A Pedagógusok Szakszervezete a magyar közoktatás helyzetének, gondjainak bemutatására, valós társadalmi megítélésének elősegítése céljából 1991-ben kezdeményezte, hogy november 22-én tartsák A MAGYAR KÖZOKTATÁS NAPJÁt.

ADY ENDRE (Érmindszent, 1877. november 22. – Budapest, 1919. január 27.): költő, publicista. 
Származását, életét maga is legendákkal övezte. 1888-tól a nagykárolyi piarista gimnáziumban, majd a zilahi református kollégiumban tanult. 1896. március 22-én jelentette meg első versét a helyi Szilágy című lapban. 1896-ban érettségizett Zilahon, majd a debreceni református jogakadémia hallgatója lett, helyi lapok, köztük a függetlenségi Debreczen újságírója. 1900-ban a nagyváradi Szabadsághoz szerződött. 1901-től a radikális Nagyváradi Napló munkatársa, idővel társszerkesztője. 1903 kora őszén megismerkedett Diósy Ödönné Brüll Adéllal, szerelmes verseinek Lédájával. 1904-ben Budapestre, onnan Léda biztatására Párizsba utazott. Megismerkedett a nyugat-európai modern művészeti és politikai élettel. Több magyar lap tudósítója volt. 1904-ben megállapították vérbaját. 1905-től a Budapesti Napló szerkesztőségében dolgozott. Később fölváltva élt Budapesten, Párizsban és Érmindszenten. 1908-ban barátságot kötött a mecénás Hatvany Lajossal; az induló Nyugat-mozgalom, Nagyváradon pedig A Holnap Társaság és antológiája vezéregyénisége volt. A Nyugat, a Népszava, a Pesti Napló, a Világ munkatársa, pesti és vidéki fölolvasóestek ünnepelt szereplője. Kapcsolatba került a Galilei-körrel. 1911-től levelezett Boncza Bertával, Csinszkával, majd 1915-ben házasságot kötöttek. A világháború első éveiben Csucsán éltek. Háborúellenes cikkei miatt politikai támadások kereszttüzébe került. 1916–17-ben gyógyüdülőkben élt. Utolsó nyilvános szereplése 1918. december 1-jén a Vörösmarty Akadémia alakuló ülésén volt; elnökké választották, de beszédét Hatvany Lajosnak kellett fölolvasnia.
Ady Endre költői pályakezdése korántsem eredeti: első két kötetében (Versek, Debrecen, 1899; Még egyszer, Nagyvárad, 1903) a századvég népnemzeti és városias lírájának elemei keverednek az erősebb Reviczky-hatással. Az ifjú hírlapíró szellemi és társadalmi érzékenysége hamar kitűnt, a lírikus érlelődése bonyolultabb. Huszonnyolc éves múlt, amikor berobbant „új időknek új dalaival” (Új versek, 1906). Majd minden esztendő karácsonya előtt rendszeresen érkeztek újabb könyvei (Vér és arany, 1908; Az Illés szekerén, 1909; Szeretném, ha szeretnének, 1910; A minden titkok versei, [1911] – szokás szerint előre dátumozva). A kötetek egymásutánja gondolati fölismerések sora: a művészélet egyéni kétségeitől eljut a nemzeti és emberi létezés számos egyetemes kérdéséhez.
A tízes évek eleje a költőnek testi-lelki gyötrelem, a személyes válság ideje. A hazai közélet zűrzavaros eseményei, az európai progresszió eredményei távlatot nyitottak lírájának (A menekülő élet, 1912); a politikai és szociális motívumok, a forradalmat váró víziók meghatározó elemei megújuló költészetének (A magunk szerelme, 1913; Ki látott engem?, 1914). A kor maradi gondolkodását mind radikálisabban meghaladó költő a világháború azonnali elítélésével bizonyította szellemi és erkölcsi nagyságát. Az ő fájdalmas tiltakozása képviselte igazán a magyarság valódi érdekeit: „Ember” maradt az „embertelenségben” és „Magyar az űzött magyarságban”. Hosszú és kényszerű hallgatás után jelent meg utolsó kötete (A halottak élén, 1918), s ami ebből kimaradt, posztumusz kötetbe került (Az utolsó hajók, 1923), a korábbi könyvek összeállításában is segédkező Földessy Gyula gondozásában.
Költői küldetését sorsszerűnek tartotta, gyakran a magyar és más népek millióinak nevében szólalt meg. Világa egymásba kapcsolódó jelképek folyvást táguló rendszere.
Költészetének alapélménye a látomásszerűen bemutatott „magyar ugar”, a feudális kiszolgáltatottság, a társadalmi és szellemi szegénység (A Hortobágy poétája). Mítoszteremtő „magyarságverseiben” egyszerre élte át nemzeti történelmünk megannyi tragédiáját, és ezzel állította szembe a megújulás lehetőségét. Párizsi tapasztalatai nyomán idézte meg a pénz mitikus hatalmát, az ellentétes érdekek agresszióját (Mi urunk: a Pénz). Itthon a parasztságot és a munkásságot egyaránt progresszív erőnek hirdette „forradalmas” költészete (Dózsa György unokája, Csák Máté földjén, A Tűz csiholója, Rohanunk a forradalomba). Az élet viszonylagosságának dermesztő érzését bölcseleti nyugtalansággal és talányos képek, különös képzetek sorozatával dolgozta föl (Özvegy legények tánca, Kocsi-út az éjszakában, A föltámadás szomorúsága, Az eltévedt lovas). A halál, a magányosság, a művészsors problémái mindvégig elkísérték. A hívő s ateista, a keresztény és pogány szemlélet együtt formálta újszerű istenképét (Álmom az Isten, Hiszek hitetlenül Istenben, Menekülés az Úrhoz). Hagyománybontó szerelmi lírája is: önpusztító életének, fölfokozott szenvedélyeinek jelképes kivetítése. A férfi és a nő párkapcsolatának addig elhallgatott titkait, a modern érzelemvilág összetettségét elsősorban a Léda-versek tárják föl.
A motívumkörök alapján minden Ady-kötet átgondolt kompozíció. A versek, a rendszerint háromszavas címek, a sorrend, a ciklustagolás többnyire tudatos szerkesztői munka eredménye, amelynek révén az egyes lírai darabok a kötet szerkezetében sajátos jelentőséget kapnak. A költemények nyelve eredeti, régies és újkeletű kifejezésekkel, jelzőkkel érzékletes és markáns igékkel is súlyos. Prozódiájának találmánya a szimultán ritmus: az időmértékbe belépő hangsúlyosság vagy fordítva; általában a jambusnak vagy a trocheusnak és a magyaros ütemezésnek sajátos együtthatása.
Elbeszélései lírai műhelyének termékei: ezek is föltárulkozó Ady-versek Lírikusi hév és kifejezés jellemzi több mint kétezer kisebb-terjedelmesebb, de mindig gondolati lényegre törő publicisztikai írását is. Színházi és irodalmi kritikái külön említést érdemelnek.
Ady Endre líratörténetünk nagy egyénisége, korszakos költő, a maga nemében utánozhatatlan. Költészete majd minden európai és keleti nyelven megismerhető, bár ritkán egyenrangú fordításban. Mind eszmei, mind esztétikai forradalma évtizedeken át hangos viták élesztője volt, művészetének egyoldalú kisajátítására számos ideológiai és politikai irányzat tett eredménytelen kísérletet.

(Borbély Sándor szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

Muzsikás Cicelle
Cecília, régiesen Cicelle, ókeresztény szűz és mártír (†230 körül), a középkor végétől a tizennégy segítőszent egyike. Névünnepe a VI. század végétől november 22. Legendás élettörténete a már jól ismert ponyvastílusban íródott. Keresztényként nőtt föl az előkelő pogány Caecilius famíliában. Kora ifjúságában szüzességet fogadott. Szülei ennek ellenére egy Valerius nevű ifjúhoz kényszerítették. Cecília a nászéjszakán rábírta férjét, hogy ne érjen hozzá, mondván: „énnekem szent angyal szeretőm vagyon, ki nagy szorgalmatossággal őrizi az én testemet minden fertelmes bűntől, ki ha azt ismerendi, te engemet förtelmes szeretettel illetendesz, tudjad, hogy ottan megöl tégödet…” Valerius hajlott a szóra, sőt meg is keresztelkedett. Később „égi vetélytársa” megjelent előttük, és rózsa- vagy liliomkoszorúval megkoronázta őket (e virágok néha Cecília attribútumai). A csodálatos virágillatot megérezve, Valerius öccse, Tiburtius is megkeresztelkedett. Nemsokára mindhárman elnyerték a vértanúság koronáját. Előbb azonban Cecília még megtérítette az őket kísérő katonákat és tisztjüket. Három vértanúkorona is ékíti fejét. Három napig tartó sikertelen próbálkozás (gőzben való megfojtás, forró olajban főzés) után le akarták fejezni. Háromszor sújtott a nyakára a hóhér, de ezt is túlélte, három napig élt még, ez idő alatt mindenét szétosztotta a szegények között, házából templomot alapított.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)