A himlőoltás magyarországi bevezetője, BENE FERENC (Mindszent, 1775. október 12. – Pest, 1858. július 12.) 1798-ban szerzett orvosdoktori diplomát Budapesten. 1799-ben már a sebészek correpetitora, 1802-től az egyetemen különböző tantárgyakat oktat: anatómiát, különös kór és gyógytant, államorvostant; 1840-1848 között az orvosi kar igazgatója, ami gyakorlatilag az orvosképzés teljes irányítását jelentette. Legjelentősebb kezdeményezése a himlő elleni oltás bevezetése Magyarországon. 1800-ban a tudományegyetem 1000 példányban adta ki A himlő veszedelme ellen való oltás című könyvét ingyenes szétosztásra a megyei orvosok, sebészek és iskolák számára. Maga Bene Ferenc 1801. augusztus 27-én kezdte meg Pesten a himlőoltás beadását és tevékenységéről a későbbiekben rendszeresen beszámolt a városi magisztrátusnak és az orvosi karnak.

1808-1816 között Pest város főorvosa és a Szent Rókus Kórház igazgatója volt. Itt az elsők között szervezte meg a kórházi ápolók rendszeres képzését. 1841-ben egyik alapítója volt a magyar orvos- és természettudományok művelőinek éves találkozási és tanácskozási lehetőséget adó Magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyűléseinek, megalapítója a Magyar Természetvizsgálók Társaságának. Nagy szakmai műveltségű, világlátott ember volt: 1807-ben fél évig Franciaországban, 1808-ban két hónapig Berlinben, 1828-ban fél évig Angliában tanulmányozta az orvostudomány legújabb eredményeit és az orvosképzést. Nevéhez fűződik az 1811-ben kiadott első magyar közegészségtani (Elementa politiae medicinae) és igazságügyi orvostani (Elementa politiae medicinae forensis) tankönyv kiadása. Főműve, az Elementa medicinae practicae 1833-tól öt kötetben jelent meg; az utolsó kötetet már fiával, ifjabb Bene Ferenccel írta. Mai értelemben belgyógyászati tankönyv, amelyben elméleti kérdések kifejtése mellett saját gyakorlatának eseteit is részletesen tárgyalja, de a külföldi szakirodalomból is idéz, a forrásokat mindig pontosan megjelölve.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Dr Kapronczay Károly: Orvosdinasztiák II., Turul 70. (1997/3-4), Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Életrajzi Lexikon)

BITTÓ BÉLA (Moson, 1865. október 12. – ?) vegyészprofesszor több, mint 20 éven át volt a Szabadalmi Bíróság címzetes alelnöke. Bölcsészdoktori oklevelét a bécsi tudományegyetem kémia szakán szerezte. Dolgozott a Vegykisérleti Állomáson és a Chemiai Intézetben, évtizedekig tanított a Műegyetemen. A Szabadalmi Bíróságnak először bírája, majd 1923 és 1936 között címzetes alelnöke volt. Kutatásai főként a zsírok és szénhidrátok kémiájára vonatkoztak. Szisztematikusan vizsgálta a különböző reagenseknek a szerves vegyületek különböző csoportjaival való színreakcióit, de foglalkozott agrokémiai kérdésekkel is. Tanulmányait bel- és külföldi szakfolyóiratokban publikálta.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Életrajzi Lexikon, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1990)

TULOGDI JÁNOS (Torda, 1891. október 12. – Kolozsvár, 1979. október 1.): romániai magyar geológus, geográfus, egyetemi tanár. Az erdélyi turista mozgalom egyik kezdeményezője, a természetvédelem egyik legkorábbi szószólója. A kolozsvári tudományegyetemen tanári oklevelet (1919), a budapesti tudományegyetemen doktori diplomát (1925) szerzett Kolozsvár környékének pleisztocén képződményei témakörből. A II. világháború befejezéséig középiskolai tanár a kolozsvári református kollégiumban. A kolozsvári tudományegyetemen 1943-ban magántanárrá habilitálták, majd 1945-ben a Bolyai Egyetem földrajzi tanszékére egyetemi tanárnak nevezték ki, s ott működött 1959-ig, nyugdíjazásáig. Kutatómunkája főként Erdélyre, s azon belül Kalotaszegre és Kolozsvárra terjedt ki. Földtani jellegű munkáiban főleg barlangtani kutatásokkal és az ehhez kapcsolódó források vizsgálatával, tanulmányozásával foglalkozott. Szakmai publikációinak száma megközelíti a háromszázat. Tevékenységet fejtett ki a kultúregyesületekben, az erdélyi turista mozgalom lelkes szervezője, a természetvédelem előharcosa. Több tudományos egyesület (Magyar Földrajzi Társaság, Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat) tiszteleti tagja volt.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1991. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

A sokoldalú, épületek mellett városrendezési- és bútorterveket is készítő, akvarellfestőként is tehetséges WEICHINGER KÁROLY (Győr, 1893. október 12. – Budapest, 1982. február 20.) 1921-ben szerzett diplomát Budapesten. 1922 és 1945 között az Iparművészeti Iskola építész tanszékét vezette és épületszerkezettant, építészeti alaktant és rajzolást, valamint egy általa bevezetett új tárgyat, építészeti akvarellfestést tanított, melyet maga is sikeresen művelt; a Nemzeti Szalonban is volt kiállítása. 1945-től 1969-ig a Műegyetem városépítési, majd középülettervezési tanszékének vezetője volt.
A modern építészetet historikus elemekkel ötvözve számos jelentős alkotása látható szerte az országban. A Gellérthegy sziklás oldalában épült a romantikus stílusú pálos kolostor (1934). A főváros első modern középiskolája, a Szilágyi Erzsébet Leánylíceum (1935–36, társtervező: Hübner Tibor) Z alakú alaprajzi elrendezése, terméskővel és téglával burkolt homlokzata olasz hatásról tanúskodik. Pécsett az 1930-as években több jelentős elképzelése valósult meg: a Szent Mihály temetőkápolna archaizáló épülete (1932–34, társtervező: Nendtwich Andor), a városközpont (Széchenyi tér) rendezése és a téren álló, egykori török dzsámi átépítése katolikus templommá (1936-39); a Mecsek déli lejtőjén, a Magaslati úton a novecento hangulatát idéző pálos templom és rendház (1935), amely az épülethez árkádsorral csatlakozó harangtornyával szervesen illeszkedik a mediterrán jellegű természeti környezetbe.
Weichinger még győri diák korában kezdett foglalkozni a magyar népművészettel, a környező falvakban gyűjtött és rajzolt népi építészeti elemeket, amelyeket később munkáiban is felhasznált, elsősorban kiállítási épületeknél; ilyen volt a berlini Nemzetközi Kézművesipari Kiállítás, a milánói Triennálé vagy a New-York-i világkiállítás (1939-40). Utóbbi munkájáért New York díszpolgárává választották.
1951-ben tervezte a moszkvai Mezőgazdasági Kiállítás magyar pavilonját; ennél a reneszánsz építészet pártázatos díszítő elemeit használta fel. Nagyszabású, csak tervrajzon fennmaradt munkája a budapesti Építőipari Egyetem pályaterve (társtervező: Rados Jenő), melyet első díjjal tüntettek ki; részben ennek megalkotásáért kapta Kossuth díját 1954-ben.
Magánház tervezéseinek szép példája a II. kerületi kísérleti lakótelep Napraforgó utca 18. alatti családi háza (1931) illetve a XI. kerületi Törcsvár utca 20. alatti Pánczél villa (1932).
Nyugdíjazása után is aktívan dolgozott szakértőként és folytatta irodalmi-kritikai tevékenységét.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Életrajzi Lexikon, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993.)

Az Egészségügyi Világszervezet kiáltványban hívta fel a figyelmet a harmadik évezred súlyos betegségeire, mivel az ízületi bajok globálisan is népbetegségnek számítanak.