ERKEL FERENC (Gyula, 1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15.) nemcsak mint zeneszerző, hanem mint karmester, zongoraművész és pedagógus is fontos szerepet játszott a XIX. század magyar zenei életében. Pozsonyban tanult. Kolozsvárott zongoraművészként működött, majd 1835-től Pesten élt. Az újonnan megnyílt Pesti Magyar Színház első karmestere lett, ahol mintegy három évtizeden át zenei vezető és a szellemi élet irányítója volt. Aktív kapcsolatba került a színházzal is, ami zeneszerzői érdeklődését is a színpad felé irányította. 1840-ben mutatták be első operáját, a Bátori Máriát. A szövegkönyv szerzője már ekkor is az az Egressy Béni volt, aki egészen 1851-es haláláig hasznos segítőtársa volt Erkelnek operaszerzői munkájában is. 1844-ben mutatták be Erkel Hunyadi László című történelmi operáját, később megnyerte a Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésítésére kiírt pályázatot is. A szabadságharc leverése után a főváros hangversenyéletének fellendítésén fáradozott, többek között az ő irányításával alakult meg 1853-ban a Filharmóniai Társaság, amely Erkel vezetésével adta első koncertjét a Nemzeti Múzeum dísztermében. Erkel volt a Liszt Ferenc elnökletével 1875-ben létrejött Zeneakadémia első igazgatója is. Erkel Ferenc a magyar nemzeti opera megteremtője. Operastílusa két forrásból táplálkozik: egyrészt a romantikus olasz és francia opera formavilágából, másrészt a magyar verbunkos stílus motívumaiból. Ezt a kettőt legsikeresebben Hunyadi László és Bánk bán című operáiban ötvözte. Utóbbi még az ötvenes években készült el, de csak 1861-ben mutatták be. A Bánk bán minden kétséget kizáróan Erkel pályájának csúcsa, később egyetlen operája sem hozott számára ekkora sikert. A Bánk bán az utolsó Egressy-szövegre írt műve Erkelnek. Az 1884-ben megnyílt Operaház tiszteletbeli főzeneigazgatóvá választotta Erkel Ferencet. 1888-ban pedig – 50 éves működése alkalmából – nagy ünneplésben részesítette a főváros. 1890-ben nyolcvanadik születésnapján lépett utoljára pódiumra, a Filharmóniai Társaság hangversenyén.

1950. november 7-én adták át a forgalomnak a legfiatalabb budapesti közforgalmú Duna-hidat, az Óbudát Angyalfölddel összekötő Árpád hidat. Ezen a helyen már a római korban is állt egy híd, amelynek maradványai a XIX. század végén, a Duna medrének kotrásakor kerültek elő, és amely a IV. század végéig állt. Az új híd megépítése már az 1800-as évek végén sürgetővé vált, mivel Óbudán a filoxéra tönkretette a szőlőket és a lakosság egy jelentős része a szemben levő Észak-Pest újonnan létesült gyáraiban talált munkát, de a közlekedésre csak nagy kerülővel, a Margit hídon keresztül volt lehetőség. Már az 1870-ben kiírt városrendezési pályázat is tartalmazta egy új északi híd terveit. Anyagi nehézségek miatt sem ez, sem a XX. század eleji elképzelések nem valósultak meg. Az 1929-es tervpályázatot egy északi és egy déli hídra írták ki; ezek közül csak a Boráros téri (akkor Horthy, mai nevén: Petőfi) híd valósult meg. Végül 1932-ben kezdődött újra a tervezés a Kereskedelmi Minisztérium és a Fővárosi Közmunkák Tanácsa felügyelete alatt. A hídszerkezetet illetően a döntéshozók a felsőpályás, gerinclemezes acélszerkezet mellett foglaltak állást. A város rendjébe természetesen illeszkedő tengelyvonalat választottak, amelyet a Vörösvári út és a Hungária körút összekötése határozott meg. A tervek Széchy Károly irányításával készültek, ezen belül a hajógyári és a Margit-sziget feletti vasbeton áthidalások Sávoly Pál munkái. A talajmunkálatok 1937-ben indultak meg, az építkezés 1939-ben kezdődött. Az épülő hidat 1940 februárjában hivatalosan Árpád fejedelemről nevezték el. Az építkezés 1943-ban a háború miatt megszakadt és csak 1948-ban folytatódott. A híd szélességét az eredeti elképzelésekhez képest csökkentették 13 méterre. 1950. november 7-én adták át a forgalomnak Sztálin híd néven. 1956 óta viseli ismét eredeti nevét.

Az építkezés alatt a pesti oldalon fúrt artézi kútból váratlanul gyógyvíz tört fel; itt létesült 1948-ban a főváros legnagyobb fürdője, a Dagály. A budai lehajtó kialakítása során pedig a római légiós tábor fürdőjének maradványaira bukkantak; a Therma Maiores rekonstruált formában ma az aluljáróban csodálható meg.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 2000 [Kiss Csaba])

Az első magyarországi ejtőernyős ugrást 1920. november 7-én, a Rákosmezőn megtartott repülőbemutatón Kovács Endre hajtotta végre.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Budapest Lexikon)