pesti Országháza pályázatán újszerű romantikus tervével általános elismerést és első díjat nyert, a terv azonban nem valósult meg. 1851-től Kauser Lipóttal és Gerster Károllyal társulva építette Budán a vízivárosi volt kapucinus templomot és kolostort, az alagút krisztinavárosi bejáratát, és Pesten a Nádor utcai Oszwald-házat (Nádor u. 22., 1846–51) és Pán Józseffel a kiskörúti volt London Szállót. Fő műve a hosszú és küzdelmes tárgyalások után 1859–64 között épített pesti Vigadó, a romantika egyik jelentős alkotása, amely az 1849-ben Hentzi ágyúival elpusztított, Pollack Mihály által készített Redut alapfalaira épült. Az építtető hatóságokkal való komoly összeütközései és a romantikától elforduló közízlés miatt a Vigadó felépítése után jelentősebb feladathoz már nem jutott.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1996. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

SCHMIDT FERDINÁND JÓZSEF(Sopron, 1791. február 20. – Laibach, Ausztria, 1878. február 16.): rovartani kutató (entomológus), magyarországi barlangi rovarfajok felfedezője. Bécsben kartonfestést tanult. 1803-ban átvette szülei soproni üzletét. Utóbb Laibachban (Ljubljana) nyitott üzletet, majd visszavonult a kereskedéstől és a füvészet és a kertészet mellett főleg barlang- és rovartani kutatásokkal foglalkozott. Gazdag rovartani gyűjteménye volt; több, eddig ismeretlen barlangi rovart írt le: A barlangi változányról (Pest, 1863); Proteus angvinus (Pest, 1863); Több újonnan fölfedezett barlangi rovarról (Pest, 1863).

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1991. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

STORNO FERENC (Kismarton, 1821. február 20. – Sopron, 1907. január 29.): festő, építész, a magyar egyházi műemlékek legjelentősebb restaurátora. Eredeti foglalkozása kéményseprő volt. 1840–42-ben Münchenben festészeti és építészeti tanulmányokat folytatott. 1843–44-ben Bécsben Amerling tanítványa volt, közben itt is foglalkozott építészettel. 1846-tól Sopronban építész-, festő- és iparművészként dolgozott. Foglalkozott középkori régészettel is. Számos középkori magyar templomot restaurált (Sopron, Lőcse, Pannonhalma, Garamszentbenedek stb.). Mint a nazarénus irányhoz közel álló festő, főleg oltárképeket és freskókat készített. Gazdag műgyűjteményét, amely ma Sopron egyik idegenforgalmi érdekessége, utódai örökölték.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1996. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon. MEK)