BOLDOG APOR VILMOS (1892. február 29. –1945. április 2.) nagy múltú, nagy hírű erdélyi család sarja volt. A jezsuitáknál nevelkedett, és már egészen fiatal korában úgy érezte, hogy a papi hivatást kívánja választani, így érettségi után a győri püspök Innsbruckba küldte tanulni. Itt megerősödött abban a meggyőződésében, hogy a kötelességek teljesítése, az emberek, a szenvedők szolgálata a legfőbb életcélja. 1915-ben szentelték pappá, munkáját Gyulán kezdte meg káplánként. 1918-tól itt volt plébános 1941-ig, győri püspökké történt kinevezéséig. A legfáradságosabb feladatokat magára vállaló, a hitéletet szelíd akarattal és kitartással elmélyítő, a gyermekeket különös örömmel oktató, szegényeket a legmesszebbmenőkig segítő, nagyrabecsült lelki vezetője volt a közösségnek. Püspökként emberszeretetét, hivatás-és kötelességtudatát, munkabírását igyekezett az egész egyházmegyére, papokra és hívőkre, iskolákra és városi vezetőkre egyaránt kiterjeszteni, munkaszervezése, személyes látogatásai, figyelme legendás volt. Magánvagyonából anyagilag támogatta munkások számára családi házak építését, a szegény egyházközségeket, földesúrként nagy figyelemmel fordult valamennyi alkalmazotthoz, munkáshoz, problémáik megoldásáról azonnal intézkedett. Foglalkoztatta a földreform, az egyházi birtok kisbérletté alakításának gondolatát a Népszövetségben is felvetette. 1943-ban vezetésével megalakult a Katolikus Szociális Népmozgalom, amely kidolgozta a háború utáni demokratikus szellemű átalakulás programját.  Erősen hitt az egyház náci megszállás alatti felelősségében, a Magyar Szent Kereszt Egyesület, amelynek egyházi elnöke volt, az ő személyes, valamint zsidók és katolikusok erkölcsi és anyagi támogatásának köszönhetően nyújtott segítséget a zsidótörvény által érintett katolikusoknak. Erőteljesen szorgalmazta a püspökök összefogását, a pápa fellépését ez ügyben. Minden lehetséges eszközt és fórumot felhasznált az emberek mentésére, keresztelési engedélyeket adott ki, a német parancsnokságon tiltakozott a zsidók elszállítása ellen, s miután az auschwitzi haláltáborról értesült, több levelet írt a feljebbvalóinak, közös tiltakozást sürgetve. A püspök a nuncius és a Vöröskereszt főnökasszonya segítségével maga is elhelyezte, bújtatta, anyagilag támogatta a hozzá fordulókat. Amikor az oroszok elérték Győrt, előrelátóan gondoskodott élelemről, áramról, és 3-400 embernek búvóhelyről a Püspökvár és Káptalandomb alatti pincékben. Az ostrom után személyesen találkozott az orosz katonákkal, védve a pincében bujdosókat. A németeket kereső katonáktól azonban egyre jobban féltek, a veszélyt felismerő püspök védelmet kért az orosz parancsnokságtól, de hiába. Életét egy ittas orosz katona oltotta ki, miközben ő egy leányt védelmezett. Utolsó szavaival ellenségeinek bűnbocsánatért, a magyar nép számára Szent István könyörgéséért imádkozott. 1946-ban megkezdődött boldoggá avatási eljárásának előkészítése, ám a történelem sodrása nem tette lehetővé annak folytatását, így a vértanú püspököt csak később, II. János Pál pápa avatta boldoggá 1997. november 9-én.

RIPPL-RÓNAI JÓZSEF (Kaposvár, 1861. május 23. – Kaposvár, 1927. november 25.): festőművész. Kaposváron volt patikussegéd, majd Budapesten gyógyszerészeti mesteroklevelet szerzett. Házitanítóskodott, közben rajzórákat vett. 1884-től a müncheni művészeti akadémián tanult. 1887-ben Párizsba ment, ahol Munkácsy Mihály segédjeként dolgozott. Munkácsy képeinek másolása mellett megszülettek első jelentős alkotásai (pl. Nő fehérpettyes ruhában, 1889, Kalitkás nő). A francia posztimpresszionista Nabis (Próféták) festőcsoport tagjait alakulásukkor ismerte meg, s többször is részt vett kiállításaikon. Barátja, James Pitcairn Knowles skót festő mutatta be Aristide Maillol szobrásznak, akivel szintén közeli kapcsolatba került. A kilencvenes években Gauguin és Cézanne fogadta műtermében.
A magyar közönség 1900-ban látta először műveit nyilvános kiállításon, ekkorra Párizsban már megkapta a művészeknek adható legrangosabb elismerést.
Művészetében „fekete korszakát” előbb dekoratív szecessziós színvilág, majd a friss pasztelltechnikával készült impresszionisztikus forma követte. Az Amikor az ember visszaemlékezéseiből él… (1904) című művére két évvel később társulati díjat kapott. 1902-ben végleg letelepedett szülővárosában, Kaposvárott.
Pointillista-szecessziós képeivel jellemezhető korszakát a vattaszerűen szabdalt, foltos festékfelrakásokról „kukoricás”-nak nevezte el. Ekkoriban készült műve az Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett. 1912-ben elkészítette az Ernst Múzeum nagyméretű üvegablakát. Az első világháború kitörésekor Franciaországban tartózkodott, s mert az ellenséges országok egyikének állampolgára volt, hét hónapra internálták, onnan Maillol és Maurice Denis közbenjárására került ki. Szabadulása után háborús rajzaiból kiállítást szervezett. Móriczról, Babitsról, Szabó Lőrincről és másokról a háború után készültek el nagy erejű íróportréi. Nemcsak festményeket és grafikákat készített, tervezett üvegablakokat és poharat, lámpát is.
letéhez fontos forrásmunka önéletírása, nevelt lányának visszaemlékezései és öccse, Ödön hagyatéka. Rippl-Rónairól Kaposvárott múzeumot neveztek el (itt látható öccse műgyűjteménye is), utolsó lakhelye, a Róma-villa változatlan formában őrzi emlékét.

STINGL VINCE FERENC, (Sopron, 1796, május 23. – ?, 1850 körül): keramikus, a herendi porcelángyár alapítója. 23 éves korában a tatai Schlögel-gyár élére került és a kőedénygyártás megvalósításával próbálkozott. Ebbe minden vagyonát beleölte, és 1824-ben koldusszegényen hagyta el Tatát. 1825-ben Herenden telepedett le. 1826–30 között, mintegy három és félezer forintot fordított a herendi gyár fejlesztésére. 1840-ben Fischer Mór kiszorította a herendi gyárból. Innen feltehetően Pápára ment, majd 1847-ben a városlődi kőedény- és porcelángyárban találkozunk a nevével. Ezután nyoma veszett. Egyes adatokból arra következtethetünk, hogy élete utolsó éveiben kocsmárosként működött.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1996. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)