Európában ezen a napon ért véget a második világháború. 1945. április 25-én az amerikai és a szovjet csapatok találkoztak az Elbánál. Április 30-án a Berlint ostromló szovjet erők elfoglalták a Reichstagot, Hitler öngyilkos lett. Május 8-án a III. Birodalom kapitulált, a német haderő feltétel nélkül letette a fegyvert. Május 9-én a szovjet hadsereg elérte Prágát, ezzel az európai hadszíntéren A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ VÉGET ÉRT, amely milliókat tett földönfutóvá, országokat és városokat rombolt le és közel 60 millió embert pusztított el. Május 9-én így a fasizmus felett aratott győzelemről emlékeznek meg világszerte, mely Európában egyben A BÉKE NAPJA is.

1950. május 9-én Robert Schuman francia külügyminiszter javaslatot tett az első és második világháborúban egymás ellen harcoló európai országoknak, hogy szén- és acéltermelésüket vonják közös irányítás alá. Francia- és Németországon kívül Belgium, Hollandia, Luxemburg és Olaszország válaszolt a felhívásra, és 1951 áprilisában aláírták az első Szén és Acélközösséget létrehozó Párizsi Szerződést, amit az európai integráció első lépcsőjeként szoktak emlegetni. A kormányfők 1985-ös milánói találkozójukon elhatározták hogy „EURÓPA NAPja”-ként fog bekerülni ez a nap a köztudatba, mely minden tagország állampolgárához szól. Valójában ez a nap nem csak az alapító országok állampolgárait, de az összes tagországét érinti, hiszen mindenki, aki demokratikusan választja a belépést, elkötelezi magát a békeprogram, szociális fejlődés, gazdasági fejlődés és szolidaritás alapgondolatai mellett.

BATSÁNYI JÁNOS (Tapolca, 1763. május 9. – Linz, 1845. május 12.): költő, tanulmányíró, folyóirat-szerkesztő. 
Gimnáziumi tanulmányait Keszthelyen, Veszprémben és Sopronban, a filozófiai tanfolyamot 1783-tól Pesten, a piaristáknál végezte. Joghallgatóként Orczy Lőrinc házába került, mint a neves költő fiának tanulótársa, s bekapcsolódott a kibontakozó pesti irodalmi és színházi életbe. 1787-től az Orczy család támogatásával Kassán, a kamaránál gyakornok, majd írnok. Valószínűleg itt lett szabadkőműves. Kazinczy Ferenccel és Baróti Szabó Dáviddal megalapította a Magyar Museum (1788–1792) című lapot, és a második számtól egyedül szerkesztette. 1793-ban forradalmi versei miatt elvesztette állását, elhagyta Kassát. 1794. szeptember 10-én a jakobinus szövetkezésben való részvétele miatt Budán elfogták, egy évi fogságra ítélték, és Kufsteinbe szállították. 1796. május 23-án szabadult, Bécsben telepedett le hivatalnokként, és részt vett a művészeti életben. 1805-ben feleségül vette Baumberg Gabriellát, a neves osztrák költőnőt. 1809-ben átjavította és a kiáltvány hangját kiélező közbeszúrásokkal egészítette ki Napóleon proklamációját a magyarokhoz. A Bécsből kivonuló francia csapatokkal Párizsba ment, 1815. augusztus 5-én a Párizst megszálló osztrák katonaság elfogta, Spielberg várbörtönébe szállította. 1816. augusztus 14-én szabadult. Ezután Linzben élt. A Magyar Tudós Társaság 1843-ban levelező tagjává választotta.
A Magyar Museum szerkesztőjeként mint vezető szerepre hivatott irodalomszervező lépett föl. A fordításról (1787–1789) című tanulmányában vallotta, hogy lehetséges, sőt kívánatos a tartalmi és formai szempontból egyaránt hű fordítás. Rájnis József vitacikke alkalmat kínált számára, hogy elkülönítse a fordítást az utánzástól, s megvédve Baróti Szabó Milton-fordításait, szakított a deákos klasszicizmus ízlésével. Folyóiratának Bé-vezetésében (1788) az irodalmat a nemzeti lét minősítőjeként határozta meg, s ezért ápolására, Bessenyei Jámbor szándékának megjelenése előtt, tudós társaság létrehozását javasolta.
Költészete a nemesi reformizmus jegyében bontakozott ki. A franciaországi változásokra (1789) című híres epigrammája a tömörítés remeke. Forradalmi ihletének kibontakozása a felvilágosult rendiségtől eljuttatta a polgári reformtörekvésekig, s az egységes és oszthatatlan haza fogalmáig. A látó (1792) című verse a világ megújulását a francia forradalom eszményeinek hatására a közeli jövőbe helyezi. Az európai hadakozásokra (1792) című költeménye jelzi, hogy hazájának sorskérdéseit nemzetközi összefüggésekben szemlélte. „Kufsteini elégiái”-ban teljesen szakított a barokk poétika imitációtanának követelésével, és a belső élmény megragadására törekedett. E versei ciklust alkotnak; egy részüket Batsányi János költőbarátjának és rabtársának, Szentjóbi Szabó Lászlónak szenvedései ihlették (Gyötrődés), másik részüknek lírai hőse maga a költő. Bécsi éveinek főműve a Der Kampf (A viaskodás, 1799–1809); középpontjában az erény és igazság győzelméért küzdő ember áll. A mű költői beszámoló válságának legyőzéséről és új, bonapartista világképéről. Munkásságának utolsó negyedszázadában, elszakadva a hazai irodalmi élettől, még néhány fontos művet alkotott ugyan, de új értéket már nem hozott létre. A magyar tudósokhoz (1821) című tanulmányában, Kazinczy-ellenes éllel, támadta a túlzó neológiát. A magyar költő idegen, messze földön egy ihletett lelkiállapot bensőséges rajza után a segítségül hívott Múzsa által költőtársait, Baróti Szabót és Kisfaludy Sándort köszönti. Egész életében foglalkoztatta a nemzeti hőskultusz eszményképének tekintett Osszián műveinek lefordítása, de munkájának csak hét részlete ismeretes, ezekből életében négy jelent meg. Többször megkísérelte verseit kötetben kiadni, de erre csak 1827-ben (Batsányi János Versei) és 1835-ben (Batsányi János Poétai Munkáji) kerülhetett sor.
Batsányi János első forradalmár költőnk, aki a személyesség addig nálunk nem tapasztalt hőfokát érte el. A magyar felvilágosodás rendi, majd polgári változatát képviselte, bonapartizmusa pedig fejlődéstörténeti kapocs a jakobinus eszmék és a liberalizmus között. Az antikvitás szellemét a bárdköltő nemzeti ihletével egyesítette. Mindhárom korabeli versrendszert alkalmazta, s a gondolatritmus első hazai tanulmányozói közé tartozott.

(Nagy Imre szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

OTTLIK GÉZA (Budapest, 1912. május 9. – Budapest, 1990. október 9.): író, műfordító. 
Apja belügyminisztériumi titkár, császári és királyi kamarás, akit Ottlik Géza másfél éves korában elveszített. 1923–26-ban a kőszegi katonai alreáliskola, 1926–29-ben a budai katonai főreáliskola hallgatója. Műveiben a katonaiskola írói magánmitológiájának meghatározó színhelye. Érettségi után beiratkozott a budapesti egyetem matematika–fizika szakára, Fejér Lipót tanítványaként szerzett végbizonyítványt. Első írásai 1931-ben jelentek meg a Napkeletben. Egyetemi hallgatóként az Új Nemzedék munkatársa, 1933-tól a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerkesztője. 1939-ben Babits közölte a Nyugatban A Drugeth-legenda című elbeszélését. A háború alatt légoltalmi szolgálatra osztották be, üldözötteket mentett (többek között Vas Istvánt).
A háború befejezésekor a magyar szellemi élet megújítását tervezte, a Nyugat hagyományait folytatva. 1945–46-ban a Magyar Rádió dramaturgjaként dolgozott. Huszonöt év magyar irodalma címmel előadásokat tartott a rádióban, hangjátékokat fordított és írt (A Valencia-rejtély). 1945-től 1957-ig a Magyar PEN Klub titkára. Az Iskola a határon című regényének 1948-ban Tovább élők címmel elkészült első változatát maga kérte vissza kiadójától. A mű Továbbélők címmel 1999-ben jelent meg. A dogmatikus irodalompolitika éveiben kiszorult az irodalmi életből, fordításokból élt. A kitelepítéstől csak az írószövetség közbenjárása mentette meg. Kényszerű hallgatása 1957-ben ért véget, amikor megjelent Hajnali háztetők című kisregénye, amelynek első változatát még 1944-ben adta közre a Magyar Csillag. Újraírta az Iskola a határon című regényét, amely 1959-ben jelent meg. Alkotói módszeréhez tartozott, hogy műveit évtizedeken át csiszolgatta. 1960 őszén kitűnő fordításaiért az angol kormány tanulmányútra hívta meg Londonba. 1969-ben megjelent elbeszéléskötetében csak a könyv címét is adó Minden megvan volt új. Az egyetlen hosszabb terjedelmű műve, a Lengyel Péter gondozásában 1993-ban megjelent Buda, az Iskola a határon ikerdarabjaként készült, s föltételezi ennek ismeretét.
1981-ben József Attila-díjat, 1985-ben Kossuth-díjat, 1988-ban Szép Ernő-díjat, 1990-ben Örkény-díjat kapott.
Írásmódjára kezdetben Kosztolányi és Márai, valamint André Gide volt a legnagyobb hatással; Kosztolányit élete végéig mesterének vallotta. A 30-as évek végén, 40-es évek elején írt elbeszéléseiben alakult ki sajátos írói látása és technikája: az élet és a művészet, a tényleges és a kitalált felcserélhetőségének s egymással való helyettesítésének, a nézőpontok és értékrendek különbözőségéből fakadó viszonylagosságnak, az értelmezés és újraértelmezés állandóan ismétlődő kényszerének s végül az események szeszélyes időrendje és a példázatszerű alapgondolat közötti feszültségnek megélése és érzékeltetése.
A Hajnali háztetők két festő és szerelmeik története; vonzások és taszítások erőterében alakul sorsuk, melynek esetleges tanulsága megfejthetetlen. Fikció minden: nincs érdemi különbség aközött, ami megtörtént, és ami megtörténhet. Az Iskola a határon növendékei ismételten határhelyzetbe kerülnek, állandó választási kényszerben élnek: az autonómia, a szolidaritás és a behódolás, a nyájszellem értékei között kell választaniuk. Tudatosítaniuk kell az egyén magára utaltságát, és azt, hogy a külső kiszolgáltatottságot csakis a belső függetlenség ellensúlyozhatja valamennyire. Nincs igazság és törvény, csak kifürkészhetetlen gondviselés van; embernek maradni az embertelenségben: olyan kegyelmi állapot, amelynek természetéről csak sejtéseink vannak. A bizonytalanságot fokozza, hogy nem egy, hanem két elbeszélője van a regénynek; a különböző nézőpontból előadott események más és más, olykor egymást kizáró megvilágítást nyernek. A Buda szereplői részben ugyanazok mint az Iskola a határon című regénynek; a korábbi regény időkeretei mindkét irányban meghosszabbodnak. Ugyanakkor hiányzik belőle az Iskola a határon áttekinthető rendje; csak az eleje és a vége rögzített, a közbülső részek sorrendje majdnem tetszőleges. A regény önéletrajzi elbeszélője csak akkor szüntetheti be tevékenységét, ha az író élete megszakad – élet és művészi alkotás tökéletes összefonódását teremtve meg ezzel.
Ottlik Gézát olyan szerzők vallották mesterüknek, mint Tandori Dezső és Esterházy Péter.

(Veres András szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

MIHÁLTZ ISTVÁN, (Árpástó, 1897. május 9. – Szeged, 1964. márc, 16.): geológus, egyetemi tanár, az Alföldre vonatkozó földtani összegzés megszerkesztője. Tanult a debreceni és a kolozsvári tudományegyetemen. 1922-től a szegedi egyetem földtani intézetében gyakornok, 1924-től tanársegéd, 1939-től adjunktus, 1947-től intézeti tanár, 1952-től tanszékvezető docens, 1956-tól egyetemi tanár volt. A Nagy Magyar Alföld negyedkori rétegeinek felépítéséről és fejlődéstörténetéről részletes anyagvizsgálati tényekre támaszkodó földtani összegezés megalkotója. A tömeges pollenvizsgálatok és üledékföldtani laboratóriumi vizsgálatok első hazai alkalmazója a földtani negyedkor kutatásában. Nagyméretű földtani felvételezései: 1942–43-ban a Duna-Tisza-csatorna nyomvonalának geológiai vizsgálatával foglalkozott, 1948-ban a Tiszalöki Vízierőmű helyén végzett földtani feltárás, 1950–51-ben az Alföld újratérképezése, 1952-ben a tervezett szegedi vízlépcső hidrogeológiai feltárása fűződik a nevéhez.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1997. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

Bertha Bulcsu (Nagykanizsa, 1935. május 9. – Budapest, 1997. január 19.)

Háromszoros József Attila-díjas magyar író, publicista. A Digitális Irodalmi Akadémia 1999-ben posztumusz tagjává választotta.

*

Bertha Bulcsu 1935. május 9-én született Nagykanizsán. Gyerekkorának nagy részét (1950-ig) Tapolcán, valamint (1950 és ’54 között) Balatongyörökön töltötte édesanyjával, húgával és öccsével. Tapolcán végezte az elemi osztályokat, a gimnáziumot pedig bejárós diákként Keszthelyen, a premontreieknél; 1953-ban tett érettségi vizsgát. Mint a róla szóló rövid életrajzokban olvasható, érettségi után jelentkezett a pécsi főiskolára, de „politikai okokból” nem vették föl. Ennek hátterében minden bizonnyal az húzódott meg, hogy a tapolcai tanítóként dolgozó (eredetileg operaénekesnek készült) édesapja, a jelentős lokális presztízzsel bíró Bertha Vince (1908–1997) a második világháborúban századparancsnokként szolgált, így 1950 után kegyvesztetté vált, bujkálnia kellett. (Később, 1956 októberében az apa részt vállalt tapolcai fegyveres szervezkedésekben is.) Emellett az is elképzelhető, hogy a keszthelyi premontreiek gimnáziumában szerzett érettségi vetett rossz fényt a felvételiző hallgatóra. (Egy másik anekdota szerint pedig a fanyar humoráról, kritikus attitűdjéről már akkor is ismert Berthát azért nem vették fel, mert a felvételin megjegyzést tett a tanteremben kifüggesztett Horger Antal-portréra.)

Az érettségit és a sikertelen egyetemi felvételit követően hosszú ideig fizikai munkából tartotta fenn magát – dolgozott többek között egy háziipari fémnyomóüzemben, kikötő-építkezéseken, napszámban és vasérclapátoló segédmunkásként is. Az ötvenes évek közepe és 1967 között számos helyen lakott: a család balatongyöröki házában, albérletben Zalahalápon, Tapolcán, Szombathelyen, Keszthelyen, Dunaújvárosban, Gombáspusztán, Zalaegerszegen, valamint Pécsen is. Itt hosszabb ideig élt. Az ötvenes évek második felében kezdett szépirodalmi szövegeket publikálni: első verse (Éjszaka a Balatonon) a Zala című napilap irodalmi mellékletében jelent meg 1956. július 8-án, első novellája pedig 1957. augusztus 17-én a Magyar Ifjúság hetilapban Fuvarosok címmel. (Az író barátjának, Kiss Dénes költőnek a visszaemlékezése szerint Bertha több költeményt is írt fiatalkorában, melyeket 1955-ben egy Krétarajzok munkacímű füzetbe gyűjtötte össze, ám ezeket később nem adta ki.) Pécsen rövid ideig dolgozott a megyei könyvtárban, de mivel a szerény fizetés nem volt elegendő a megélhetéséhez, ezt követően újra fizikai munkásként tevékenykedett, később a Dunántúli Naplónak (1960–63) lett főmunkatársa, majd pedig az Esti Pécsi Napló (1963–67) kulturális rovatát vezette. Emellett igen korán bekapcsolódott az 1958 októberében indult pécsi Jelenkor folyóirat munkájába. Már az első számban jelent meg elbeszélése (Eszmélés), melyet számos további publikáció követett. Részben e novellatermésből állt össze Bertha első kötete, a Lányok napfényben (Budapest, Szépirodalmi, 1962). Rövid ideig szerkesztette is a lapot: 1961-től a folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, 1963-tól 1968-ig pedig a prózarovat szerkesztője volt. Elbeszélései mellett itt jelentek meg nagyhatású író- és művészinterjúi is. A szerkesztőséghez való csatlakozás révén nyerte el Csorba Győző barátságát; a fiatal író-szerkesztő szinte valamennyi kötetét dedikálta a pécsi költőnek, bensőséges kapcsolatuk egészen Csorba Győző haláláig (1995) megmaradt. (Levelezésük 2004-ben kötetben is megjelent.)

Radnai Dániel Szabolcs: Bertha Bulcsu életrajza (részlet)