A digitális robbanás a fényképezés terén is hatalmas változásokat hozott, de van, ami állandó. Fábián Évi lelkesedése például töretlen: a negyedik kötetének összeállítására készül.
Farzsebében a telefonnal ma mindenki fotósnak képzelheti magát, de a kilencvenes években, amikor te tanultad a fényképezést, nem volt ilyen magától értetődő a lehetőség. Nálad mivel kezdődött?
Egy álommal. Nyolc és tizenhat éves korom között Németországban laktam a szüleimmel, és tizedikben sok pályaválasztási tesztet töltöttünk ki, az iskolában mindig forgott a téma, hogy kiből mi lesz. Egy éjjel azt álmodtam, hogy fotós leszek. Nem volt semmi előzménye, de amikor elmeséltem édesapámnak, ő ezt komolyan vette és elvitt a legközelebbi Volkshochschuléba – ami olyan, mint itthon egy helyi kultúrház –, és beíratott egy két hónapos fotóstanfolyamra. Kölcsönadta az ősrégi Prakticáját, ezt vittem magammal az órákra, a nyugatnémetek nagy derültségére. Akkor kezdtem el ablakot mosni és őrülten spórolni egy kornak megfelelő tükörreflexes gépre.
Mi tetszett meg ennyire a fotózásban?
A technikai részét is izgalmasnak találtam, megtanulni, hogy mi a gyújtótávolság, a blende, de az is sokat jelentett, hogy bár akkoriban sokat rajzoltam, nem ment annyira, hogy elégedett lettem volna, viszont a fényképezéssel végre ábrázolhatóvá vált a világ. Tizenhat éves koromban egy évet Amerikában töltöttem cserediákként, és ott az iskolában naponta foglalkozhattam fotózással és laborálással.
Mik voltak az első témáid?
Semmi. Nem volt még témám, bármit lefotóztam, ami elém került. Épületeket, sporteseményeket, arcokat. Nagyon szerettem utazni, már akkor is borzasztóan kíváncsi voltam a világra, az összes pénzemet utazásra költöttem, eljutottam mind az öt földrészre, és ami megtetszett, lefényképeztem. Az ELTE-re jártam német szakra, amikor az egyik évfolyamtársam kiment németet tanítani Vietnamba, a hanoi Goethe Intézetbe, én meg mondtam, hogy elmegyek vele, mert fotózok. Ott kiderült, hogy nincs elég nyelvtanár, így én lettem az egyik, de természetesen végigfényképeztem az ott töltött időt. A következő nyáron, 2001-ben már úgy mentem vissza Vietnamba tanítani egy barátnőmmel, hogy csak Moszkváig repültünk, és onnan a transzszibériai expresszel utaztunk Irkutszkig, át Mongólián, Kínán, nettó tíz nap vonattal. Mindent fotóztam a két és fél hónap alatt. Az első kiállításaim jórészt útibeszámoló-jellegű fotósorozatokból álltak. Ekkor találtam rá a laboránsomra, Felicides Ildikóra, aki a nagyításokat készíti a képeimről, és vele kezdtem el beszélgetni arról, hogy nem rosszak ezek a sorozatok, de ilyeneket bárki tud.
Azt hittem, magad dolgoztad ki a képeidet.
Volt saját laborom, de már nincs. Amit én akarok megmutatni a képeimen, ahhoz nem tesz hozzá az, hogy magam hívom elő. A digitális technika pedig annyit fejlődött és fejlődik folyamatosan, hogy már nincs akkora különbség, hogy megérje analóg filmeket előhívni, ami rengeteg plusz pénz és idő.
Mikor váltottál digitális gépre?
Épp húsz éve, 2003-ban kezdtem el az Origónál dolgozni, ahol először adtak a kezembe digitális kamerát. Egy ideig úgy voltam vele, hogy a munka digitális, a saját projektjeimet meg továbbra is analóg módon fotózom. 2005-ben Dél-Amerikába még két gépet vittem magammal. Ez nem volt túl kényelmes. Később kalamajkát is okozott a dupla felszerelés, például amikor George W. Bush Magyarországra látogatott, és az elnök biztonsága érdekében mindent ellenőriztek. Könyörögnöm kellett a biztonsági embereknek, hogy ne nyissák ki az analóg gépem, mert tönkremegy a fényérzékeny tekercs. Érdekes lenne utánanézni, 2006-ban kinek a portréjáért harcoltam ennyire.
Az interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/4. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!
Ebben az időben már dolgoztál az első portrégalérián?
Igen, a 2007-ben megjelent kötet még analóg technikával készült, három év alatt. 2004-ben, Heller Ágnessel kezdődött, akit a Mindentudás Egyeteme kapcsán fotóztam az Origónak. Jelezte, hogy bármit igazíthatok a ruháján, de a hajához ne nyúljak. Annyira izgalmasnak találtam ezt a mondatot, hogy kíváncsi lettem rá, ki ez a nő, aki elismert filozófus, tekintély a saját szakterületén, egyfajta példakép. Később megszereztem a telefonszámát, és megengedte, hogy ismét lefényképezzem. Megtisztelőnek éreztem, hogy beengedett a saját terébe, örültem, hogy nem rúgtam fel a széket zavaromban, és egyáltalán, hogy huszonévesen nekem ilyet lehet! Innentől nem volt megállás, kerestem azokat a nőket, akiket fényképezhetnék.
Miért tartottad, tartod lényegesnek, hogy a kiválóságok, akiket fotózol, mindenképp nők legyenek?
Heller Ágnes kapcsán kezdtem el azon gondolkodni, hogy kik a példaképek nekünk, nőknek, akikhez fordulni lehet. Ha bemegyek a lányom osztályába, kiknek az arcképét látom a falon? Ady, Petőfi, Arany… Hány nő van közöttük? Ha listáznak, a nők általában a legszebb kategóriában szoktak indulni. Nyilván rengeteg nagyszerű férfi is van, de úgy érzem, ők könnyebben megkapják az elismerést. Amikor már tíz-húsz fotóm volt, azt akartam, hogy legyen egy album, amelyben hiteles, értékteremtő, példaadó nők vannak, saját jogon, nem csak mint múzsa vagy feleség.
Örülök, hogy irodalmi példát hozol, mert az egyik kedvenc felvételem épp Tompa Andrea író portréja. Magas fűben áll, tágra nyílt szemmel néz a kamerába, mint egy nagymacska Henri Rousseau Az álom című festményén. Neked van kedvenced?
Azt a portrét én is szeretem, picit sejtelmes a nádassal, de nagyon erős Andrea jelenléte. Sok kedvencem van, de ha egyet kellene kiemelni, akkor az Horváth M. Judit fotográfus portréja lenne, akit művészileg és emberileg is nagyon szeretek. Már túl voltunk a fotózáson, amikor leült a konyhában rágyújtani. Rögtön elővettem a gépet, tudtam, hogy ez az a pillanat, és hogy ráadásul még a kutya is rám bámult azzal a „Te még mindig itt vagy?” tekintettel, az külön ajándék.
Mindhárom kötetbe kerültek fényképészek. Ők mit jelentenek neked?
Fontosnak tartottam őket megmutatni, mert a fotós legtöbbször láthatatlan, hisz a kamera túloldalán áll. Szilágyi Lenke és Vékás Magdolna munkáit különösen szeretem, Keleti Éva pedig egy fogalom. Csoszó Gabriella munkásságát társadalmilag roppant hasznosnak tartom nemcsak azért, mert oktat, de mindenhol ott van és dokumentálja az eseményeket a jövőnek. Dévényi Veronika katonai fotóriporterként a helikopterek világát mutatja meg nekünk; rettenetesen izgalmas világ. Kőrösi Orsolya, Szarka Klára és E. Csorba Csilla pedig kurátorként és kutatóként is rengeteget tett a női fotóművészek megismertetésért.
Gádor Magdát expresszív plasztikái és grafikái közt fotóztad, Radnóti Zsuzsa dramaturg fényképének a sarkában árulkodó a sokat olvasó emberekre jellemző könyv- és jegyzethalom kreatív káosza, de például Fajgerné vagy Rabóczky Judit Rita esetében semmi nem utal a művészeti tevékenységre. Mitől függ, hogy kinél jelennek meg a szakmájukra jellemző attribútumok és kinél nem?
Nincs előre eldöntött koncepcióm, minden a helyszínen alakul ki. Az alapvetés az, hogy nem használok vakut, nincs lámpa, sminkes és stylist. A gépem van és én, na meg egy állvány és egy derítőlap, amivel picit tudok fényt visszaverni. Eleve oda megyek, ott fotózom, ahova beengednek. Ezzel feladatot is adok magamnak, megmarad a spontaneitás, és dolgoztatom a kreativitásomat. A legfontosabb, hogy ne a saját akaratomat erőltessem az alanyokra úgy, hogy meghívom őket a műterembe és beállítom a fejük felett a lámpát. Engem ez nem izgat. Az viszont igen, ahogy Csomay Zsófia Ybl-díjas építész megáll a téglafalak között, ami a lakóháza. Tisztában voltam vele, hova megyek, elolvastam előtte számtalan cikket, tudtam, hogy a férjével, Reimholz Péterrel együtt tervezték, de azt nem találtam ki előre, hogy hol fogom őt fotózni ebben a térben. Horváth Lóczi Judit képzőművész portréján sem látszik semmi az alkotásaiból, de ez a fotó róla épp olyan letisztult, rendezett és világos lett, mint amilyenek a munkái. Pelsőczy Réka színművész a kertjébe hívott, és remélem, hogy mindenféle tárgyi utalás nélkül vissza tudtam adni a személyiségét, mert ez lenne a cél.
Ez a rád jellemző, eszköztelen jellemábrázolás jól látható Zsiga Melinda kick-box versenyző portréján is. Róla rossz felvételt még nem láttam, mert gyönyörű nő, de aki ismeri az életútját, az különösen kifejezőnek találhatja, ahogy laza testtartásban áll, karja a kilincsen pihen, de a tekintete határozott, és bár az ajtó nyitva, elállja a bejáratot. Mintha azon tűnődne, beengedjen-e.
Engem beengedett, és nagyon kedves volt. Megmutatta az edzőtermet, bement a ringbe, és készítettem olyan fotót is róla, amin a bokszzsáknál áll. De éreztem, hogy még nincs meg, amit akarok. Ilyenkor sétálni szoktam, mozgunk kicsit. Melindával a kertbe indultunk, én előrementem, és amikor visszanéztem, ott állt így, ebben a tartásban. Szép és méltóságteljes, visszahúzódó, de nem annyira, hogy tolakodónak érezd magad a közelében. Ismerem a történetét, és én is látom benne.
Könnyen ráálltak a fotózásra azok, akiket megkerestél?
Általában igen, de nem mindenki, és néha nem elsőre. Akadt, aki kijelentette, hogy nem akar semmilyen gyűjteményben szerepelni. Az első kötettel volt a legnehezebb dolgom, még nem volt az életünk szerves része az internet és a mobiltelefon. Psota Irén hamar lerázott: „Csak nem gondolja, hogy engem még lehet fotózni? Küldje el az agyát Dél-Afrikába!” – és lecsapta a telefont. A második kötetnél Észak-Afrikát mondott, de nem bánom, legalább megpróbáltam. Törőcsik Mari ugyanígy elküldött, nem fotóztam őt a könyveimbe, de végül úgy hozta az élet, hogy 2019-ben, amikor Keleti Éva megkért, hogy segítsek a kiállítási anyagát létrehozni, az én gépemmel fotózta őt, és végül készítettem olyan képet is, amelyen Keleti Éva és Törőcsik Mari együtt néznek a kamerámba.
Fotók: Fábián Évi
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/4. számában olvasható. A magazin további tartalmai itt érhetőek el.
