A tizenegyezer szűz szenvedése a következőképpen teljesedett be. Britanniának volt egy jámbor keresztény királya, név szerint Nothus vagy Maurus, aki egy Orsolya (Ursula) nevű leányt nemzett. A leány csodálatosan erkölcsös volt, nagy bölcsességének és szépségének mindenfelé híre kelt. Anglia mérhetetlen hatalmú királya, aki sok nemzetet hajtott uralma alá, hallva e szűz hírét, kijelentette, hogy ő lenne a legboldogabb, ha a fent említett szűz lehetne a párja egyetlen fiának, s ezt az ifjú is hevesen kívánta. Ünnepélyes követséget küldtek tehát a szűz atyjához, nagy és csábító ígéretekkel – s nagy fenyegetésekkel arra az esetre, ha üres kézzel térnének vissza urukhoz.

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea (részlet)

Kordula egy a Tizenegyezer Szűz közül, aki a legenda szerint a hajóban rejtőzött, amikor társait kivégezték. Másnap azonban önként jelentkezett a vértanúságra. Hajóval a kezében szokták ábrázolni. Tisztelete egy apáca (reclusa) látomása nyomán a X. századtól kezdve bontakozik főleg a Rajnavidéken.

Bálint Sándor Ünnepi kalendárium (részlet)

Hylarion szent szerzetes volt, akinek erényekkel teljes életét Jeromos írta meg. Szülei még bálványokat tiszteltek, ő azonban, mint mondani szokták, úgy virult ki, mint rózsa a tövisek között. Alexandriába küldték, ahol grammatikát tanult, ugyanott meg is keresztelték, és minden igyekezetével az Egyház gyülekezeteit szolgálta. Meghallotta Antal nevét, és Egyiptomba sietett, hogy találkozzék vele. Amint meglátta, azonnal öltözéket váltott, és majdnem két hónapig vele maradt. Elmélkedett élete rendjén, erkölcsei komolyságán, mennyire serény az imádkozásban, alázatos a testvérek befogadásában, szigorú feddésükben, buzgó serkentésükben. Önmegtartóztatása olyan kérlelhetetlen volt, hogy semmi betegség nem törte meg az étkekkel szembeni kemény önfegyelmét.

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea  (részlet)

KRÚDY GYULA (Nyíregyháza, 1878. október 21. – Bp., 1933. május 12.): író, hírlapíró. Iskoláit Nyíregyházán, Szatmárnémetiben és Podolinban végezte. 1895-ben a Debreceni Ellenőr munkatársa lett, majd átszerződött Nagyváradra. A millenniumi kiállítás megnyitására Budapestre utazott, itt kialakította egyéni életformáját; fő támaszpontjai a bohémvilág találkozó- és mulatóhelyei voltak. Ebben a világban teremtődött meg az a sajátosan „krúdys” légkör, amely írásművészetének lényeges alkotó elemét, eredeti hangulatát adta. Kétszer nősült, de sohasem tudott megállapodott családi életet élni. Találóan nevezték magányos lovagnak: különös, büszke, tartózkodó volt. Nélkülözésekkel indult pályáján; termékeny munkásság és páratlan sikerek után eladósodva fejezte be életútját. Hivatalos elismerésben ritkán volt része; távol tartotta magát minden irodalmi csoportosulástól. 1914-ben beválasztották a Petőfi Társaságba, 1930-ban Baumgarten-díjat kapott. Első novellája 15 éves korában jelent meg, 17 évesen egy vidéki hetilap főmunkatársa; írásait rendszeresen közölték országos napilapok, folyóiratok. A századfordulóig tartó pályaszakaszának legértékesebb írásaiban főként Jókai, Mikszáth és Reviczky hatására a romantika útját követte. A század utolsó éveiben a polgári-városi irodalom felé közelített. A nyírségi dzsentrikúriák zárt világában olyan sajátos tárgyat fedezett föl, amely korlátlan lehetőségeket kínált részint a dzsentri lezüllésének kritikus-ironikus ábrázolására, részint a „régi szép idők” szinte mesterségesen fönntartott maradványainak lírai-nosztalgikus elbúcsúztatására.
1908–10 táján lassú erjedés indult művészetében; ez témaválasztásában, stílusának átformálódásában egyaránt megfigyelhető. A témakör először a középkori szepességi történetekkel, majd a századvégi Pest hangulatának megidézésével (pl. Régi szélkakasok között, 1909) bővült, és a Martinovics-regénnyel (A magyar jakobinusok, 1910) a történelmi tárgyválasztás irányában is kiterjeszkedett. A „krúdys” stílusjegyek különösen az impresszionista hangulatfestésben és jellemformálásban mutatkoztak meg. Hőseit mindinkább a saját képmására formálta. Így jutott el legjellegzetesebb alteregójának, Szindbádnak megteremtéséig: a képzelet szárnyán olyan tájakra vetődik és vezérli az olvasót, amelyekre irodalmunkban előtte és utána senki sem jutott el (Szindbád ifjúsága, 1911; Szindbád utazásai, 1912). Az igazi közönségsikert (egyúttal korábbi műveinek utólagos fölfedezését) azonban csak A vörös postakocsi (1914) hozta meg; ez mindmáig legnépszerűbb műve. Ebben a vallomást és a századforduló Pestjének világát egyesítette. A forradalmak idején közírói szerepet is vállalt, és Móricz Zsigmonddal és Gárdonyi Gézával elvállalta a Néplap szerkesztését. Az 1920-as években írásművészete sajátos, egyéni realizmus irányába fejlődött. A húszas évek derekától művészetében erős, új hajtás fejlődött: az álom és valóság határán mozgó ábrázolást közvetlenebb, világosabban realista színezetű hang váltotta föl, amely a mindennapi események rendkívül részletező föltárásában nyilvánult meg (Boldogult úrfikoromban, 1930; Az élet álom, 1931).

(Barta András szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

1991-ben a Föld védelméért világméretű kampányt kezdeményeztek (Caring for the Earth), azóta október 21-én tartják a FÖLDÜNKÉRT VILÁGNAPot.

Hazánk gombaflórájának első korszerű ismertetője, a neves mikológus, MOESZ GUSZTÁV (Körmöcbánya, 1873. október 21. – Budapest, 1946. december 8.) tanulmányainak befejezése után az ásvány és kőzettan tanszék tanársegédje lett a Budapesti tudományegyetemen és több kristálytani munkája is megjelent. 1899-ben a brassói főreáliskola tanárává nevezték ki; ekkoriban fordult érdeklődése a növénytan, ezen belül is a mikroszkopikus növények felé. Brassó vidékének levegőn és folyóvízben élő moszatjairól saját maga illusztrálta közleményeket jelentetett meg. 1906-tól a Nemzeti Múzeum Növénytárában dolgozott, ahol a gombagyűjtemény rendezésével és fejlesztésével bízták meg. A gombák tanulmányozásának eredményeként készítette el átfogó mikológiai munkáját. Két gombanemzetség viseli a nevét. Fontos műve a gyakorlati értékű A házigomba és az épületek elgombásodása című tanulmány (1934).

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Életrajzi Lexikon)

PÁLFY MÓRIC, (Bágyon, 1871. október 21. – Budapest, 1930. augusztus 16.): geológus, az egyik legkiválóbb magyar földtani térképező, az erdélyi hegységek erupciós és petrográfiai vizsgálatának, gyűrődési jelenségeinek kutatója. A Torda melletti Bágyonban, 1881-ben kezdi el a középiskola első osztályát, 1887 őszén a kolozsvári főgimnáziumba került, ott érettségizett. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári egyetemen végezte, már másodéves egyetemi hallgató korában az ásvány-földtani tanszék ösztöndíjas gyakornoka. 1894-ben tanársegédként kezd el dolgozni Koch Antal mellett a tanszéken. 1895-ben tesz doktori szigorlatot, disszertációjának címe: A Hargita andezites kőzetei. 1895 nyarán elköszönt a kolozsvári egyetemtől és október 1-jén geológus lett a Földtani Intézetnél. 1914-ben elsőként írta le a verespataki és a Nagybánya környéki ércesedést kísérő, nagy káliumtartalmú riolitot. Az 1920-as években a Tokaji-hegységben, Telkibányán és környékén végzett kutatómunkát. 1919-ben, Lóczy Lajos nyugdíjazása után a Földtani Intézetet vezetője lett. 1926-ban vonult nyugalomba.
Elkészítette az erdélyi hegységek geológiai felvételét, az erdélyi hegységekben petrográfiai kutatásokkal foglalkozott, az erupciós kőzetek korviszonyait tanulmányozta, de foglalkoztatták a medencék gyűrődési jelenségei is. Az eruptívum-kérdések egyik legkiválóbb szakértője volt, de jelentős hidrogeológiai munkássága is. 1901–07-ben a Földtani Közlöny szerkesztője, 1921–23 között a Földtani Társulatnak elnöke volt, 1912-ben Szabó József-emlékéremmel tüntették ki.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1996. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK; Szabadság, kolozsvári közéleti napilap, archívum)

SZŐKE BÉLA (Jósvafő, 1894. október 21. – Budapest, 1980. november 19.): gépészmérnök, nemzetközileg sikeres magyar szerszámgépek feltalálója, technikatörténész.
Gépészmérnöki diplomáját a budapesti műegyetemen szerezte 1922-ben. Pályafutását a Weiss Manfréd Rt.-nél szerszám- és gépkonstruktőrként kezdte (1922-25). Ezt követően 1940-ig az Első Magyar Gazdasági Gépgyár gépszerkesztője volt. Ebből az időszakból származik jelentős találmánya, a kombinált búzamosógép. 1940 után, többnyire vezető beosztásban, szerszámgépeket szerkesztett. Sikeres volt a munkatársaival együtt tervezett botkormányos vezérmű, amely a harántgyalugépbe beépítve, az 1958. évi brüsszeli világkiállításon nagydíjat nyert. 1955-ben vonult nyugdíjba. Ettől kezdve egymás után írta tanulmányait, könyveit és cikkeit, kiemelten foglalkozott a technikatörténettel, szerkesztésében jelent meg a Műszaki Nagyjaink 1-3. kötete (1967).
A Magyar Szabadalmi Hivatal adatbázisában szereplő szabadalmi bejelentései (lajstromszám, cím):
140483 Billegő kapa
137537 Lamellás tengelykapcsoló
137311 Dörzstárcsás hajtás
111614 Síkszitahajtás
111558 Mosó és tisztító gép búza és egyéb szemes terményekhez

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1994. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon, MEK; Magyar Szabadalmi Hivatal PIPACS adatbázis)

Az agrogeológia egyik első hazai művelője, TIMKÓ IMRE (Ungvár, 1875. október 21. – Budapest, 1940. február 2. ) Budapesten végezte tanulmányait. 1898-ban nevezték ki a Földtani Intézet agrogeológiai osztályára, ahol részt vett a hazai agrogeológiai felvételi módszerek kidolgozásában illetve ilyen jellegű térképek készítésében. Közreműködött az Ecsedi-láp és a Hanság lecsapolási munkálataiban. Külföldön: Oroszországban, Ausztriában, Bajorországban és a Balkánon is végzett agrogeológiai vizsgálatokat.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Életrajzi Lexikon, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 2000)