Akiről a Rókus-kórház nevét kapta
Augusztus 16-a „Szent” Rókus (francia Roche, olasz Rocco) napja. Noha az egyház hivatalosan sohasem avatta szentté, mégis tisztelt és szeretett alakja volt a katolikus jámborságnak. Rókus (1293–1327) francia földön, Montpellier-ben született. Felserdülvén, vagyonát felosztotta a szegények között, majd Rómába zarándokolt. Útközben pestisjárvány tört ki, annak betegeit gyógyítgatta – legendája szerint – a kereszt jelével. Rómából visszatérőben maga is megbetegedett. Előbb egy angyal, majd egy hozzászegődött kutya ápolta: kenyeret hordott neki, és sebeit nyalogatta. Amikor felépült, hazaindult. Otthon nem ismerték fel, kémnek nézték, és börtönbe vetették. Ott is halt meg.
A „fekete halál” aratása a XIV. században volt a legszörnyűbb Európában, de Rókus csak a rákövetkező században lett a pestisesek elismert védőszentje. 1485-ben földi maradványait a velenceiek ellopták Montpellier-ből, és Velencébe vitték. Megalapították a Szent Rókus Társaságot (Scuola di San Rocco), melynek tagjai az ő védnöksége alatt betegek gyógyításának szentelték magukat. Hasonló intézményeket: Rókusnak szentelt templomokat, s hozzájuk kapcsolódó közkórházakat ettől az időtől kezdve Európa más országaiban, így hazánkban is alapítottak (Pesten 1796–98 között épült fel).
Rókust Sebestyén, illetve Kozma és Damján orvosszentek társaságában is ábrázolták. Zarándokköntös a ruhája, kezében bot, a vállán kobaktök és tarisznya, fején széles karimájú kalap. A ruháján, kalapján jakabkagylót visel, holott az nem illette meg, hisz nem járt Compostelában (a magyar nép körében Rókus mindenestül átvette a zarándok Jakab helyét). Rendszerint felemeli ruháját, és a combja belső oldalán lévő fekete foltra, sebre mutat (a pestis külső jelei először a testnek ezen a részén jelentkeztek). Hűséges kutyájával együtt ábrázolták, amint a szájában kenyeret tart, vagy épp a szent lábsebét nyalogatja. Mondanunk sem kellene talán: a kenyeret hozó eb a búzaérlelő kánikula jelképe.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

Joachim Szent Anna férje, Mária édesatyja, Jézusnak a szentatyafiság rendjében nagyapja

Utalván arra, amit Szent Anna tiszteletéről mondottunk, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy Joachimnak önálló kultusza népünknél nem bontakozott ki, bár nevét és személyét főleg palóc és székely népünk jámbor öregjei máig tiszteletben tartják. Ez a szórványos keresztnévadásban is kifejezésre jut. A székelység Jováki, Jákim, a palócság Iuháki, Baranya pedig Joák alakban emlegeti.
Csak néhány titulusát ismerjük. Mélykút patrociniuma (1768) állítólag a franciskánus Hász János sugallatára született. Kifejtette Grassalkovich Antal földesúr előtt, hogy amíg Mária édesanyját annyira tisztelik, Joachimmal nem törődnek. Grassalkovichot a barát szava meggyőzte. Nyárád és Hernádnémeti templomának is Joachim a patrónusa.
A Szent Anna-tó mellett nemcsak Anna, hanem Joachim tiszteletére is emelt a hívek barokk buzgósága kápolnát. Ez utóbbit azonban már Orbán Balázs korhadozó állapotban találja.
Kultuszának századvégi rövid virágzását XIII. Leó pápának Joachim keresztneve magyarázza. Nyilván idegenből fordított ponyvairatból idézünk:

V. Hatalmas lészen e földön nemzetsége.
R. A jámborok fajzata megáldatik.
Antifóna. Dicsérjük a dicsőséges, nagyhírű térfiút nemzetségében, mert az Úr minden nemzetek áldását nekiadta, és megerősítette feje fölött a frigyét.Bálint

Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

KOCH SÁNDOR, (Kolozsvár, 1896. augusztus 16. – Szeged, 1983. május 25.): mineralógus, a föld- és ásványtani tudós, a hasznosítható elemek geokémiájának összefoglalója. A budapesti tudományegyetemen doktorált 1920-ban, majd ugyanitt az ásványok fiziográfiája tárgykörből habilitált. Első munkahelye a Nemzeti Múzeum Ásványtára volt, 1932-től a múzeum elnöki hivatalának vezetője lett. A szegedi tudományegyetem Ásvány-kőzettani Tanszékére 1940-ben nevezték ki tanszékvezető egyetemi tanárnak. Három alkalommal volt a Természettudományi Kar dékánja. Kutatómunkája kiterjedt a Kárpát-medence új és már ismert ásványainak vizsgálatára és leírására.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1996. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

A geodézia tudós művelője, TÁTRAY ISTVÁN (Kebeleszentmárton, 1893. augusztus 16. – Budapest, 1941. január 17.) a műegyetem geodéziai és hídépítéstani tanszékén tanított. Közgazdasági mérnöki doktori címet szerzett, 1937-től kezdve az Állami Földmérési Felügyelőség vezetője volt. Több, mint félszáz geodéziai tárgyú tanulmánya jelent meg.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993, Magyar Életrajzi Lexikon)

A HONTALAN ÁLLATOK VILÁGNAPJÁNAK célja, hogy felhívja a közvélemény és a hatóságok figyelmét a kóborállat-kérdésre és annak megoldatlanságára, hogy elősegítse a kóborállatok menhelyen való elhelyezését, a menhelyekről történő örökbefogadást, valamint a nem kívánt szaporulat megakadályozását.

Juhász Ferenc (Bia, 1928. augusztus 16. – Budapest, 2015. december 2.)
A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas költő, szerkesztő. 1998-tól haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

*

1928. augusztus 16-án született Bián, egy Budapest környéki magyar–sváb faluban. Apja, Juhász Ferenc kőműves volt, aki 1932-ben tüdőoperáción esett át, s képtelen volt folytatni mesterségét, így 1936-tól irodaszolgaként dolgozott tovább a Budanil cégnél, a második világháború után pedig pamutgyári munkás volt a Francia–Magyar Pamutipari Gyárban. 1950. február 20-án halt meg tüdővészben. Anyja Andresz Borbála volt, akinek a cseléd- és napszámossors jutott. A családban őt két gyermek követte: Gyula (1930–1993) történész és János (1932), aki tíz hónapos korában meghalt.

Az elemi iskola négy osztályát Bián végzi, a római katolikus iskolában (1934–1938), polgári iskolába Bicskén jár (1938–1942), majd 1942 és 1946 között a budapesti Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskola tanulója. Érettségi után (1946 május) beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetemre, a magyar–szanszkrit szakra. 1947-ben gyári munkás a Francia–Magyar Pamutipari Műveknél, majd 1948 augusztusában a budapesti József Attila Népi Kollégium tagja lesz, s 1948 őszétől folytathatja egyetemi tanulmányait. A kollégiumban találkozik Szeverényi Erzsébettel, akit 1948. december 14-én feleségül vesz. Felesége tanár és irodalomtörténész volt. 1972. december 14-én öngyilkos lett. Házasságából egy lánya született (Katalin, 1951).

Az egyetemet az első félévi vizsgák után abbahagyja. Felesége szüleit 1948-ban kulákká nyilvánítják, apósa a szegedi Csillag Börtönbe kerül, s ott raboskodik 1955-ig.

Első két verse (Arany, Ezüst) a Diárium karácsonyi számában jelenik meg. Első verseskönyvét a Franklin Társulat adja ki 1949-ben, ugyanekkor – rejtve – Baumgarten-díjat kap (6000 Ft). 1949 szeptemberében társbérleti lakást kap a II. kerületi Szemlőhegy utca 23/b. szám alatti házban, ahol bérlőtársai Nagy László, Kormos István és felesége, Gyarmati Erzsébet. 1951-ig a Könyvhivatalban és a Magyar Írószövetség Lektorátusában dolgozik, s 1951. december 1-jétől 1974-ig a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője. 1946-tól 1956-ig tagja az MKP-nek, illetve az MDP-nek.

1950-ben A Sántha család című könyvéért József Attila-díjat kap. 1950-től a Magyar Írószövetség választmányi és elnökségi tagja. 1951-ben Apám című verséért megkapja a Kossuth-díj ezüst fokozatát. Ezután azonban költészete hamar tartós támadások tárgya lesz, s írókongresszusi felszólalása miatt is vádolják (1951). Egyidejűleg családi életét is súlyos bajok kísérik: felesége hosszú depresszióba esik, amely haláláig többször is kikapcsolja az életből. Az irodalmi élet konfliktusai és a magánélet tragédiái azonban sikerrel keverednek mind a társadalmi életben, mind pedig az alkotásban. 1952-ben részt vesz a második békekongresszuson Bécsben, ahol többek között Sartre-ral és Aragonnal találkozik. 1952-ben Bulgáriába utazik egy nemzetközi írótalálkozóra. Vapcarov halálának tizedik évfordulójára 1954-ben megjelenik korszakos eposza, a Tékozló ország. 1955–56-ban a Bodnár György és Simon István szerkesztette Új Hang vezető költője lesz, aki olyan versekkel jelentkezik, mint a Szarvassá változott fiú – Szarvas-ének címen.

Bodnár György: Juhász Ferenc életrajza (részlet)